A fenyegető politikai klíma egyik jellegzetes következménye, hogy sokszor olyan művészeti alkotások születnek, amelyek tovább provokálhatják a helyzetet. Elmélkedés a januárban ötvenhárom éve megjelent Kubrick szatíráról, a Dr. Strangelove-ról.
Ezek a művészeti alkotások sok esetben az igazságtalanságot igyekeznek megmutatni a nézőknek, mint A megállóban, néha egy alternatív jelent próbálnak szemléltetni, mint Az interjú. Azonban minden esetben provokáló és elgondolkodtató hatásúak, és erősen hozzátesznek az aktuális diskurzusokhoz.
Így a hidegháború sötét fenyegetéseire rájátszó Kubrick film, mely továbbra is előkelő helyet birtokol a legnagyobb klasszikusok listáin. A Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni megjelenésekor hatalmas port kavart, a szakértők tiltakozási hulláma özönlötte el a médiát. A tiltakozások középpontjában az a tény szerepelt, hogy egy olyan esemény, amelyet a film feldolgoz – egy önkényes döntés és véletlenek sorozatának következtében fenyegető atomkatasztrófa – soha nem történhetne meg. Egy New Yorkerben megjelent cikk szerint azonban ez a fenyegetés korántsem volt annyira lehetetlen. A teljes igazságot persze nyilván soha nem tudhatjuk meg, viszont a művészeti alkotások politikai erejének egy fontos példája marad számunkra Kubrick filmje.
A rendezőre jellemző sokrétegű vizuális szimbolizmus teljesen átszövi a filmet. Ami talán leginkább elmondható ezekről a képekről, hogy választ nem adnak semmire, annál több kérdés merül fel általuk. Ezek közül a legtöbb valójában bármilyen frivol államközi konfliktushoz hozzáilleszthető, mint ahogyan a film egyik jelenetében szembesülhetünk a katonai erőszak és a béke párosításának abszurditásával:
A jelenet már bőven a film közepén található. A jelek szerint megőrült Jack D. Ripper tábornok bázisának katonái és az állami szervek csapata között folyó lövöldözés alatt jelenik meg egy motivációs plakát: „Peace is our profession” (A béke a szakmánk). A remegő, szakadozó, gépfegyverek dörgésével tarkított jelenetben egészen lényegtelen háttérképnek tűnik első látásra, és talán nem is kelti fel a néző figyelmét feltétlenül (különösen, ha nem angol az anyanyelve). Mégis ez a jelenet talán az egyik legerősebb eleme a filmnek.
A Dr. Strangelove érdekessége nem a realitáshoz való hűségében rejlik, inkább abban, ahogyan tükrözi és nagyítja fel az emberi gyarlóságok végzetes következményeit. Egyikünk sem feltételezné a jelenlegi állás szerint sem, hogy létezik egy olyan szuperfegyver, amely elpusztítja a teljes élővilágot, és 98 évre elegendő nukleáris szennyezettséget biztosít. Ráadásul ebből nem is egy, hanem kettő – egy az amerikaiaknak, egy pedig a szovjeteknek épült a film narratívájában. Ez az apokaliptikus gép azonnal élessé válik, amint az egyik fél megtámadja a másikat, ezzel teljességgel lehetetlenné teszi a konfliktus megoldását. Természetesen a fegyverarzenálok felsorakoztatása és az azokkal való fenyegetőzés azóta sem ment ki a divatból, ezért tudjuk érezni a helyzet lehetetlenségét.
Kubrick állítása szerint eredetileg nem szatírának szánta a filmet: Peter Bryant Red Alert című könyvének adaptációját szerette volna megvalósítani, amely egy lehetséges harmadik világháborút és világvégét mutat be. A rendező elmondása szerint, a film készítése közben jött rá, hogy képtelen másképp színre vinni az adaptációt. Úgy fogalmazott egy 1963-as interjúban, hogy egy „rémálom komédiaként” (nightmare comedy) tudta csak megvalósítani az elképzeléseit, ha próbálta elkerülni a lehetséges vicces kimenetelét egy jelenetnek, akkor a filmből túl sok mindent ki kellett volna vágnia.
A film egyik erősségeként a kollaborációkat szokás kiemelni. Nemcsak a forgatókönyv esetében emelhetjük ki a sikeres csapatmunkát Stanley Kubrick, Terry Southern és Peter George között, hanem a színészi teljesítményektől is telítve van a mű. A Peter Sellers által zseniálisan alakított karakterek (összesen három: az elnök tudományos tanácsadója, az Egyesült Államok elnöke és Lionel Mandrake, Ripper tábornok főtitkára) közül a legsötétebb és egyben legviccesebb a címben szereplő Dr. Strangelove. A Németországból jött szakértő egyszerre testesíti meg a múlt árnyékát és a jelen (értsd: a hidegháború) helyzet törékenységét. Jelenléte és a tanácsai legalább annyira érthetetlenek, mint a világvége fegyver.
Azóta Dr. Strangelove karaktere fogalommá vált, ezt az újságírók több esetben is kihasználták a 2016 novembere utáni eseményekre való utaláskor is. A szintén beszélő névvel ellátott Jack D. Ripper tábornok (Jack the Ripper – a hasfelmetsző Jack) végzetes döntésének okait csak később érthetjük meg. Egy, a valóságban is létező radikális csoport által terjesztett összeesküvés-elmélet híve, amelyik azt állította, a vizet fluorizáló törekvések, amelyek a fogszuvasodás megelőzése érdekében vezettek be egyes országokban, az valójában a szovjet szervezetek mérgezési akciója az amerikai emberek ellen. A fluor-vita érdekes módon a mai napig fennáll, és jelenleg sem tisztázott az, hogy valóban veszélyt jelent-e számunkra.
Az összeesküvés-elméletek problematikája azóta sem hagyta nyugton a filmvilágot, és bár sokszor inkább nevetség tárgyává válnak, vagy a lehetségességükre próbálnak rákérdezni, Kubrick filmjében a vakhit következtében elkövetett döntések veszélyességét láthatjuk. Ami még kérdésesebbé teszi Ripper morálját, az az általa összefirkált papírlapon fekszik: purity of essence (esszenciák tisztasága) és peace on earth (béke a földön) amelyek anagrammájából állítják a repülőket visszahívását engedélyező kódot. Ez visszautal a feljebb megemlített „béke a szakmánk” poszter jelenethez is: Ripper is háborúban látja a béke elérését, a „testnedvek megtisztításának” lehetőségét.
A Dr. Strangelove-hoz hasonló filmet később sem alkotott Stanley Kubrick. George Case 2014-ben, a film ötvenéves jubileumakor kiadott tanulmánykötetében (Calling Dr. Strangelove: The Anatomy and Influence of the Kubrick Masterpiece) ezen felül azt is állítja, hogy valójában egészen eltér a megszokott Kubrick esztétikától. Ezzel a nézettel nem tudok teljesen egyetérteni, részben azért is, mert a feljebb említett sokrétegű konstrukció végigkíséri a szerző munkásságát, és nyilvánvalóan ebből a műből sem hiányzik. Annyi biztos, hogy a színészek teljesítményének emeléséhez alkalmazott furcsa eszközei már akkor is jelen voltak. A bombázó pilótáját alkotó Slim Pickens például meg volt győződve, hogy egy komoly drámát forgatnak, a rendező így próbálta elkerülni, hogy az egyébként westernfilmekben szereplő színész vicces próbáljon lenni. George C. Scott esetében sem volt teljesen őszinte, mivel a színész nem szerette volna, ha Buck Turgidson eltúlzott gesztusokkal groteszk karakterként kerül végül a filmbe. Kubrick megnyugtatta, hogy a Scott által rossznak minősített felvételek csak próbának szánta, mivel szokásához híven rengetegszer felvettek egy jelenetet, ezt a színész el is hitte.
A film aktualitása nem csak a politikai helyzetre történő tökéletes reakciójában fedezhető fel. A már szinte klisészinten emlegethető univerzális kérdések eredeti megközelítése az, ami miatt érdemes ma is újranézni a Dr. Strangelove-ot: a béke törékeny, a politikai diskurzus pedig legtöbbször igen abszurd.
