hqdefaultBatman és Superman a negyvenes évek óta állandó szereplői a mozgókép világának – bár alapvető vonásaikban, megjelenésükben a szuperhősök látszólag időtlenek, személyiségük gyakran éppen a valódi világra reflektálva változik: szinte megszületésük pillanatától kezdve egyfajta tükörként formálódnak együtt az amerikai társadalommal így adva lenyomatát a mindenkori korszellemnek.

Nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai képregények felfoghatóak egyfajta modern mitológiának is, hiszen szereplőik, történetelemeik az amerikai kulturális hagyományból táplálkoznak, és az egyik leginkább kézzelfogható megnyilvánulásai az Egyesült Államok legendás nemzeti öntudatának. Hőseik a klasszikus mítoszok héroszaihoz hasonlóan nem irányítják sorsukat, sokkal inkább elszenvedik azt, s bár időnként megpróbálnak kitérni előle, újra és újra rálépnek a végzet által rájuk rótt ösvényre. [1]  A szuperhősök az éppen uralkodó amerikai értékrend páncélos, vagy inkább köpönyeges lovagjai, akik személyiségükben hordozzák adott korszak eszményképeit. Alakjuk nemcsak a lapokon fejlődik: a mozgókép nemcsak formálja hőseit, de változástatásaival visszahat a papíreredetikre is.

Superman és Batman a képregényvilág alfája és omegája, a fény és a sötétség két végpontjában elhelyezkedő hősök. A klasszikus értékek megingathatatlan szobraként álló Superman arra született, hogy hős legyen, Batmant azonban a körülmények kényszerítették a denevérmaszk felhúzására. [2]

Hirdetés

Superman értékrendjében megingathatatlan karakter, aki magával a nagybetűs gonosszal veszi fel a harcot a világ megmentése érdekében. Bár rendelkezik alteregóval, sok más hőssel szemben – még ha kicsit csal is a szemüveggel és az ügyetlenkedéssel – ez részéről nem szerep [3], ő valóban Clark Kent, aki nemcsak szuperhős, de újságíró is egyben. Éppen ezért nem meglepő, hogy Superman két alteregója között nincs feszültség, mindkét szinten megadja magát a közösségnek: az amerikai álmot megvalósító Clark Kentként megpróbál tökéletesen beilleszkedni a Daily Planet és Metropolis közösségébe, Amerika világcsendőri szerepkörének idealizált alteregójaként működő szuperhősként pedig saját céljait szinte kivétel nélkül alárendeli az emberiség érdekeinek. Áldozataiért cserébe a közösség mindkét szinten elfogadja hol különleges képességeiből, hol látszólagos szórakozottságából fakadó másságát, sőt, egyenesen tiszteli is őt ezekért.

Batman Supermanhez hasonlóan szintén kettős életet él. Bruce Wayne látszólag szabadságához messzemenően ragaszkodó indivídum, aki maga a megtestesült amerikai álom: az apja által felvirágoztatott vállalat egyedüli örököseként azt teszi, amit csak akar. Valójában Bruce Wayne teljesen Batman „alárendeltje, aki minden körülmények között óvja Batman személyazonosságát: ha azt igényli a helyzet, a közösség első számú támogatójaként lép fel, ha azt, egy elkényeztetett ficsúr szerepében tetszeleg.

Batman-the-movieA vidám fiúk

A két szuperhős csatáját a kriptoni kezdte: Superman az amerikai képregény aranykorát megnyitó [4] 1938-as megjelenésével papíron is történelmet írt. A kék harisnyás hős maga az amerikai ideál, aki a harmincas évek végén terjedő szélsőséges politikai eszmék és romló közbiztonság tengerében különleges képességeivel vette fel a harcot a bűn ellen. A jó és a rossz közt kiélesedett határt saját bőrükön megtapasztaló fronton harcoló katonáknak Superman maga volt a remény, aki a társadalom értékrendjének megingathatatlanságának szimbólumaként állt előttük, olyan hősként, aki velük szemben rövid úton tudta kipenderíteni az ezen rendbe bele nem illő teremtményeket egy olyan korban, ami még emlékezett az amerikai telepesekre, akik egyéni helytállásukkal, elszántságukkal képesek voltak felülemelkedni az emberfeletti nehézségeken. Ezen emberfeletti küzdelem ősemléke az Amerika mítosz egyik fontos oszlopa, melyből maga a kemény munkát anyagi jóléttel és társadalmi megbecsüléssel jutalmazó amerikai álom is táplálkozik. Superman azonban még ennél az erőnél is több volt: „a nyugati világban hegemón pozíciót megszerző Egyedül Államok diadalmas ideológiájának tükörképe (…), alapformája a nyomában következő, az ’50-es éveket elárasztó WASP [5]-hősöknek. [6]

Nem is kellett azonban az ötvenes évekig várni Batman feltűnésére, már 1939-ben berobbant a köztudatba. A Bob Kane alkotta denevérember egy atléta Sherlock Holmes, aki hamar megkapta a maga Watsonját Robin személyében [7], és aki villámgyors felfutásának köszönhetően 1943-ban – pontosan öt évvel korábban, mint Superman – már a filmvásznon is találta magát. Lewis Wilson egy 15 részes élőszereplős szériában ölthette magára elsőként Batman jelmezét, Kirk Alyn pedig – szintén 15 rész erejéig – pedig a földönkívüli hős ruhájába bújhatott. Alyn George Reevesnek, Wilson pedig Robert Loverynek, majd minden idők egyik legnépszerűbb Batmanjének, Adam Westnek adta át az igazságosztó köpenyét. Nehéz komolyan venni az ekkoriban készült filmeket és sorozatokat: egyrészt túlzó hurráoptimizmusuk, másrészt az animációval kisegített speciális effektek mosolyogtatják meg a nézőt. Könnyed szórakoztatás, humoros hangvétel, nevetséges ellenfelek jellemezték a képregények arany- és ezüstkorát kísérő filmeket.

superman_75th_11Az ártatlanság korának vége

Az ezüstkor végén meghalt Pókember kedvese – sokan ezt az eseményt értelmezik a korszak, és vele együtt az ártatlanság korának végeként is. [8] A képregény elvesztette tisztaságát, beköszöntött a bronzkor, és megannyi új jelenséget hozott magával. A hetvenes-nyolcvanas évek képsorai sötétebb tónusokat és társadalmi érzékenységet hoztak magukkal – s bár a mozivászon gyakran késve követte a füzetek trendjeit, Superman és Batman élőszereplős kalandjaiban is új szelek kezdtek fújni. Superman életében 1979-ben, a Christopher Reeves nevével fémjelzett filmek első darabjával következett be a változás. Richard Donner direktor kezében az acélember komolyabb tónusú lett. A film és folytatása óriási kritikai- és közönségsikert aratott, a harmadik epizód azonban, pont az említett hangvétel elvesztése miatt, egyre több bírálatot kapott. A széria végül a tervezett ötödik rész elkészülte előtt ért véget. A karakter becsületét a tévé állította vissza: a négy évadot megélő Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai ízig-vérig a kor gyermeke, a kilencvenes évek tévés trendjeit meglovagolva elsősorban Clark Kentre fókuszál, és soha korábban nem látott módon legalább akkora teret enged Superman magánéletének, mint az akciónak.

A sötét lovag életében Tim Burtonnek köszönhetően köszöntött be az új korszak: 1989-ben Michael Keaton öltötte magára Batman maszkját, hogy aztán 1992-ben még egyszer visszatérjen. Az általuk megteremtett világ mutat folytonosságot Adam West színes Batmanjével, de táplálkozva Alan Moore és Brian Bolland Batman: A gyilkos tréfa és Frank Miller A sötét lovag visszatér című műveiből sokkal komolyabb hangot üt meg, mint elődei. Sajnos a képregénylapokon egyre sötétebb tónust kapó hős nem tudja megtartani komolyságát a filmvásznon: Val Kilmer még egy elfogadható iparosmunkában, a Mindörökké Batmanben ölti magára a fekete köpenyt, George Clooney és az előző filmet is jegyző Joel Schumacher a Batman és Robinnal azonban már két lábbal tiporják az underground szcénában közben teljesen megújuló hős alakját.

batmanA posztmodern hősök

Bár Batman már kezdetben sem olyan fényes páncélú lovag, mint kék harisnyás társa, a nyolcvanas évek, Frank Miller és Loeb Long posztmodern Batman felfogásának köszönhetően, újabb sötét árkokat rajzoltak arcára. Bruce Wayne ezekben a történetekben egy az őrület szélén táncoló, megszállott férfi, aki sokkal szélsőségesebben, erőszakosabban reagál, mint bármikor korábban. [9] Ezek a posztmodern Batman karakterek jelentik az újjászületést a korábban George Clooney-val hitelüket vesztett egészestét filmek számára is. Christopher Nolan 2005-ös Batman: Kezdődik!, majd a 2008-as A sötét lovag, végül 2012-ben A sötét lovag – Felemelkedés című filmjeiben Batman addig filmvásznon sosem nem látott mértékben összetett karakterré fejlődik, aki folyamatosan küzd saját démonjaival. Nolan a trilógiában egy rendkívül komplex fejlődési íven vezeti végig hősét: Batman először kivívja Gotham City közösségének elismerését: a Batman: Kezdődik! az ominózus sötét éjszakába világító denevérjellel ér véget, mely egyértelműen Batman és a közösség együttműködésének szimbóluma. A sötét lovagban azonban ez is megváltozik: a reflektort és ezzel szimbolikusan a közösség és a hős egységét is elpusztítják, amikor Batman a közösség érdekében úgy dönt, hogy magára vállalja más bűneit, s ezzel végérvényesen a közösség értékítéletének két végpontjára helyezi két alteregóját. Ez a valódi Batman státusz: az egyszerre (törvényen, közösségen, társadalmi megbecsülésen) kívüliség és belüliség skizofrén ellentmondása.

Nolan trilógiájával párhuzamosan Superman 2006-os visszatérése nem sikerül túl jól: a Bryan Singer által rendezett Superman visszatér című filmben Superman hosszú szünet után a Reeves-féle széria által meghatározott karakterisztikákkal repül vissza a filmvászonra, melyet sem a nézők, sem a kritika nem fogadott kitörő lelkesedéssel. Hogy miért? Mert bizony az ezredforduló közönsége nem fekete-fehér világokban élő fekete-fehér hősöket akart látni, hanem igazi, hús-vér héroszokat, akikkel legalább esendőségükben osztozhatott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tíz évadot megélő Smallville mindent elsöprő sikere. A 2001-ben induló, Superman smallville-béli kamaszkori éveit bemutató sorozat népszerűsége pontosan ebben rejlett: bár alaptörténeteit, karaktereit, főgonoszait és ellenfeleit a képregény világából nyerte, a szereplők személyiségjegyeit és problémáit a korszellemhez igazította. Superman nemcsak hogy nem rohangált többet harisnyára húzott alsónadrágban, de a vállára nehezedő felelősséghez mérten komolyak vívódásai is az emberiséggel szembeni kötelességeit, önzését és önzetlenségét, szeretteire való rászorultságát illetően. Ez a Superman az egyre intenzívebben individualizálódó amerikai társadalomra reflektál – időnként elcsábul, néha hibázik, de aztán mégis mindig helyesen dönt. Ez a Superman kevésbé van reflektorfényben, sokszor úgy menti meg az emberiséget, hogy az nem is tudja, mekkora veszélyben volt – sokkal nagyobb mértékben hallgat ösztöneire, mintsem próbál megfelelni a közösség elvárásainak. Éppen ezért megítélése sem olyan egyértelmű, mint korábban. Munkálkodását a közösség gyakran bélyegzi önbíráskodásnak, sőt, egy időben még személyazonosságának felfedésére is kényszeríteni akarja. Bár tény, hogy ez a Superman sokkal kevésbé idomul a közösséghez, mint az egészestét filmek héroszai, mégsem válik sosem az indivídum szabadságát előtérbe helyező hőssé: még ha Metropolis ideiglenesen szembe is fordul vele, mindig megfelel a harcostársaiból és szeretteiből alkotta kisközösség eszméinek, és sosem veszti szem elől a nagyközösség érdekeit sem.batman-superman

Egy ilyen típusú Superman alak megalkotására törekedett Zack Snyder is a kezdetekhez is visszanyúló két új filmjével, melyek stáblistáján Christopher Nolan nevét producerként olvashatjuk. Az acélember és a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala az éppen virágzó képregényreneszánsz szülöttei, és a Nolan által kitaposott ösvényen járnak. Ez a Superman már nem az ezüstkor páncélos lovagja, posztmodern hős, aki nap mint nap mérlegre teszi saját létjogosultságát – legalábbis ilyennek kellene lennie, ahogy a Ben Affleck által életre keltett legújabb Batmannek is. Sajnos azonban ezek a karakterek – bár jóval sötétebb árnyalatúak, mint legtöbb elődük – összetettségükben mégis inkább a bronzkor még némileg papírízű képregényhőseit idézik. Ha valami posztmodernné teszi ezen figurákat, az nem saját magukból, hanem sokkal inkább a közösségben elfoglalt helyükből fakad.

Márpedig ezek a filmek erősen megkérdőjelezik Batman és Superman régen oly’ biztosnak látszó helyét. Hogyan lesz Batman a város megmentőjéből önbíráskodó bűnöző? Miként válik az emberiség reményéből Superman félelmet keltő idegenné? A hősök minél inkább alávetik magukat a kis- és nagyközösség vélt érdekeinek, minél inkább magukénak tudják azt érezni, annál inkább találnak támogatásra. Személyes céljaikat vagy meggyőződéseiket – legyenek azok akár a közösség érdekeit szem előtt tartó eszmék – követve azonban számolniuk kell (legalábbis egyik énjük számára) a kitaszítottság lehetőségével. Valamennyi szuperhősnek rá kell jönnie, hogy az amerikai szabadságeszmény csak addig engedi személyiségük kiteljesedését, amíg annak céljai egybeesnek a többségi nagyközösség akaratával, értékrendjével, vélt érdekeivel. Az amerikai álom és a magasabb ideálokban hívő amerikai indivídum azonban nem alkuszik, még ha a magasztos célok és a közösség érdekeinek kedvéért megpróbáltatásokat kell is elszenvednie, kirekesztettséget kell is elviselnie – az igazi amerikai szuperhős megcselekszi, amit megkövetel a haza.

, , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments