Magazin

Kószáló angyal a regény körkörös és a film időtlen világában (1. rész)

Werckmeister harmóniák

Irodalom és film dialógusa: Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája (1989) című regényének és Tarr Béla Werckmeister harmóniák (2000) című filmes adaptációjának elemzése.

A Nap, a Föld és a Hold mozgása

„Nézzék mán! A János megint megmutassa!”[1] hangzik el Krasznahorkai regényében, s a Péfefferben kezdetét veszi a zárás előtti, megszokásig és ragaszkodásig ismételt jelenet. Az Ég számára elkötelezett Valuska előadja a napfogyatkozás fenséges jelenségét, a korántsem fenséges kocsmában. Részeg és nyers segítői (az ivó „jóakaratú emberei”) testesítik meg a Holdat, a Napot és a Földet, és megtörténik, igen, most is, sikerül még pár perccel tovább maradni, majd Hagelmayer kirúgja őket. S bizony Valuska legalább ingyen vót, persze, mikor már otthagyta őket, hogy szüntelen körútját folytassa, harsányan röhögtek, igaz máson nem is nagyon lehetett mostanában.

A filmbeli kocsma emberei sem mutatnak mást, értetlen borvirágos arccal néznek előre, vagy éppen dőlnek a padlóba. S mégis a záróra elhangzásakor megmozdulnak, segítőn félrehúzódnak középről, bevezetik Valuskát, s az gyermeteg hangján belekezd az egyszerű emberek számára is érthető csoda mesélésébe. Hatalmas szemei értetlenül rebbennek ide, s tova, nyugvópont nélkül. A Hold nem esik el, nem káromkodik. Nem érezzük azt a csökönyös ismétlődést. S Valuska tánclépések közepette magyaráz, majd a regény furcsa, elhallgató pillanata helyett beúszik a zene, a kamera eltávolodik, a kép felső fele kiég egy lámpa fényétől. Kétségtelen, mintha megláthatnánk egy pillanatra az eget. Nem úgy, mint ahogy a csillagvizsgálókból lehet, analizálva, megértve, hanem ahogy egy őzike szemű ember csodálni képes azt. S a kocsma emberei beállnak forogni, igaz a részegségtől merev lábakkal. „Kifelé szeszkazánok!” S Valuska útjára indul.

A regény világa érezhetően komorabb, melyen Tarr Béla némiképp enyhít már a karakterek megjelenítésével is, majd a tapintható melankóliával és a lassú, végtelenbe úszó képsorokkal is. Mire a regényben elérünk a kocsma-jelenethez, már érezzük magunk körül a sivár vidéket, halljuk az emberek egyszerű kiszólásait és azt mondjuk magunk is: „ki tudja azt, mi készül itten…!”. Már az első pár oldal, a Rendkívüli állapotok című bevezető rész eleje baljós és érthetetlen félelemmel teli. A kint és a bent nyugalma elvész. Ezzel szemben a filmben megjelenő kocsma (ugyan korral, vagy hellyel nem, legfeljebb mélységében jellemezhető, mégis) valami olyat mutat, amit kicsit komikusnak is érzékelhetünk. Komikusnak a letaglózó környezeten és a reménytelenségen túl.

Ki vezet végig?

Ha a történet fő szálát keressük, minduntalan Valuskába botlunk, ahogy éppen szeli át a várost, járja be a tereket. Ott van, és részt vesz. Változtat, és változik. A film még inkább a középpontba emeli, hiszen a regény kapcsán foglalkozhatunk a keretet adó Pflaumné és Eszterné ellentét-párjával, amely mellé bekerül Valuska és Eszter úr párosa, s mindemellett a Herceg és a cirkuszi bálna, s így már nem jelölhető ki egyetlen vonal. Ezzel szemben a filmben Valsuka nyomán járjuk be a történetet, együtt indulunk el a kocsmából és vele ülünk a kórházi ágyon, mélyen hallgatva és mélyen elgondolkodva a látottakon.

Az ellenállás melankóliájában változik a szereplőkre helyezett hangsúly. Pflaumné szemszögéből látjuk meg a várost, a rendkívüli állapotokat. Ő az első, akinek rombolható világát felfedezzük. S hozzá toppan be Eszterné, az ő tulajdonképpeni ellentéte. Méretes, nagyhangú asszonyság, aki a romból él, s aki a történet végére karriert fut be, diadalmenetet jár, s egy újfajta romépítésbe kezd (Pflaumné sírja fölött). Ezen kívül Pflaumné az első, akinek a szemszögéből láthatjuk Valuskát, a hálátlan, iszákos, sajnos apjára ütött, bolond fiút, akit csak elkergetni lehet az anyai háztól, majd napokig(!) bánkódni.

A rombolás filozófiája

Werckmeister harmóniák nem más, mint hangtávolságok egymáshoz képesti kiegyenlítése. A tiszta akusztikai hangviszonyoktól való eltérés. Rombolással létrehozott harmónia…! Alkotás pusztítással? És hogy működhet ez? Megérteni ugyanaz, mint Eszter György történetét megérteni. Eszter úr nem csak foglalkozik a rombolással, azt megteszik a kocsmában őgyelgő alakok is, akik értetlenül mondogatják, hogy „Ki tudja azt, mi lesz ebből?” Eszter megérti azt, hogy a temperálással az abszolút harmónia veszett el. Hiszen a püthagoraszi rendszer szerint minden egyes zenei aránypár leírható volt a bolygók egymáshoz vagy Naphoz képesti távolságának arányaként, s így a zenei harmóniák együtt zengtek a világrenddel. Aztán a felvilágosodás korában kiegyenesítették (temperálták), hogy egy hangszeren belül több oktáv is megszólalhasson tisztán, s ezzel a kozmosszal (azaz a renddel) való viszonyt törölték el. S ehelyett született meg egy „romlott” relatív viszony. S Eszter úr, amikor megérti, hogy az abszolút értelemben vett rombolás megtörtént, s ezen változtatni nem lehet, belekezd egy relatív rombolásba.

Eszter sokáig úgy él, mint a többiek. Nem reflektál saját magára, nem gondolkodik és nem dönt. Aztán szembesül a hangok csonka rendszerével. Átérzi a veszteséget, azt, ahogy betuszkolunk dolgokat gyufásskatulyákba és ami kilóg, azt lecsippentjük. Azt, hogy az ő skatulyája a felesége, a zenéhez nem értő tisztelői, a mindennapjai, s továbbá tényleg nem érdekli más, csak pont az a kevés, ami kilóg, vagyis a Werckmeister harmóniák. S minden eddigi tevékenységét félretéve magának szenteli magát, s a fájdalmas hangzatoknak. Együtt vergődik velük, tanulmányoz és tanul mindenféle öröm és beteljesülés nélkül. Ez az ő lefele felépülése. S amikor elérkezik a rombolás, ő nem pusztul el, mert már saját magát leépülésre ítélte. Egyetlen része rendül meg. Az, mely ebből kilép, s melyet Valuska testesít meg.

Valuska János nagyjából kívül marad ezen földi dolgokból, vagyis a maga módján vesz bennük részt. Tekintetét a földre irányítja (maga elé az útra), s mégis mindig az eget látja. Őt nem érinti meg a mindennapi enyészet, ugyanis egészekben, magaslatokban gondolkodik. Nincs birtoka, de az egész várost otthonának érzi, folyamatosan érinti minden (számára) fontos pontját. Vele ellentétben Pflaumné csak a maga saját belső világát építi, ékesíti, mint akinek tényleg csak a porcelán szobrocskák körülvevő „szeretetére” van szüksége. Pedig ezek nem túl erős alapok az élethez. Az értékek törhetőségei ezek, amik össze is törnek. Valuska furcsaságát mindenki látja, mégis mindenki másképp látja. Az emberek többségének, a Péfeffer vendégeinek, nem más, mint a falu bolondja, afféle ingyen szórakozás. Pflaumné számára a szégyellni való, a menthetetlen fiú, aki sajnos az apjára ütött, s aki miatt szenvednie kell. El kell küldenie, elhatárolódni tőle. Megrendítő, ahogy végül az asszony félelmei győznek, s hogy egy olyan agresszió és egy olyan Valuska mellett hal meg, melynek rémképét ő maga táplálta. Eszterné szemében pedig eszköz, később beszámíthatatlan bolond, s mégis ezekben a szemekben ott van egy kis irigység és érhetetlenség is Valuska örökké ragyogó tekintete miatt. Valuska saját magát szintén bolondnak tartja, vagyis inkább érzi, hogy furcsa, és hálás, hogy nem zárják be, hogy megtűrik. Eszter úr látja leginkább. Ő az, aki kezdettől fogva értékeli, igaz, lassan ébred rá, mennyire. Mint az utolsó szál ember, aki megmaradt neki érintetlenül, ártatlanul. Az utolsó szál ember, vagy egy angyali lény. Miközben szüntelen körútját járja („fontos dóga van”), feladatot teljesít.

Valuskára a helybéliek nem mint közéjük valóra gondolnak, már csak ezért sem, mert voltaképpeni egyetlen véget nem érő körútból álló élete igencsak eltért a többiek életmódjától. Csillapíthatatlan képzelete „a kozmosz roppant szabadságához” szokott, s így a faluban, mint valami csöppnyi fészekben, közlekedett (vakon és fáradhatatlanul). Előfordult, hogy „a Komlóban vagy az Elosztóban éteri szárnyalásaiból hirtelen arra ocsúdott, hogy valaki vigyorogva és harsányan rákiált („Na oszt, te János, a kozmoszba meg mi van?”)”.[2] S ez a bűvölet kísérte mindenhova, ezt a végtelen történetet mesélte barátjának nap mint nap, aki megértette végül, „hogy áttetsző galaxisának ez a látszólag bolondos vándora romlatlanságával és zavarba ejtő, egyetemes jóindulatával valójában „az angyaliság jelenlétét bizonyítja a mélyreható degeneráció pusztító viszonyai között”. [3] De Eszter úr számára egyszerre égi és földi küldönc. Addig járkál helyette is a városban, s hordja az ételét, elhozza a külvilág üzenetét (Eszterné bőröndjét, akaratát), mígnem megérti az égi üzenetet is és kilép maga is, hogy járjon egy másfajta utat. (S látogassa az akkorra elnémult Valuskát.) Idéznék Nagy András Kis angyaltan című könyvéből: „Az egyik legfőbb funkció betöltése, amely létrejötte indokaként szolgál: a közvetítésé – és ugyancsak hosszú folyamat eredményeként jelenik meg mind tagoltabban, végül mintegy üzenetté válik”. [4] A végső kérdés mindig ez, az alkotás üzenete. Valuska alakja elemezhető még egy másik karakterrel párhuzamba állítva is, egy másik regény világába rugaszkodva. Dosztojevszkij Aljosája[5] határozottabban tölti be az angyali szerepet, miközben a várost keresztül-kasul járva egyik embertől a másikig, mindenhová üzenettel, vagy csak meghallgatással érkezve bolyong. A történet végére joggal nevezhetjük közvetítőnek, a sokfelé hullámzó értelmek egyik reményteljes, egyszerű hordozójának.[6] De ellentétben Aljosával, Valuska csak Eszter úr „őrangyala”, s számára egyben az, aki a romok között megmaradt, akiért érdemes valamit tenni, akár feladni, mondhatnánk: szeretni. S ebben talán nem is az a lényeg, hogy kiért, hogyan, csak hogy megtörténik a változás. Eszter (belső)rombolása véget ér. Eljut egy újabb megértésig (odaadás), de mielőtt beteljesülne minden, megérkezik a (külső)rombolás, megérkezik a bálna és a Herceg, s Valuska többé nem lesz olyan, aki betölthetné ezt a szerepet. Elkerülik egymást. Végtelenül keserű, s mégis annyira természetes, ahogy a föld érinti az egeket, ahogy a nappalból éjszaka lesz (s az éjszakából nappal). S a mitikus párbeszéd örökké (ha tetszik: körkörösen) folytatódik.

A rombolás teherautóval érkezik. A bálna és a Herceg, mint a természet csodája és a természet szégyene. A hatalmas és a nyomorék. S a gyomorék hozza el a pusztulás agresszív eszméjét, a mindent romokba döntés vágyát. Nézőpontok: a csőcselék csak a Herceget, Valuska eleinte csak a bálnát, Eszter úr pedig egyiket sem látja. De elkezdődik a pusztítás és Valuska tekintete kénytelen előre meredni. Kénytelen egyszer csak látni is, és nem csak nézelődni. Látni, hogy aztán becsukhassa a szemeit. (Úgy „dönt” nem érdemes nézni, ha nem az eget láthatja, csak a pusztulást.) Többé nem ártatlan, többé nem félnótás. „Szárnyait” veszti (bár ekkorra a feladatát már teljesítette). Eszter úr hiába aggódik, hiába keresi. Őt (úgy) már nem találhatja meg. Barátságuk ideje alatt is beosztották a világot, Eszter úré a föld, Valuskáé az egek. Így kapcsolatuk nem az egységé, a kiegészítésé volt. Emiatt tud folytatódni. Fordul minden, Eszter úr lesz az aktív, aki megy, aki látogat, s aki kevesebbet ugyan (de talán többet értve, talán keserűségből), de beszél, míg társa csak hallgatással felel (talán még többet megértve, talán még nagyobb keserűségben).

Honnan nézve?

Krasznahorkai művében a szöveget a szerző, a narrátor uralja. Ahogy a szereplőit is, akiket ő teremtett. Minden gondolatuk az övé, ismeri, felépíti és elbeszéli őket. A narrátoré az egyedüli uralom, az ő világa, az ő nyelve. Az ő nyelv által megteremtett világa. A szereplők „be vannak mutatva” és nem magukat mutatják be, külső nézőpont állandó jelenléte jellemző. Az elbeszélő mondandóját támogatják még az egyes szereplőktől vett közvetlen megnyilvánulások. Zárójelben és idézőjelben. Az mindegy, hogy kimondanák, kimondják, vagy gondolják. A kiemelés a szereplő „szájából vett” szólam, mely jellemzi és hitelessé, alakjukat érzékelhetővé teszi. Ez is a narrátor uralma alatt áll, használja őket, de egyben el is határolja magát. Az idézetek nyelvi szakadékot képeznek a saját nyelvi környezetükkel. A mondatok egyébként szépen komponált, hosszú mondatok. Ez abszolút párhzamban áll a kamera szemszögével. A filmben is hosszú és szépen komponált képsorok vannak. Csak a film finomabb, líraibb, ahogy sok más dolog is megszelídül. A nézőpont pedig leszűkül és Valsuka kerül a középpontba, az ő útját (történetét) követjük.

A cikk folytatása (2. rész) itt olvasható.


[1] Krasznahorkai László, Az ellenállás melankóliája, Budapest, 1989, 79.

[2] Krasznahorkai László, Az ellenállás melankóliája, Budapest, 1989, 91.

[3] Krasznahorkai László, Az ellenállás melankóliája, Budapest, 1989, 119.

[4] Nagy András, Kis angyaltan – Kísérlet a leíró angelológiában, Liget, 2003

[5] Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek

[6] Mindezeket neve is igazolni látszik, egy, a Literatúrában megjelent, tanulmány szerint: „Szintén igen talányos és mély értelmű a mű ifjabbik férfihősének neve: Valuska János. Család- vagy vezetékneve, a Valuska a Valentin, vagyis a latin valeo, valens, valentis szóból származó, ’ép, egész(séges), erős’  (a német heil(ig) és az angol holy mintájára, átvitt értelemben ’szent’) jelentésű Bálint név (Valu-) szlávos/oroszos, kicsinyítő képzős, becéző alakja (-ska). Valuska a mű talán legösszetettebb figurája: a kisváros újságkihordó postásaként mint hírnök, hírvivő és közvetítő (Valuska: angyalka) egyrészt a mű hermészi/merkuri figurája (vö. Eszter úr hermafrodita lényével). Másrészt mint a kisváros szent félkegyelműje (a János név jelentése: Isten kegyelme), jámbor együgyűje, az orosz spirituális vallásosság, művészet és irodalom jurogyivij-figuráit, leginkább talán Dosztojevszkij (jézusi és Don Quijote-i) hőseit: Miskin herceget és Aljosa Karamazovot idézi.” (http://www.litera.hu/object.536f8395-c92d-434a-affc-64232f918ec4.ivy)

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com