Utálom a musicalt - A musical Bár a 2000-es éveket követően egyre kevesebb hollywoodi musicallel találkozhatunk, a műfajnak komoly felfutása volt a 80-as években. Az erős önreflexióval ellátott alkotások azonban megőriztek valamit a klasszikus korszakból, újraértelmezték annak terméseit, ugyanakkor megtartották a főszereplő(k) testének többletjelentést hordozó mivoltát.

A filmipar szempontjából jelentős változásokat hozó 1980-as évek tömegfilmjeiben fénykorukat élik a testképek, melyek nagy szerephez jutnak az igen gyakran több műfajokat keverő filmekben. A két új felvevőpiac megjelenése révén (videó piac és kábel TV) több filmet készítenek el ebben az időszakban, lényegesen több bevétellel. Ez azonban maga után vonzotta a fokozatos eltávolodást a moziktól. Kevesebb ember járt moziba, hisz otthonukban is elérhetővé váltak a filmek (pl. HBO megjelenése), azt eredményezve, hogy ezzel a kevesebb nézőszámmal kellett a már említett több bevételt elérni.

Logikus tehát, hogy a moziban vetített filmeknek nagy szenzációknak kellett lenniük, amelyek a lehető legszélesebb körben mozgatják meg a befogadó közönséget. Ennek folytán találkozunk a 80-as években kevés, de nagy költségvetésű darabokkal, melyek az egész családot megcélozva, mintegy külön programként szórakozást nyújtanak többféle generációnak. Ez viszont megkövetelte a több műfajúságot, a műfajok szimultán jellemzőinek egybeolvasztását egy filmbe.

Hirdetés

A 80-as évek tömegfilmjeire egy másik jellemző vonás is erősen érvényesül: a nosztalgia. Mindkét elem szépen tetten érhető az ez időben új ciklusba érkező musical filmekben, melyek egy részének talán megkérdőjelezhető a létjogosultsága az ebbe a műfaji kategóriába való besorolásakor, hisz hiányzik belőlük a diegetikus ének, mégis az egyszerűség kedvéért ide vehetjük őket. A 80-as évek ilyen zenés filmjei két nagy csoportra oszthatók: „tini musicalek” és felforgató jellegű, destruktív musicalek. Mindkettőből találunk példát a test és a nosztalgia szerepére.

Utóbbi csoportra tökéletes példa az 1981-es Herbert Ross rendezte Pennies from Heaven című film Steve Martin főszereplésével. Már a cím magában is önreflexív, mely a műfaj alapvető sajátossága is, hisz ilyen cím alatt elkészült már egy musical 1936-ban Norman Z. McLeod rendezésében. Az akkori film címadó dalával a 81-es változatban is többször találkozunk, sok más korábbi műre való utalással együtt. A legerősebb nosztalgia elemek a felhangzó dalok, melyek a klasszikus musical korszak idején elkészült filmek betétei konkrétan megelevenítve, playback-ről lejátszva. A színész lépked, táncol és énekel, míg a nagy musical sztárok hangján szólalnak fel a régi slágerek. Természetesen a múltba utazás, vagy ha úgy tetszik, a múltba révedés ezzel korántsem fullad ki.

Olyan később sok-sok filmben megjelenő kultikus jelenetek elevenednek újra a filmben, mint például az Ének az esőben leghíresebb pár perce: Don utcai tánca (ezt mellesleg nem is csak egy alkalommal látjuk); a film a filmben részlet, mikor Don tánckarral ad elő; illetve a két barát korai „sikereiből” való összeválogatásának egy színpadi részlete.

Az önreflexió egyébként a 81-es Pennies from Heaven egy későbbi jelentében éri el a csúcspontját, de ezt pár sorral későbbre hagyom. Mindhárom jelenethez szorosan kapcsolható azonban a másik tematikánk is, a test szerepe ezekben a művekben. Ezt érdemes szétbontani aszerint, hogy a női, férfi, illetve a páros „testének” vizsgálatáról van-e szó. Ha a női test szerepét tekintjük, itt egy újabb különválasztásra van szükség: a nő, mint egyén, és a nők, mint háttérhez tartózó filmi elemek.

Utóbbi bár nem hangzik szépen, igen híven tükrözi a női tánckarok szerepét a klasszikus musicalek időszakában, és az akkori kor műveinek felidézését bemutató 80-as évekbeli filmekében is. Bár nem kizárólag Busby Berkeley klasszikus kori rendező nevéhez köthető ez a fajta „felhasználása” a női nem képviselőinek, elsőként ő élt látványosságként a női testtel. Ezt nem abban az értelemben kell venni, ahogy amúgy az később megjelenik nem csak a musical filmekben, de más műfajokban egyaránt, és egyébként össze fog fonódni a férfi test szerepével is.

Adva van tehát egy női tánckar, melynek elsődleges, és talán egyetlen szerepe az, hogy jól mutasson. Hihetetlen geometriai formák jelennek meg a művekben, kihasználva a testrészek majd mindegyikét, kiemelt szereppel bírnak egyébként a lábak. A nők tehát majdhogynem arctalan, de mindenképpen önálló személyiséggel nem bíró elemek, tárgyak egy látványvilágban. Sormintát alkotva emelik ki a főszereplőt, ez általában egy férfi, illetve sokszor egyszerűen a film képi világához adnak hozzá.

, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments