, , + 3 címke

Andy Weir: A marsiHa azt hitted, hogy a robinzonádokból már nem lehet többet kihozni, és a 21. századra ez a műfaj már halott, nagyot tévedtél. 2014 egyik legünnepeltebb könyve pont beillik a műfajba: a főhős egyedül marad egy kietlen helyen, folyamatosan életveszély fenyegeti, meg kell küzdenie a természettel az életbenmaradásért, meg kell birkóznia az egyedülléttel, és valamilyen leleményes módon el kell érnie, hogy megmeneküljön szorult helyzetéből.

A csavar a dologban az, hogy mindez a Marson játszódik, és az egész hiperrealisztikus, minden részletében valós, tudományos alapokon nyugszik – szó sincs itt A mars hercegnője-szerű vagy egyéb marslakós maszlagról. És ennek ellenére fantasztikusan élvezetes, letehetetlen – sőt, én konkrétan amint a végére értem, azonnal lapoztam vissza az elejére, és újraolvastam a legjobb részeket (vagyis gyakorlatilag az egészet). És ezzel nem voltam egyedül: óriási sikere volt Andy Weir első regényének.

Hirdetés

Eredetileg a honlapjára rakta ki a sztorit, folytatásokban, aztán az olvasók kérésére e-bookként publikálta az Amazonon, ahonnan 99 centért lehetett letölteni. Három hónap alatt harmincötezren vették meg, a Kindle-kiadás az Amazon sci-fi toplistájára került, és persze innentől már a kiadók figyelmét is felkeltette a dolog. A kritikusok azóta nem győzik éltetni, az olvasók nem győzik olvasni, én most nem győzöm ajánlani, mert ritka gyöngyszem A marsi, nem csak a sci-fik mezőnyében, hanem úgy általában a kortárs regények között is.

Mi lehet a titka?

Először is, nagyon eltalált a témája. Nem csak a Mars-utazás – az egy olyan dolog, amiről 30 éve mondják azt folyton, hogy 30 év múlva fog megvalósulni, egyre tologatva az időpontot. Hanem az ember Hemingway-i értelemben vett küzdelme a természet szenvtelen, könyörtelen erőivel. Manapság ilyen történeteket ritkán írnak – egyszerűen nem sok küzdelem maradt a természet erőivel, ami meg igen (mondjuk ha például egy léket kapott vitorláson küzd az ember az életéért, mint a Minden odavan című Robert Redford-filmben), az olyan marginális, szűk réteget vesz célba, hogy az emberiség nagy része nem is tud azonosulni vele.

Az űrkutatás nem ilyen, az az egész emberiség nagy kalandja. Az asztronauta magányossága egy kicsit azért van, hogy minden ember azt érezhesse, hogy előre léptünk. Épp ezért szurkol neki mindenki – a regényben is világméretű összefogással próbálják megmenteni a kommunikációtól megfosztott marsi űrhajótöröttet, és a regény is ezért olvastatja magát mindenkivel, akit kicsit is érdekel ez az űr- meg Mars-dolog. Egyébként sokakat érdekel: a bizonyíték erre a hasonló témában (és hasonlóan valóságos űrhajózós és természettudományos alapokon nyugvó) készült Gravitáció és az Interstellar sikeressége.

Nincsenek tehát kis zöld emberkék, megkergülő robotok, meg egyéb, fantasztikus hülyeségek, amikkel mostanában a marsraszállós történetekben etetnek minket. Andy Weir bebizonyítja, hogy ez az egész Mars-utazás önmagában is akkora kaland, hogy önmagában is elég egy körömrágósan izgalmas történethez. Ráadásul az író azzal is közel hozza a véletlenül az élhetetlen bolygón rekedt embertársunk történetét, hogy szinte végig az ő szemszögéből olvashatjuk a sztorit. Gyakorlatilag az asztronauta blogját olvassuk – ahogy kommentálja a kísérleteit a megmenekülésre, az életveszélyes helyzeteket, ha elszúr valamit, a sikereit. Ráadásul ez a blogger igen jól ír: olyan akasztófahumora van, olyan kiszólásai, hogy azt nem lehet kibírni időnként harsány felröhögés nélkül. Szükség is van erre a „lazításra”, mert amúgy lélegzetvisszafojtva figyelnénk végig egy gyilkos légkörű bolygón Sziszifuszként küszködő, végtelenül magányos ember küzdelmét.

A Mars (NASA)

A Mars (forrás: NASA JPL)

Szerencsére nem csak egyes szám első személyben megírt történetről van szó: a lehető legjobb ütemben lépnek be más nézőpontok is. Mikor már épp kezdenénk „telítődni” főszereplőnkkel, visszalépünk a Földre – és itt is végigizgulhatjuk, ahogy a NASA-alkalmazottak rádöbbennek a helyzetre, és hogy milyen erőfeszítéseket tesznek (az egész világgal karöltve), hogy megmentsék halottnak hitt űrhajósukat. A humor itt is szenzációs, a karakterek itt is érdekesek – de tény, hogy a főszereplő, Mark Watney az a figura, aki elviszi a hátán a történetet.

Ha lehet valamit felhozni a könyv hibájának (aki nagyon fogást akar keresni rajta, az általában ezt hozza fel), akkor az az, hogy a főszereplő egy kicsit szuperman. Valóban, ha a küldetésben részt vevő másik öt űrhajós közül bármelyik került volna hasonló helyzetbe, akkor nem lett volna esélye. Nagy szerepet kap, hogy Mark egyszerre gépészmérnök és botanikus, így meg tud javítani (szinte) mindent, és krumplit tud termeszteni a saját ürülékén. Ha pedig nem lenne a humora és a speciális érdeklődése, már az első hónapokban megkattanna és feladná, szóval „ideális” főszereplője egy ilyen kalandnak. De miért zavarna az minket, hogy nem egy unalmas, szürke fickó a főszereplő? Hiszen ennek ellenére nagyon jól tudunk azonosulni vele, és ebben nem kis része van annak, hogy hetvenes évekbeli sorozatokat néz, azokból idéz, képregényes hasonlatai vannak, és úgy egyáltalán, a hétköznapi geekség tökéletes megtestesítője.

A könyv nyelvezete (amolyan blogger-módra) nagyon egyszerű és olvasmányos – amire szükség is van, mert hősünknek a túléléshez néha egész komoly tudományra van szüksége (Yeah, science, bitch! – modaná Jesse Pinkman a Breaking Badből…). Na persze nem egy unalmas középiskolai órát kell elképzelni: inkább a háttérben vannak hiteles, valós természettudományos jelenségek, valahogy úgy, mint A rejtelmes szigetben – csak persze Vernéhez hasonlítani olyan, mintha egy lúdtollal körmölő írót egy 21. századi videóbloggerrel vetnénk össze. Nagyon mai, hozzánk szóló a szöveg, izgalmas, pörgős, mint egy vadiúj HBO-sorozat, és olyan klasszikus sci-fi témához nyúl és frissít fel, ami – így belegondolva – már fájóan hiányzott.

Nem csoda, hogy azonnal lecsaptak a megfilmesítésére is: Ridley Scott már forgatja a mozit, Matt Damon főszereplésével. Ha minden igaz, még idén bemutatják a filmet – és, bár a potenciál megvan benne, azért egy kicsit lehet ettől parázni. Egyrészt Ridley Scott sem alkot fényeseket mostanában, másrészt az igazán nagyszerű könyvekből általában épp csak középszerű vagy még gyengébb filmek szoktak készülni… Reméljük, A marsi kivétel lesz!

Adatlap

Andy Weir: A marsi
Fumax Kiadó, 2014.
Fordította: Rusznyák Csaba

, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments