Egy_szobalany_naploja_moziplakat1Budoárok féltett titkaiba nyerhetünk betekintést az olvasóközönséget most megörvendeztető francia regénnyel. Ám azok számára, akik a sorok mögött is tudnak olvasni, egy jóval félelmetesebb világ is feltárul az Egy szobalány naplójában.

A regény,- és drámaíróként is népszerű Octave Mirbeau a múlt századelő művészeti és közéletének egyik botrányhőse volt, akitől az avantgárd művészet sem állt távol. A test és lélek jó ismerőjeként elhíresült Mirbeau a különös nézőpontok kedvelője volt. A nálunk talán legismertebb regényének, a Kínok kertjének párizsi aranyifjú hőse Ceylonba indul, hogy aztán bonyodalmas úton Kínába keveredve, az ő tekintetén keresztül ismerhessük meg az ottani titokzatos, és egyben borzalmas kínzási és kivégzési szertartásokat. Míg a Kínok kertje az európai ember távoli világokba elvágyódásáról és egzotikum kereséséről tudósít, addig Mirbeau másik híres regényében, az 1900 nyarán megjelent Egy szobalány naplójában a francia társadalom felső régiójának tart nem éppen hízelgő tükröt. A mű első változatában folytatásokban jelent meg a L’Écho de Parisban 1891 októbere és 1892 áprilisa között. Nyolc évvel később azután az író ennek egy átdolgozott változatát jelentette meg regényként.

Hirdetés

Az Egy szobalány naplójának eredetiségét szintén a különös nézőpont szolgáltatja. Történelem alulnézetből ez a javából, hiszen ritkán adódik alkalmunk betekintést nyerni olyan naplóba, amelyet nem felsőbb társadalmi réteghez tartozó személy írt. A napló-forma a megalázó helyzetek újbóli átélésével, és Célestin emlékeinek szókimondó felidéződésével lehetővé teszi olvasói számára a folyamatos átjárást múlt és jelen között. Ezzel a térben és időben való ritmikus váltakozással Célestin mélyebb betekintést enged az uraságok életébe éppúgy, mint a hozzá hasonló szolgák mindennapjain keresztül a cselédsorsba, egyfajta társadalmi keresztmetszetét nyújtva ezzel a korabeli Franciaországnak. Szolgálólányságát igen ambivalensen éli meg, egyfelől mélyen lenézi a kenyéradó házigazdáit, másfelől azonban élvezi is a helyzetét: „Ha egy szobalány ügyes, annyi adatot szerezhet ellenük, amennyit ők nem is sejtenek. Ez a foglalkozás mulatságos, és egyszesmind hasznos is. Én ilyen módon szeretek szobalánykodni” írja naplójába. S hogy mennyire ügyes, mi sem bizonyítja jobban, hogy a naplóját olvasva időnként voayernek érezzük mi magunkat is.

A regény elején Célestine Párizsból egy kis normandiai faluba érkezik, ahol a Lanlaire-család szobalányaként áll munkába. Úrnője gyakran megalázza és a végletekig kihasználja őt, míg a ház ura szemérmetlenül üldözi szerelmével. Itt kell hát megtapasztalnia azt az elfojtásokkal és indulatokkal terhelt fullasztó vidéki létet, amely olyannyira különbözik addigi párizsi életétől. Az író érdekesen ábrázolja a korabeli férfi-nő viszonyokat. Azt gondolnánk, hogy ebben a patriarchálisnak tűnő világban férfiuralom valósul meg, ám Célestin tapasztalatai ennek több ponton is ellentmondanak. Történeteiből az derül ki, hogy számtalan gazdag családban a nők viselik a nadrágot, ők irányítják a család életét, ők rendelkeznek a vagyon fölött, míg a férfiaknak jó esetben vidéken a vadászat, városban pedig a kupleráj jut menekülőútként. Ennek paradox változata, mikor egyenest a cselédlány veszi át a hatalmat a házban, miként az agglegény normandiai szomszéd, Mauger kapitány és cselédje, Rose esetében is megtörtént.

szobalány

A téma különleges voltát bizonyítja, hogy a regényből eddig négy filmadaptáció készült: az első 1916-ban Oroszországban egy némafilm volt, majd 1946-ban az Egyesült Államokban Jean Renoir Diary of a Chambermaid címmel rendezte újra. Ám csak a két utánakövetkező adaptáció vált igazán ismertté: 1964-ben Luis Bunuel forgatott belőle filmet, 2016-ban pedig Benoit Jacquot lehelt új életet a történetbe. És talán éppen ebből adódik a gond, amit a most újra kiadott regény olvasásakor érzünk. A történetet hűen visszaadó – mi több, kiegészítő izgalmas látványvilágú filmek a szép vidéki táj ábrázolásával, a ház ódon belső tereivel és gyönyörű, korhű ruháival sokkal érdekesebbek az eredeti regénynél. Így, aki látta e filmadaptációkat, különösen Bunuel Jeanne Moreau-val megfilmesített változatát, némiképp csalódottan teszi le ezt az egyébként is könnyed olvasmánynak bizonyuló könyvet. A társadalomábrázoláson túl a két rendező még tovább is gondolta Mirbeau eredeti regénykoncepcióját, amitől filmjeik izgalmasabb és bonyolultabb történetekké váltak. Az eredeti mű és a filmadaptációk között a legfeltűnőbb különbséget Josephnek, a Lanlaire-család gondnokának alakja jelenti. Bunuel ötven évvel ezelőtt készült, feszültségekkel terhes filmjében egy kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával egészíti ki a történetet, amit Benoit Jacquot is átvesz a 2016-os filmváltozatában. A regényben az antiszemita, autoriter személyiségű Joseph gonosz ugyan, de nem követ el pedofil gyilkosságot. Mirbeau visszafogottabban ábrázolja őt: rejtélyes, kiismerhetetlen férfinak, mind szélsőséges politikai nézetei, mind pedig a Lanlaire-család kifosztásában játszott szerepét tekintve.

Célestin naplóból kibontakozó története fejlődéstörténetnek ugyan nem mondható, annál inkább eszmélődésregénynek. A rettenetes gyermekkorából szépségével, intelligenciájával és munkában szerzett tapasztalataival felvértezett Célestin arra a következtetésre jut, hogy a szinte egyetlen tisztességes kitörési pontként kínálkozó cselédsors megalázó, és egyre elviselhetetlenebb számára, ezért mihamarabb ki kell lépnie ebből a helyzetből. Mirbeau regénye ezt a szobalány lelkében végbemenő felismerési folyamatot ábrázolja, széles társadalmi körképbe ágyazottan. Célestin Joseph titokzatos személyéhez való vonzódására nem kapunk igazán választ a regény végén, de talán nem is várjuk. Joseph beszívja Célestin múltját, jelenét és jövőt ígér neki: „szabadságot, szép ruhákat, nyugodt életet és nagy jólétet”. A kiúttalanság és a benne addig „ismeretlen és szunnyadó ösztön felébredése”, ami e démoni erőhöz vonzza a lányt. S ha e történetet tágabb szociálpszichológiai kontextusba helyezzük, kitűnő mikrotörténelmi példázatát kapjuk egy 20. században eluralkodó ordas eszme genezisének. Mirbeau ezt a lassan lopakodó folyamatot a századelőn még nem láthatta előre, de Joseph démoni alakjával öntudatlanul is ráérzett a lassan bontakozó korszellemre, s a társadalomrajzon túl, talán éppen ez teszi máig ható érvényűvé a regényét.



Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments