Wayward Pines boritó 2Wayward Pines feliratkozott Twin Peaks mellé azon elhagyatott hegyvidéki kisvárosok listáján, ahova még véletlen sem tenném be a lábam.

Amikor a Wayward Pines tévésorozat első részéről megírtuk, hogy „egy amolyan Twin Peaks–Twilight–A falu–A stepfordi feleségek–Truman Show–Lélekszám 436 keverék” érzését kelti, nem jártunk messze a valóságtól, ami a történetet illeti. (Azért már most megnyugtatnám az aggódókat, hogy a remek Alkonyat-trilógia maximum az erdős helyszínek miatt juthat az ember eszébe; itt szó sincs fényesen csillogó, szerelmes vámpírcsordákról.) A Twin Peaksszel való hasonlóságot egyébként maga Blake Crouch, a Wayward Pines írója sem vitatja, sőt, színvonalban soha meg nem közelíthető, inspiráló előképként emlegeti David Lynch mesterművét a könyv szerzői utószavában.

Hirdetés

Mert miről is van szó? Ethan Burke, a titkosszolgálat ügynöke egy szép reggelen Wayward Pinesban találja magát, ahová néhány nappal korábban egy társával együtt indultak két eltűnt ügynök után nyomozni. Az Isten háta mögötti városka határába érve azonban hatalmas balesetet szenvedtek, melyet csak Ethan élt túl, ám ő is számos sérüléssel és irdatlan fejfájással küszködve próbálja rekonstruálni az eseményeket. Ráadásul az iratai és a telefonja is eltűntek, így meg aztán bárki mondhatja magáról, hogy a titkosszolgálat embere, nem igaz?

Wayward Pines

Személyazonosságának ilyetén elvesztése azonban nem az egyetlen gond, amivel hősünknek szembe kell néznie – a városban egyébként sem stimmel valami, és ezt Ethan az első pillanattól kezdve a zsigereiben érzi. Az egy dolog, hogy a település olyan képet fest, mintha megrekedt volna valahol a ’80-as években, de a maroknyi lakosság is túl színpadias boldogságot mímel a hétköznapokban: indokolatlan, mindenki számára nyitott, széles vigyorú grillpartik közterületeken, „bájoló lágy trillák, tarka képzetek” – van itt minden, ami gyanakvásra adhat okot. Ráadásul a városka feltehetően egyetlen működő vezetékes telefonján sem sikerül kapcsolatot létesítenie se szeretteivel, se feletteseivel – pedig valakinek mégiscsak igazolnia kellene kilétét.

Napestig sorolhatnám még Ethan első kalandjait Wayward Pinesban anélkül, hogy túljutnék a könyv első negyedén, és szintén anélkül, hogy túl sok titkot felfednék. Ez a regény ugyanis telis-tele van rejtélyekkel, feszültségfokozó elemekkel és fordulatokkal. Mindenféle túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Blake Crouch a hangulatfokozás és a műfajkeverés nagymestere. Technikája a következő: feldob egy rejtélyt (pl. a bokrokból jövő tücsökciripelést nem állatok, hanem apró kis hangszórók szolgáltatják), ezzel felkelti az olvasó egyébként is tökéletesen éber figyelmét, aki emiatt gondolkodás nélkül továbbolvas. Ahelyett azonban, hogy néhány oldallal később feloldaná a feszültséget (vagyis esetünkben elárulná, miért kell hangszóróval helyettesíteni a tücsköket), inkább behoz egy újabb rejtélyt a történetbe (pl. hogy hősünk és egyik frissen szerzett segítője közel egyidősnek néz ki, állításuk szerint azonban cirka 30 év különbséggel érkeztek a mindentől elzárt városba), amit aztán egy még újabbal vált fel és így tovább.

Wayward Pines borító 1A könyv felén túlhaladva fel is merült bennem a kétely, hogy ezt a kismillió elvarratlan szálat vajon hogy sikerül végül lezárnia, illetve mennyi elfelejtett, félbehagyott jelenettöredék miatt kell majd dühöngenem. Megnyugtatásul: egyetlen miatt sem kellett. Amit ugyanis Crouch művel, az tömény zsenialitás. Indít egy thriller-krimi keverékének tekinthető alaptörténettel, melybe hamarosan pörgős akciót, sci-fit és horrort egyaránt vegyít, így a végére főhősünkkel együtt mi is annyira belemerülünk ebbe a misztikus légkörbe, hogy már végképp nem látjuk a kiutat. Pedig a történet vége olyan pofonegyszerűen ágyazza egymásba az eddig látszólag kusza elemeket, és ennek ellenére mégis olyan megrendítő, hogy már-már nem is hiszünk a szemünknek.

Az a baj a Wayward Pinesszal, hogy több méltató sort lehetne róla írni, mint amilyen hosszú maga a regény. Pedig biztos ennek a műnek is vannak hibái, csak épp nagyon jól el lettek rejtve – na, jó, néhány elgépelés és félrefordítás azért elég szembetűnő. És akkor még nem beszéltem az időnként felbukkanó másik két történetszálról – az Ethan feleségével történtekről, valamint főhősünk visszaemlékezéseiről katonaéveire – melyek egyrészt tovább kavarják a már egyébként is rejtélyekkel zsúfolt történetet, másrészt olyan asszociációkra késztetik az olvasót a folytatást illetően, amelyekről reméli, hogy soha nem következnek be. Szerencsére azonban a regény folytatása bekövetkezett, és ha csak feleannyira lesz is olvasmányos A pokol kapujában, mint az első rész volt, akkor az arról szóló cikkünk is hamarosan olvasható lesz.

Adatlap

Blake Crouch: Wayward Pines
Agave, 2014
Fordította: Makai Péter Kristóf

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments