Magazin Papírfény

Politika – Dan Brown: Inferno

Dan Brown: InfernoHa nem is maga a pokol, de megközelíti a pokol kapuját Dan Brown új regénye, az Inferno. Az átlagosnál kicsit is magasabb intelligenciával a bestseller szerző könyve halálosan idegesítő, viszont nagy erénye, hogy komolyan, méghozzá igencsak radikálisan politizál.

Tinédzserként olvastam először Dan Brownt, és imádtam. Csavaros volt, filmszerű és annyira új a kötelezőkön edzett ízlésemnek. El is olvastam hát sorra a szerző minden regényét – mi tagadás, folyamatosan csökkenő lelkesedéssel. Eltelt megint jó pár év, ne firtassuk, és kézbe vettem az Infernót is, hogy irdatlan mennyiségű bosszúság forrására leljek. Amerikásnak, butának és végtelenül idegesítőnek látom ma azt, amit a sikerszerző csinál. Mondhatnánk, hogy Dan Brown kifújt, hogy már nincs egy jó ötlete sem, de ez nem igaz. Az Inferno nem rosszabb sztori, mint az Angyalok és démonok vagy a Da Vinci kód volt – egyszerűen az én gyomrom nem veszi már be ezt a stílust.

Hogy milyen is ez a stíl, ami nekem már sok? Szenzációhajhász és a suspense-t a végletekig túlfeszítő. Hőseink – igen, megint Robert Langdon és egy, az átlagosnál sokkal-sokkal intelligensebb nő – a világ, az emberiség megmentésén fáradoznak, mégsem képesek csak ötven oldal alatt kideríteni, amit az olvasó már réges-rég tud. Ilyenkor én csapkodom a térdem, hogy tényleg, ezt sikerül kihozni? Dan Brown húzza az ember agyát ezerrel, nyúlik, mint a rétestészta, hogy aztán a végén jól elmondja, amire már magunktól is rájöttünk. Bosszantó. Annál is inkább, mert elvileg itt a világ legokosabb emberei nyomoznak.

Ha mindettől eltekintünk – tegyük hozzá, nagyon nehéz – nem kifejezetten rossz könyv azért az Inferno. A sztori a korábbi regényeknél megszokottan csavaros, totálisan vászonra kivánkozó, nem csoda, hogy jövő áprilisra Ron Howard és Tom Hanks le is szállítják az adaptációt, ami – lévén nem kell elszenvedjük Brown dagályos stílusát – még akár jó is lehet. A történet szerint Langdon professzor, a Harvard Egyetem szimbólumkutatója amnéziával ébred egy firenzei kórházban. Egy különös tárgyat talál magánál, ami nemcsak Dante Poklához, de a földi pokolhoz is elvezeti. Az utazás tétje nem kevesebb, mint az emberiség túlélése – a végkifejlet pedig több, mint meglepő.

botticelli-la-carte-de-l'enfer
Botticelli: A Pokol térképe

A könyv, azon túl, hogy izgalmas (?) krimi, nagyon komoly állásfoglalás is egyben. Brown sosem volt még ennyire politikus, sosem volt még ennyire őszinte. Sok kényes témát érintett már korábban, megpiszkált nem egy megosztó szervezetet – gondoljunk csak a szabadkőművességre vagy egyenesen a katolikus egyházra –, de mindeddig csak nézőként, mesélőként vetette fel kérdéseit. Most azonban – a meglepő fináléval – önmaga is véleményt mond, méghozzá nem is épp konzervatívan. A botránykeltés sosem állt távol a szerzőtől, a kérdés csak az, ez is csak egy újabb polgárpukkasztó húzás-e, vagy Brown tényleg így gondolja a dolgokat. Majdnem mindegy, az eladások garantáltak így is, úgy is. Persze örülhetünk ennek, hiszen nem utolsó teljesítmény, hogy Brown eléri, hogy amerikaiak tömege ismerkedjen meg olyan alapművekkel, mint a Dante Pokla, de a szóban forgó művet olvasott európaiként ez is csak egy újabb szájbarágós elem, ami miatt nem tudtam szeretni a regényt. Alapanyagnak éppen nem rossz, reménykedjünk, hogy a filmvásznon levetkőzi gyengeségeit.

Ron Howard, Tom Hanks és a szerző, Dan Brown
Ron Howard, Tom Hanks és a szerző, Dan Brown

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com