Magazin Papírfény

Méltatlan (b/l)efejezés – Jeff Lindsay: Dexter és a végső vágás

Dexter

Dexter és a végső vágásIsten látja lelkem, én tényleg szerettem a Dexter-sorozatot – a könyvet éppúgy, mint a tévéműsort. Épp ezért borzasztóan dühít és egyben elszomorít, hogy így kellett véget érnie.

Ugyanis vége, se könyvből nem lesz nyolcadik rész, se a tévében kilencedik évad. Erre utal a záródarab címe is: Dexter és a végső vágás. És ha valaki akár csak kicsit is nyomon követte az évek során a Dexter-könyvek címadási szokásait, akkor máris feltűnhet valami, ami miatt az utolsó rész kilóg a sorból: nem alliterál. (Nem fordítói hiba, hiszen az angol eredeti sem: Dexter’s Final Cut.) De bárcsak ez lenne az egyetlen baj vele!

Sajnos azonban van még más is. Kezdjük rögtön a legfájóbbal: főhősünk egyetlen jól megszokott, rituális gyilkosságot sem követ el háromszázötven oldalon keresztül. Érted, egy sorozatgyilkos, aki nem öl. Visszakézből meglegyint ugyan egy szerencsétlent, aki feltehetőleg(!) jól megérdemelten belehal a dologba, de ezen kívül semmi. Arról már nem is merek szólni, hogy hol van ez a fajta hanyagság attól a szigorú szabályozású kódextől, melyet Dexter minden egyes alkalommal olyan aprólékosan betartott annak érdekében, hogy véletlen se bukkanjanak a nyomára…

Oké, de ha nem gyilkol, akkor mégis mit csinál? Vérnyomokat elemez éjjel-nappal? Még csak azt sem. Színészeket tanít meg a mesterségére (mármint a hivatalosra), testőrködik, epizódszerepet vállal egy tévésorozatban, és közben végig arról álmodozik, hogy ott hagyja az egész pereputtyot Ritástól, gyerekestől, és Hollywoodba költözik egy híres színésznőcske fiújaként. Hogy ebből mi és hogyan sikerül, azt nem árulom el, bár van egy olyan sejtésem, hogy egy hozzám hasonló igazi Dexter-rajongót ezek után már nem is igazán érdekli a történet.

Dexter

Jó, persze értem én, hogy nagyon stílusosak akartunk lenni egy tévésorozat készítésének történetével (mert hogy erről szól az utolsó rész, no meg egy gyilkosról, aki sztárszínésznőcskénkre feltűnően hasonlító nőket kínoz majd öl meg), és hogy valahogy le is kellett számolni az utóbbi részeken egyre erőteljesebben érezhetővé vált bőrlehúzás-szindrómával. Na de így?! Nem fordult ki magából már így is épp eléggé az utóbbi néhány részben Dexter, akinek varázslatos személyiségébe eleinte annyira beleszerettünk? Biztos, hogy csak úgy tudjuk lezárni a történetét, ha végképp megutáltatjuk az olvasóval azáltal, hogy hat könyvnyi – bár kétségkívül egyre hanyatló – profizmus után egy szerencsétlen, körülményekre nem figyelő laikusként tüntetjük fel, akinek ráadásul egy szempillantás alatt jelennek meg olyan tulajdonságai, amik tökéletesen szembemennek a róla korábban felvázolt képpel? Ráadásul ilyen sablonosan: egyik pillanatról a másikra szerelmes lesz, aminek köszönhetően elveszti a kontrollt precízen szabályozott világa fölött. Ne már!

Mindebben a legszörnyűbb, hogy pont Dexter karaktere, ellentétes személyisége és az ő páratlan humorral átitatott belső monológjai és dialóguspróbálkozásai tették eleinte az egész szériát felejthetetlenné. Persze az is igaz, hogy ezek önismétlődése és a megújulni képtelensége vált idővel unalmassá, és vetítette előre a sorozat lezárásának szükségességét, de hogy pont a végszóra kellett ekkora újításokat eszközölni… Ráadásul úgy, hogy a monológok maradtak, csak már az esetek többségében a fene sem kíváncsi rájuk, mert aki mondja őket, az már régen nem ugyanaz a Dexter, akit eleinte még további sok száz oldalon keresztül hallgattunk (olvastunk) volna.

Jeff Lindsay tehát fogta magát, és egy egészen érthetetlen húzással – stílusosan egy végső vágással – lefejezte hősét. Csak találgatni lehet, hogy erre miért volt szükség. Talán azért, hogy ne hiányozzon az életünkből egy sorozatgyilkos? Vagy azért, hogy véletlen se követeljen a nép egy újabb epizódot az írótól? Nem tudom, de az biztos, hogy ez a dilettáns, sztárságról álmodozó lúzer, aki az utolsó könyv főhőse lett, soha nem fog hiányozni. Az igazi Dexter igen, de úgy tűnik, ő már egy korábbi részben meghalt. Béke poraira.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com