nemirovsky_suite_francaisePótolhatatlan veszteség, hogy Némirovsky kritikus hangvételű panorámája a második világháborús Franciaországról torzóban maradt.

Irène Némirovsky ünnepelt írónőként kezdett bele hatalmas vállalkozásába: öt kötetes regénykompozíciót tervezett a második világháborús német megszállás franciaországi mindennapjairól, a történelem eseményeit a kisemberek sorsa felől kívánta bemutatni. Jegyzetei szerint: „a történelmi, forradalmi stb. tényeket érinteni kell, viszont ami el van mélyítve, az a hétköznapi, érzelmi élet és főleg a színjáték, amit ezek előadnak”. (380) Sajnos a zenei szerkezetre épülő mű töredéke készülhetett csak el: az első két kötet. Némirovskyt ugyanis zsidó származása miatt 1942-ben internálták, a munkatáborban pedig rövidesen meghalt. A regényrészletek ezt követően évtizedekig lappangtak, mígnem tíz évvel ezelőtt Némirovsky lánya felfedezte és kiadta őket.

Ebből is látszik, hogy mitől különleges a Suite Française: a háború végkimenetelének ismerete nélkül, szinte szinkronban a valós eseményekkel írja le a váratlan helyzettel szembesülő francia emberek jellegzetes típusait, reakcióit, túlélési kísérleteit. Éleslátása ennek ellenére döbbenetes; egyben szívszorító, ahogy a jövő bizonytalansága rányomja a bélyegét a regényre – egyrészt a hátrahagyott jegyzetekből látható, Némirovsky nehezen tudta megtervezni szereplőinek sorsát, hiszen azok szorosan össze kellett, hogy függjenek az aktuális történésekkel, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy nagy valószínűséggel nem éri meg a háború végét.

Hirdetés

nemirovsky_suite_francaise_2A bestsellerré vált Suite Française-ból – ahogy ez lenni szokott – film is készült, mely azonban messze elmarad a könyv színvonalától. Némirovsky legnagyobb fegyvere a kíméletlen őszinteség, a gúny és a kisszerű, taszító emberi viselkedésformák leleplezése – főleg a regény első részében, mely a Júniusi vihar címet viseli. Itt a német megszállás elől Párizsból elmenekülő, majd oda visszatérő embertömegből választ ki néhány arcot, akik kevés kivétellel gyarló, életképtelen, önző és álszent figurák. A pökhendi író, a bigott és korlátolt családanya, a számító táncosnő tettei, gondolatai sötét, kiábrándító képet festenek a rettegő, kisszerű rögeszméktől megszállott francia polgárokról. Még a – Némirovsky jegyzetei szerint – pozitív hősök, a Michaud házaspár viselkedése is visszatetsző. Jellemző módon a film ezt a hatalmas tablót gyakorlatilag teljesen kihagyta, ehelyett a második részre koncentrált – ami egy szokatlan szerelmi történet.

A Dolce egy vidéki kisvárosban játszódik, ahová a történet kezdetén bemasírozik egy német ezred – így a továbbiakban a lakosság és az itt elszállásolt katonaság kényszerű együttélése, a franciák ellentmondásos vélekedése a helyzetről és a németekről áll a középpontban. Ahogy az idegen katonák tömege arcot nyer, úgy kezdenek közeledni hozzájuk a szállásadóik – míg az első részben fordított folyamatnak lehettünk tanúi, hiszen a menekültek tömege szánalomra méltó egyének csoportja helyett arctalan, semleges vagy egyenesen undorító masszának tűnt a vidéki lakosság számára. A regény az emberi viselkedés ilyesfajta, meglepően pontos leírása miatt rendkívül izgalmas. Ijesztő, ahogy a falusiak gondolataiban, a rengeteg nohában a saját zsigeri vélekedésünkre ismerünk rá – az ember így működik ma is; gondolom, felesleges nyílt utalást tennem az aktuális párhuzamokra.

suite_francaise_3De térjünk vissza a szerelemre, ami – a film előfeltevése szerint legalábbis – a legizgalmasabb történetszál. Nos, valóban az, de nem amiatt, amire gondolnánk. Lucile és a német tiszt, Bruno szerelme a regényben csak egy a lehetséges viszonyulások közül – nem is a szerelem tényén van a hangsúly, hanem Lucile lelki rezdülésein, öntudatra ébredésén, az ellentétes érzelmek, elvárások és környezeti hatások közti vergődésén: „belül akarok szabad lenni, magam választani meg az utamat, kitartani rajta, és nem követni a méhrajt, a tömeget.” (322) Így értelmet nyer a filmben is elnagyolt beteljesületlen szerelem is: Franciaország sorsa, a lakosságot széltében-hosszában végigpásztázó körkép felől nézve elégséges a két magányos ember közeledését sok kihagyással, az elvárásainkat egyszerre megerősítve és semmibe véve tárgyalni. Ehhez képest a film olyan sémát próbált kettejük történetre erőltetni, amihez túl kevés motivációt, információt tartalmaz a regény: Némirovsky különös (és olykor roppant zavaró) technikája, hogy gyakran változtatja a nézőpontot, a kulcsfontosságú jeleneteket pedig néha abszolút irreleváns szemszögből írja le. Lucile és Bruno komoly beszélgetését egy arrafelé játszó kislány szemén keresztül látjuk; egyetlen testi közeledésükről pedig csak egy sietős összefoglalót kapunk részletes leírás helyett.

suite_francaise_2Némirovsky valószínűleg azért tehette ezt meg – az elidegenítésen kívül –, mert nagyobb léptékben gondolkodott. A fennmaradt jegyzetek szerint – melyek a könyv végén olvashatók – Lucile és Bruno a következő kötetekben is szerepet kapott volna; így felmentést kaphat kettejük történetének elnagyoltsága és parcialitása a Dolcében. Egy további lehetséges alapja a kritikának, hogy a szereplők hálózatai nem elég hangsúlyosak. Vannak ugyanis átfedések a két elkészült rész szereplői között (az így keletkező mélységeket sem sikerült láttatnia a filmnek, helyette mesterséges motivációkat kellett bevetnie pl. Benoit és Madeleine történetében), de a teljes látkép valószínűleg csak az öt köteten végigtekintve rajzolódott volna ki. Szomorú, hogy ebben a korántsem végleges formában kell értékelni a könyvet, ahogy mélységesen elszomorít Némirovsky értelmetlenül megtört életműve is. Az azonban így is látszik, hogy a Suite Française hatalmas munka eredménye – a második világháború újszerű megközelítése révén mindenképpen érdemes a figyelmünkre ez a maga nemében páratlan krónika.

Adatlap

Irène Némirovsky: Suite Française

Aeternitas, 2006
Fordította: Sashegyi Gábor

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments