Egy egész generáció nőtt fel a Harry Potter-könyveken, amely a sorozat befejezése óta várta, hogy újra elinduljon a Roxfort expressz, és visszatérhessen a varázsvilágba. A kérdés az, hogy élvezni tudjuk-e ezt a rendkívüli nosztalgiautazást, vagy már az elején koppanunk a 9 és ¾-dik vágány falánál?
A nyolcadik Potter-történet több szempontból is különleges. A nosztalgia és az újdonság érdekes egyvelege, a bevált és hiányolt pillanatok felelevenítése egy komplex és bonyolult cselekménybe ültetve. Közel húsz évvel később folytatódik a varázslótanoncok története, átadva a roxforti terepet a hozzájuk hasonlóan kalandvágyó gyermekeiknek. Ráadásul egy teljesen új műfajban, színműként elevenedik meg a varázslattal átitatott mese. A Harry Potter és az elátkozott gyermek egy 2016. július 30-án bemutatott színdarab (legalsó képen) próbáinak szövegkönyve. Nem lehet véletlen a dátum: Neville Longbottom július 30-án, Harry pedig 31-én látta meg a napvilágot.
Az ifjú Albus Potter és Scorpius Malfoy apáik rivalizálása ellenére legjobb barátok lesznek a Roxfortban. Nem túl népszerű gyerekek, az éles eszű Scorpiusról szörnyű dolgokat rebesgetnek, Albus pedig tehernek érzi a Potter nevet, mert közel sem olyan tehetséges varázsló, mint azt elvárják tőle. Az életükbe csöppen egy segítséget kérő boszorkánylány, és egy rejtélyes körülmények között előkerült időnyerő. Albus mind a lánynak, mind az apjának bizonyítani szeretne, ezért roppant veszélyes kalandba vág bele: nemcsak – a történelemben elsőként – megszökik barátjával az iskolai vonatról, hanem meg akarja akadályozni egy réges-régen meggyilkolt fiú halálát is. Két kérdés támad: melyikőjük van igazából elátkozva, és miért kezdett újra sajogni Harry Potter sebhelye?
A Harry Potter és az elátkozott gyermek olyan, mint egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé, van benne csokis, mentolos meg lekváros, de akad spenótos, májas és pacalos is. Esetünkben kísértetízű is, amire eddig csak George Weasley bukkant rá. Mert a múlt szellemei alaposan belekavarnak a felnőtt Harry életébe! A hihetetlenül gyors jelenet- és idősíkváltások inkább egy film érzetét keltik, mint színdarabét. Olyan szereplők térnek vissza, akiket sosem remélhettünk viszontlátni, és olyan helyzetekben, amelyekre nem is számíthattunk volna, hála Albusék történelemmódosító küldetésének. Színdarabnak fergeteges lehet, de a műfaj sajátossága miatt könyvben kevésbé élvezetes, hiszen a leírások, a karakterek gesztusai hiányoznak, és csak a „nyers” párbeszédekből következtethetünk a szereplők érzelmeire. Ezt nem is szabad felróni a műnek, és azt sem, hogy az események egy része ismétlés, mert az alaphangulat megteremtésében sokat segítenek. Felidézik az olvasóban azt az izgalmat és kíváncsiságot, amelyet annak idején egy-egy újabb Harry Potter rész okozott. Visszatérhet a kastély falai közé, és eltölthet egy kis időt kedvenc varázslói között még egyszer, utoljára; úgy, hogy nem tudja, mit rejt a következő oldal.
Az már csak csomó keresése a kákalagon, hogy az álomként megjelenő visszaemlékezésekben vagy a múltban tett utazások során eltér pár dolog az eredetitől. Például a Hagridtól kapott születésnapi torta eredetileg hemzsegett a helyesírási hibáktól, és Viktor Krumot sosem szólították Villámnak. De ami miatt jogosan kizökkenhet az olvasó, hogy a karakterek viselkedése a gyerekkori énjükhöz képest idegen és következetlen. El tudnánk hinni, hogy a szülők után áhítozó Harry nem foglalkozik eleget a saját fiával? Esetleg megbántana és megzsarolna egy nála idősebb és tiszteletreméltóbb varázslót, McGalagonyt? Vagy Hermione és Ron kislánya, aki egy sárvérű anyától és egy kigúnyolt családból származik, előítéletesen viselkedik egy másik gyerekkel pusztán a származása miatt? Ráadásul Ron ugyan sokszor hebehurgya volt, de sohasem gyermekded. A sort hosszasan lehetne folytatni. Ebből kifolyólag az eredendően érdekes apa-fia konfliktus és a karakterek közötti ellentétek visszásak lesznek, mivel a csalódást keltően lesarkított személyiségekben nem találjuk meg hőseink megszokott egyéniségét.
Az eseményeket felfrissítő újdonságok pedig nem túl egyediek: két ellenséges család gyermekeinek barátsága jelenik meg, illetve a sci-fi regények és filmek ismert problémaköre, azaz ha belenyúlunk az idő folyamába, egyre rosszabb és rosszabb jövőalternatívákat kapunk. Amit természetesen még több időutazással lehet csak megoldani. A Scorpiusról keringő pletyka pedig nevetséges konfliktusforrás a fantáziátlansága miatt.
Mindezek ellenére képtelenség letenni a könyvet: pörgős, izgalmas, és egy olyan világba repít vissza minket, amely már mindenkinek nagyon hiányzott. Mégis hiányérzet marad az olvasóban, mintha nem egy Rowling-féle folytatást látnánk, hanem egy nagyon ügyes epigonét. Választ kapunk ugyan a nagy kérdésekre, hogy mi lett a három jó baráttal az iskola után, és arra is fény derül, mi lett volna, ha Voldemort hatalmon marad, de nem kiemelkedőbb megoldásokkal, mintha egy tehetséges fanfiction író képzelgése lenne. A meglévő elemeket remekül használja, sokat ismétel, hogy biztosak legyünk benne, nem rossz kandallóban szálltunk ki a hopp-hálózatból, de nem bővíti a megismert univerzumot, csupán játszadozik vele. Reméli, hogy senki nem veszi észre a szemfényvesztést: csak halovány mása az eredeti sorozatnak. Ez ne szegje senki kedvét, tanulságos és szeretetre méltó befejezése a kis túlélő történetének. Ha elfejtjük a fülviaszos drazsé mellékízét, élvezni tudjuk a csoki és a menta aromáját.
Csíny letudva!
