Szegény ifjú karaktereink sorsa folytatódik, továbbra se számítsunk arra, hogy egy percre is nyugtuk lesz. James Dashner népszerű sorozatának második kötete misztikus zárt tér helyett egy forró sivatagba, Perzseltföldre helyezi szereplőit, ám a cél továbbra is ugyanaz: a túlélés.
A történet ott folytatódik, ahol Az Útvesztőben véget ért: szereplőink kijutottak az Útvesztőből és a kis naivok azt hiszik, most már békén hagyják őket, de természetesen nem így történik. A VESZETT által menedzselt nagyszabású emberkísérlet során át kell jutniuk egy poszt-apokaliptikus város romjain azért, hogy a végén megkapják a Kitörés vírus ellenszerét. Mellesleg a vírustól az emberek idővel Buggyantakká változnak – persze ezzel az idétlen névvel nem ver át minket Dashner, hiszen a lassan kódorgó, foszladozó, agyatlan embermaradványok a bizonyítékok arra, hogy ő is felült a ma oly divatos zombivonatra. Itt érdemes megemlíteni, hogy az ellenfelek izgalmasabbra sikerültek, mint az előző könyvben: a Siratóknak végre búcsút inthetünk, helyette a poszt-apokaliptikus regények legijesztőbb ellenségeivel kell szembenézniük Thomaséknak: a többi túlélővel.
Egy trilógia második kötetét megírni sosem egyszerű, hiszen az első részben felvetett kérdésekre itt még nem lehet válaszolni, ezért a második kötet jó terep lehet az akció túlburjánzására. És ez meg is történik, talán túlzottan is. Miközben a lényegi feladat tulajdonképpen annyi, hogy el kell jutni A-ból B-be, egyik kalandból csöppenünk a másikba – habár a „kaland” szó valószínűleg enyhe kifejezés, mivel az író megdöbbentően brutális módon végzi ki ifjú szereplőit. Ám annak köszönhetően, hogy semmi nincsen lezárva vagy megmagyarázva, könnyen csapongónak érezhetjük a kalandok sorát. Értem én, hogy még egy kötetet el kell olvasni, hogy mindenre választ kaphassunk, de ha semmi nem derül ki, csak még több kérdés vetődik fel, akkor önkéntelenül elkezd minden összekuszálódni és szegény olvasó inkább csak ideges lesz, semmint kíváncsi.
A könyv hiába több mint 400 oldal, továbbra is olvasmányos. A régi karakterek visszatérnek, és kapunk melléjük egy csapat újat is, mivel kezdett nagyon egyoldalú lenni a nemek eloszlása. A srácok továbbra is szerethetők, hiszen amellett, hogy kőkemények, azért mégiscsak vérbeli tinédzserek. De hát kinek ne esne jól némi egészséges, fiús kakaskodás vagy egy kis szerelmi háromszöggel megfűszerezett romantika két természeti katasztrófa és egy Buggyant támadás között?
Ha valaki odáig volt az első részért, az valószínűleg a másodikért is odáig lesz: több akciót, több vért, több árulást és persze még több megválaszolatlan kérdést kínál James Dashner Tűzpróbája. Én egyre jobban tartok tőle, hogy a harmadik rész (Halálkúra) sem a válaszok kötete lesz, hiszen már létezik egy előzménykötet (Halálparancs), ráadásul jövőre egy újabb résszel (The Fever Code) örvendezteti meg rajongóit az író. Hiába, marketing érzéke van az úrnak: vagy azért olvassuk, mert lebilincselnek minket irományai, vagy azért, mert egy sorozatot elkezdeni olyan, mint felülni az óriáskerékre: nem lehet kiszállni akkor, amikor mi akarunk.