A mémek és a neten terjedő fahéjszippantós, jegesvizes, ásványvizes-flakonos meg mindenféle egyéb videós „kihívások” korában élünk. Olyan korban, ahol a „picture, or it didn’ happen” hatására az emberek egyre gázabb képeket és videókat tesznek közzé magukról – és ha jönnek a lájkok, akkor folytatódik is a trend. Éppen ezért az Idegpálya alapötlete igazán aktuális és mélyenszántó lehetne. De nem az, hanem épp az ellenkezője.
A regény világában egy új játék hódít a fiatalok között. A „Felelsz vagy mersz?” után „MERSZ”-nek nevezett, interneten terjedő őrület lényege, hogy a játékba regisztrálók mindenféle izgalmas és kínos feladatokat kell végrehajtsanak, ezekről videót készíteniük a telefonjukkal, feltölteni a netre, amivel aztán követőket, pénzt és személyre szabott ajándékokat nyerhetnek.
Egy lány a főszereplő, aki modellszépségű barátnője árnyékában éldegéli szürke kis életét, amikor berobban az életébe játék, és ezzel együtt pasik is, akik között aztán – mint minden efféle fiatal lányoknak szóló YA-regényben – izgalmasan és izgatóan őrlődhet. Eddig nem is volna baj, a játék alapproblémája érdekes, a megcélzott olvasóközönségnek meg még a főszereplő is bejöhet. Csakhogy, ha tényleg bejön neki, az nagy probléma, ugyanis ez a főszereplő lány valami hihetetlenül, döglesztően, borzalmasan buta és felszínes. Annyira hülye, hogy az ember legszívesebben pofán verné, és az arcába üvöltené, hogy „ne legyél már ennyire barom”! Az egész világ, a környezete, az olvasó, mindenki látja, hogy egyre nagyobb és veszélyesebb hülyeségekbe mászik bele, hogy folyamatosan rosszul dönt – és miért? Néhány divatcuccért. Hát nagy baj lenne, ha a fiatal lányoknak ennyire futná agyilag és erkölcsileg – hál’ istennek ez a valóságban nem így van. De akkor miért szeretnek ilyen főhősről olvasni? Hát talán azért, hogy érezzék, hogy mennyivel okosabbak és normálisabbak.
Persze, egy csomó regényben kénytelen rosszul dönteni egy szereplő, vagy kerül egyre kilátástalanabb spirálba – és ez tök jól működik, tud vele azonosulni az olvasó, izgulni érte, ha jól meg van indokolva, jó a motiváció, vagy úgy van felépítve a cselekmény, hogy az események egymásra következésének könyörtelen logikája az, ami az egyre rosszabb szituációk felé lökdösi a karaktert. Magyarán szólva, semmi gond nem lenne, ha működne a dráma, és a dramaturgia hozná úgy, hogy a főszereplő meglépi ezeket a lépéseket. De az Idegpályában egy-egy cipőért (!) meg egy „egész napos átalakításért a Dev kozmetikai szalonban, masszázzsal, gyantázással, sminkelési tanácsadással, mindennel” (!) dönti romba magát szerencsétlen hülye tini, akivel így egy szemernyit sem tudunk együtt érezni.
Mindenesetre ha ez a karakter egy szándékos kifigurázás, egy görbe tükör lenne, egy eszköz az írónő kezében, amivel a tinik felszínességét mutatja meg, akkor ez még egy elismerhető húzás is lehetne. Persze, nem lenne hiteles, sem igaz, de attól még egy szándék lenne mögötte. De erre semmi jel nem mutat – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy maga az író is ilyen… hát, felszínes – csak hogy a nyomdaképes jelzőknél maradjunk. Legalábbis a regényében, az írásmódjában semmi sem mutat túl ezen. Lehet, hogy a fordítás is rátesz egy lapáttal, de ez egy sótlan, érdektelen szöveg, pocsék karakterekkel, nem működő fordulatokkal, így hiányzó izgalommal. És mivel semmilyen más írói eszköz nincs a regényben, elég valószínűtlen, hogy épp a főszereplő jelleme lenne a tökéletesen csiszolt írói csapda, amivel megmutatja az olvasónak, mennyire fals is az a világ, amiben él…
Nem, ezt semmi nem támasztja alá. Még a sztori sem érdekes: van az a bizonyos lányféltékenység, van szerelmi háromszög, meg vannak erőltetett feladatok, amiket meg kell oldani. Plusz a végén a csavar, ami a legerőltetettebb az egészben.
A vége még a filmnél is rosszabb. Ott legalább csak naiv, hiteltelen és hihetetlen volt – de kifutott valamire a végjáték, volt egy koncepció, egy mondanivaló. Itt viszont a végső kihívás tökéletesen érdektelen, túlzsúfolt mindenféle mellékszereplőkkel akik fikarcnyit sem érdeklik az olvasót, és jelentőségük sincsen, és nemigen lehet mögé semmilyen értelmet belelátni.
Szóval érthetetlen, miért szeretik ezt a könyvet annyira, hogy még Hollywood is felfigyelt rá, és filmet csinált belőle. Egy fan-fictionnak elmenne, de semmi több. Kár, pedig igen fontos mű lehetett volna, ha például komolyabban veszi, és körbejárja azt a témát, hogy miért veszélyes az online életben kitárulkozni…
