Az üldözöttMuszlim hitű illegális bevándorlók, akik a már régebb óta itt élő muszlimokkal veszik fel illegálisan a kapcsolatot. Európai, orosz és amerikai hírszerzők. Orosz börtönök, ahol mindennapos a kínzás. Lehet, hogy Az üldözött nem John le Carré legjobb könyve, de hogy a legaktuálisabb, az biztos.

A 2015 november 13-i párizsi terror után különösen húsbavágó a lassan 85 éves, kémből lett író legújabb története – bár nem napjainkban, hanem pár évvel ezelőtt játszódik. Az arab tavasz, a szíriai háború még nincsenek a képben – de az, hogy muszlim hitű bevándorlók érkeznek Európába hol törvényesen, hol a szabályokat áthágva, hogy terrorveszély van, hogy a közelben, például Csecsenföldön szörnyű dolgok történnek, az már a regény hétköznapjainak világa.

Hirdetés

Egy régóta Németországban élő, az állampolgárságra váró, jóravaló török családhoz „beesik” egy Oroszországból, pontosabban Csecsenföldről érkező furcsa hittárs. Furán viselkedik, a hite sem teljesen tiszta, szórja a pénzt, ugyanakkor majd’ éhen hal, mindenhol titkosrendőröket gyanít, és láthatólag nincs ki mind a négy kereke. De vajon ártatlan bolond-e, áldozat, aki a különféle börtönökben, a világ sötét zugaiban elszenvedett kínzások hatására zavarodott meg? Vagy agyafúrt iszlamista terrorista, aki csak manipulálja az őt segítő naiv embereket? Például a fiatal ügyvédlányt, aki segíti? Vagy az angol bankárt, akinek a figyelmét bizonyos „lipicai” számlákkal hívja magára?

És mit akarnak vajon tőle a német meg az amerikai titkosszolgálatok?

John le Carré jó szokása szerint megint a kulisszák mögé visz el minket: nem akciózó kommandósokat látunk, hanem a szürke hírszerzőket, akik megpróbálják felismerni és megelőzni a terroristák húzásait. Az ő kémei nem James Bondok, hanem bürokraták, hivatalnokok – aki amúgy hol zsarolással, hol fenyegetésekkel, időnként pedig erőszakkal hálózzák be informátoraikat, segítőiket, hogy aztán azok segítségével mások kerüljenek a hálójukba és így tovább. A különböző testületek egymással konkurálnak, a hírszerzők pedig okos, nagyon jó képességű emberek – akik ugyanakkor ugyanúgy a saját emberi hibáik és korlátaik rabjai, mint bárki más.

A szerző belülről ismeri ezt a világot – ami láthatólag nem sokat változott azóta, hogy a második világháború után ő maga is részt vett benne. Jó, volt technikai fejlődés – de ami állandó, az a technika mögött álló ember. És ezt John le Carré nagyon jól ismeri.

Fotó: Anton Corbijn

Fotó: Anton Corbijn

Szinte szikével, sebészi pontossággal szedi szét karaktereit – legyen azok akár kémek, akár muszlim fiatalok, akár az európai elit tagjai. Ez az eddigi regényeiben is így volt, és ez most is nagy erénye. Igaz, most egy kicsit jobban a fejükbe látunk, mint le Carré eddigi műveiben, kicsit jobban tisztában vagyunk a motivációikkal, érzelmeikkel, nem csak a cselekedeteiket látjuk pusztán. Ennek van jó és rossz oldala is; nyilván közelebb kerülnek hozzánk a szereplők, másrészt ez kicsit idegen az író stílusától. És ez azért fura, mert ugyanakkor csomó más stílusjegyét megtartotta; például hogy nagyon lassan, szinte a háttérben történnek a dolgok, és a látványos kémsztorikra jellemző feszült akciók maximum egyetlen jelenetben csúcsosodnak ki. De pont amiatt, hogy itt sokkal jobban beleláttunk a szereplők gondolataiba, egy ilyen jelenet sokkal váratlanabb is – nem feltétlenül a szó pozitív értelmében. Le Carré általában nagyon hideg fejjel tervezi meg, hogyan vezeti végig a feszültség robbanásáig a szereplőit és az olvasókat, de jelen esetben ez a terv kicsit esetleges. Ugyanolyan hosszan pepecsel a háttérrel, a motivációkkal, a figurákkal, az eseményeket, a tragédiát mozgásba hozó mechanizmusokkal – de aztán mégis ettől teljesen független módon zárul le a történet. Nem tudom, mi volt ezzel a szerző célja – mindenesetre nekem jobban tetszenek azok a művei, amiket elolvasva (általában inkább utólag) látszik az „ív”, ami az egészen végigvonul.

Persze, ízlés kérdése is, kinek melyik le Carré-regény a kedvence. De akik az írót szeretik, nem fognak csalódni – akik pedig nem ismerik, azoknak talán azért érdemes ezzel a regénnyel kezdeni az ismerkedést, mert most még aktuálisabb, mint amikor papírra vetette.

Adatlap

John le Carré: Az üldözött
Fordította: Falvay Dóra
Agave Könyvek, 2014

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments