Ishiguro: A dombok halvány képeA Napok romjain (a regény nyomán készült adaptációt rendezte: James Ivory) és a Ne engedj el… (filmváltozat: Mark Romanek) írójának két búsongó, japánsággal átitatott regényének fő hasonlósága, hogy szereplői emlékeik felidézésével próbálják újraértékelni, még inkább értelmezni a múltat, s a múlton keresztül életüket, önmagukat. S ugyan a múlt szövedéke fel-felfoszlik, a mintája helyenként megváltozik, a képek egymás mellé helyezése megértést, s az értésből fakadó enyhülést adja bizonytalan lelkük számára.

Ishiguro szerzői jegye az emlékezés-narratíva, mely első két regényében – A dombok halvány képe (1982), A lebegő világ művésze (1986) – különösen meghatározó. Ezen művei köthetők leginkább Japánhoz, s afféle párregényként is értelmezhetőek a visszaköszönő karakterek és a hasonló problémakör megjelenítése végett.

A dombok halvány képe egy emlékezéstörténet. Ecuko Nagy-Britanniában élő japán asszony, akit meglátogat a lánya a nagyvárosból, hogy időt töltsön vele és a maga módján tudassa, nem Ecuko okozója nővére halálának. Nem beszélgetnek, csak emlékeznek. Ez az emlékezés a feldolgozás, bár még ebben is van egy áttétel. Ecuko ugyanis egyre egy barátnőjéről gondolkodik, akivel még Nagaszakiban ismerkedett meg  az atombomba sújtotta Japán idején. Az ő történetét rágja végig, amely egy helyettes történet. A barátnője ugyanis Amerikába készül egy katonával és lányát, Mariko-t is magával akarja vinni. Ahogy később Ecuko is magával viszi a lányát, aki végül az idegen országban öngyilkos lesz.

Hirdetés

lebego vilag muvesze ishiguroA lebegő világ művésze című írásban egyszerűbb a szituáció, a történet végig Japánban játszódik. Itt egy visszavonult művész emlékezik vissza lánya házassága kapcsán művészi karrierjére, melyet erősen átitatott az akkori politikai helyzet, s mely hatással lehet lánya jövőjére is. Itt az idős férfi az emlékei nyomozója, s ő az, aki az emlékek szubjektivitásával szembesül.

Ishiguro elbeszélésmódjában a japános kitérők dominálnak leginkább, amely egyrészt megjelenik a párbeszédek jellegében, másrészt magában a narrációban. Ez a fajta indirektség strukturálisan és stilárisan is áthatja ezen két regényét. A feszültséggel terhes és szokatlan mód udvarias párbeszédek sokszor rejtvénynek beillő utalásokkal tarkítottak. Ám ez a közös, mindenki által használt közös nyelv. Úgy tűnik, a szereplők ezen keresztül értik – vagy nem értik – egymást. Mindehhez jön az időbeliség és a szubjektivitás. Mások másképp emlékeznek és másképpen értelmezik a történteket. Ilyen szál, amikor az idősebb gyermek ködös utalást tesz arra, hogy apjuknak bizonyos dolgokat el kéne rendezni a házasság érdekében. Először az apa nem érti, mire utalhat a lánya, majd később dühös lesz, de megtesz bizonyos lépéseket, s sokkal később, mikor ezt felhozza, a ködös utalás meg nem történtnek mutatkozik. Pedig nem csak történetekről van szó, afféle játékról, hanem öndefiniálásról. A volt művész saját értékét kutatja, mind művészi, mind családi vonalon.

A dombok halvány képében az anya-lánya találkozáskor nem ennyire kitérőek a párbeszédek, annál hallgatagabbak. A kitérőt itt a gondolatfolyam hozza létre, melyet az anya tesz meg halott lánya sorsa és régen volt barátnője gyermekének sorsa között. A visszaemlékezések olyannyira titokzatosak, hogy egyfajta lélektani kriminek is beillik a regény, ahol a titokzatos bűneset helyett a bűntudat helyeződik előtérbe. Hiszen Mariko nem akart elmenni Japánból, ahogyan saját lánya sem. De a saját lánya helyett Mariko-ról mesél, mígnem az emlékek egy pillanatra összemosódnak, a nevek eltűnnek, a személyes névmás kicserélődik. Igazi írói bravúr ez, titokzatos és hátborzongató az amúgy is borús regényben, mely egyben kiváló belépő Kazuo Ishiguro számára a világirodalom halhatatlanjai közé.

Adatlap

Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Cartaphilus Könyvkiadó, 2014

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Cartaphilus Könyvkiadó,  2013

, , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments