Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriásNem véletlen, hogy több adaptáció is született Kazuo Ishiguro regényeiből (Ne engedj el, A fehér grófnő, Napok romjai), egyik erőssége ugyanis a sajátos atmoszférateremtés. Ezt nem egyszer műfajok felhasználásával éri el az író. Nem veszi tejesen magára a műfaji köntöst, inkább játszik vele, kifordítja-befordítja, kedve szerint alakítja, s eme játszadozás közben belecsempészi a maga üzenetét életről, feledésről és halálról.

Az eltemetett óriás kapcsán a legizgalmasabb kérdés pont ez, a műfajba ágyazottság, hiszen ez adja a történetet, a hangvételt, a regény sava-borsát. De mégis, amiről Kazuo Ishiguro beszél, az nem ehhez kapcsolódik: amit elmond, az sokkal inkább párbeszéd korábbi regényeivel (A lebegő világ művésze, A dombok halvány képe). Úgy tűnik, egy fő kérdés feszíti az írót: a felejtés és emlékezés párharca, s ezt bontja ki újabb és újabb formába töltve.

Az eltemetett óriás műfaja középkori kalandregény, legalábbis ezt a látszatot kelti, hiszen felvonulnak a Kerekasztal lovagjai, a legendás kardforgatók és számos meselény, mint ogrék, tündérmanók és maga a sárkány. Ám a hangvétel élcelődő már a vidék bemutatásakor; az író szabadkozik a falu elmaradottságát illetően, s bizony a lovag is rozsdás nagyon, a főszereplők pedig nem szokványos hősök, túlontúl hétköznapiak, egy egyszerű öreg házaspár, akik igen szeretik egymást.

Hirdetés

Az öreg házaspár körül történik minden, az ő nagy kalandjuk ez onnantól, hogy hajlott koruk ellenére nagy útra kelnek, hogy jelen legyenek egy nagy feladat beteljesítésekor, és beérjék saját végzetüket. Mégsem idéződik meg Tolkien és más nagy meseírók szelleme, nincs igazi izgalom a kalandban. A nyelvezet túlontúl kimódolt, majdhogynem modoros, lassú, és túl sok személyes, pszichologizáló tartalma van. A fantasy jelleg csak játék, díszes ruha, ami alatt az élet feszítő kérdései remegnek, egyre aggasztóbban.

Kazuo Ishiguro

Kazuo Ishiguro

Kazuo Ishiguro annyira erőteljesen szimbólumokkal dolgozik, hogy kissé nevetségessé válik magáról a történetről beszélni. Az öreg házaspár elindul, hogy megkeresse a fiukat, aki a szomszéd faluban lakik, és várja őket, de a világra ereszkedő homály miatt elfeledték őt. Ám amikor végre elindulnak, a dolgok kissé más megvilágításba kerülnek. A szomszéd falu talán nem is egy falu, hanem egy sziget, ahova csak a révész viheti át őket – erőteljes toposz. Az átkelés előtt pedig egy végső kérdés várja az együtt átkelni szándékozókat. Egy kérdés az együtt töltött életről, mondjuk ki, egy végső teszt, s bizony ez nehéz lehet, ha a homály elnyeli az emlékeket. Először tehát meg kell menteni a világot a felejtéstől, és itt kapcsolódnak be a történetbe a lovagok, a szerzetesek és egyéb lények. De vajon ha felszáll a homály, milyen emlékek térnek vissza, nem jobb-e a feledésben maradniuk? Mi a végső válasz? Elbuknak-e hőseink? Mi a van a szívük legmélyén?

Vajon mi van a szívünk legmélyén az életünk utolsó pillanatában?

A szimbólumok közül a legfontosabb talán maga a címszereplő, az elfelejtett óriás – annak ellenére, hogy a regényben éppen csak megemlítik, egészen mellesleg, hogy arra van nem messze. De mi is ez az óriás, ha nem más, mint a harag, a gyűlölet, a megbocsátani nem tudás, amit a homály ugyan eltemetett, mégis elkísérhet életünk végső pillanatáig. Minden egyes meseelem egy-egy szimbólum, megfejtésük az igazi kaland a regényben. A sárkány jelenléte pedig példa nélküli, jelentősége és jelentéktelensége egyformán nagy, hiszen mint szimbólum, csak annak van szerepe, amit képvisel, vagyis a feledésnek. Nélküle szárnyra kap az igazság, a személyes és kollektív emlékezés, és ezekkel együtt a gyűlölet. Kazuo Ishiguro nem foglal állást a sárkánnyal vagy sárkány nélkül jobb kérdésben, csupán végigvezet minket az emlékezés és fejetés folyamatán.

Adatlap

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Európa Könyvkiadó, 2016
Fordította: Falcsik Mari

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments