The DuffHa egy könyv filmváltozata ahelyett, hogy sűrítene és kihagyna dolgokat, inkább hozzáad, mi több teljesen újraír, akkor lehet sejteni, hogy a forrásanyaggal valami gond van, vagy legjobb esetben, egyáltalán nem fordíthatóak az értékei papírról digitális celluloidra. Kody Keplinger regénye nem a legjobb eset.

Ahogy egyre nehezebb a világon a könyvkiadás helyzete az új média mellékhatásai által szűkülő piac miatt, igazán örvendetes, hogy van egy olyan műfaj, marketing kategória, amely kifejezetten népszerű a fiatal generáció körében: a YA. Az olyan kiadóknál, mint a Könyvmolyképző, nem titkolt kultúrmisszió, hogy az efféle könnyűirodalom által beleneveljék az olvasás szeretetét egy vizuális élményekhez szokott nemzedékbe. A young adult tehát jó esetben kapudrogként kéne, hogy funkcionáljon a keményebb szövegekhez – persze ez csak annyira állja meg a helyét, mintha azt állítanánk, a hollywoodi tinivígjátékok fogyasztása előbb-utóbb elvezeti a nézőt Tarkovszkijhoz. Ám ha nem is, a vállalás ennek ellenére dicséretes, és magát a műfajt sem szabad leírni: nem minden ifjúsági regény eredendően bugyuta és rosszul megírt. Kody Keplinger első regénye azonban az.The DuffA The DUFF – A pótkerék címe egy angol szlengkifejezésen alapszik, mely kb. annyit tesz, „ügyeletes ronda dagi barát” (a magyar kiadás hátlapján enyhén szexistán „barátnő” szerepel, noha az eredeti terminus nem nem-specifikus, és a filmváltozat is használja a szót a srácokra). A Duff nem feltétlen ronda vagy kövér, de ő egy baráti társaság esztétikailag leggyengébb láncszeme, akinek a feladata, hogy a többiek jobban nézzenek ki mellette. A kifejezés nem Kody Keplinger találmánya, egészen 2003-ig visszamenőleg találunk rá hivatkozást az interneten – bár konkrét eredete nem ismert, egészen biztos, hogy ugyanaz a „bro kultúra” szülte, mint a MILF és hasonló degradáló rövidítéseket, amivel tele van az Urban Dictionary utca- és internetnyelv gyűjtő netes adatbázisa.

Ennek a kifejezésnek a kirekesztő, lealacsonyító mivoltára épül Kody Keplinger regénye, amelyben egy Bianca nevű lány elbeszélését követjük, akit a helyi férfiisten és egyben legnagyobb szoknyapecér, Wesley Rush így nevez egy szórakozóhelyen, miközben a lány barátnői közelébe akar férkőzni. A szó teljesen megváltoztatja Bianca életét és elindítja egy úton – ami rendkívül kiszámítható és a legkevésbé sem izgalmas –, hogy a végén elérjen ahhoz a konklúzióhoz, miszerint a nőkre aggatott bélyegek (prűd, ribanc, Duff stb.) használata nem oké. Mivel ez a tanulság egyáltalán nem egyértelmű a mai társadalomban, hiszen továbbra is nagyon népszerűek az ilyen kifejezések éppúgy férfiak, mint nők körében, becsülendő még a maga egyszerűségében is Bianca öntudatra ébredése.

Hirdetés

The Duff

Ami már problematikusabb a végkimenetel szempontjából, az a tizedik oldaltól nyilvánvaló irányba tartó szerelmi szál. A The Duff ugyanis egy tündérmese, ahol az intelligens, de kevésbé szép lány elhódítja és megszelídíti a szexi rosszfiút, szexi jófiút faragva belőle. Még ha le is vetkőzzük egy pillanatra a cinizmusunkat a romantikus szál hihetőségével kapcsolatban, semmiképpen sem egészséges az az őszintétlen elképzelés, amit a regény sugall, miszerint Bianca vonzalma az iskola legjóképűbb, leggazdagabb, legnépszerűbb és legmagabiztosabb srácához valamiféle megmagyarázhatatlan kémia eredménye. A regény legnagyobb hibája azonban nem a cél, hanem az utazás – vagyis annak sivársága, az elbeszélés izgalmának és mélységének teljes hiánya. A főhős ugyanis egy unalmas karakter: egyetlen hobbija az ágya mellett fekvő ruhakupac hajtogatása és soha nem beszél vagy gondolkodik másról az embereken kívül.

Ám az még a kisebb gond, hogy Bianca személyéről nem tudunk meg semmit azonkívül, hogy saját állítása szerint értelmesebb a társainál (bár ez nem nyer bizonyosságot a regényben). A nagyobb gond, hogy a cselekményleírás repetitív, klisés, a dialógusok életidegenek, szájbarágósak, és a megrajzolt miliő olyan, mintha a szerző a szobájában ücsörögve álmodta volna meg, milyen lehet vajon a társas élet odakint. Ahelyett, hogy saját tapasztalataiból táplálkozott volna fantáziavilága felépítéséhez, filmes közhelyek alkotják a regény közegének pilléreit. Nem csoda, hogy a filmváltozat nemcsak a cselekményt írta teljesen át, egy nagyjából fogyasztható történetet faragva belőle, de a dimenziótlan karaktereket is megváltoztatta, valamiféle személyiséggel felruházva azokat. Ari Sandel rendező adaptációja azonban olyan erővel ugrik neki a lónak, hogy egy határozott mozdulattal átvetődik a patás felett, fejjel érkezve a másik oldalon lévő trágyába.

The Duff

A filmváltozatban így lesz a Fészekben való kólaszopogatásból kampuszvígjátékokat idéző lerészegedős házibuli, Biancából akkurátus ruhahajtogató helyett Lucio Fulci rajongó, ám a legröhejesebb módosítás, ahogy Casey nevű barátnője egyszerű pompomlányból Anonymoust megszégyenítő hackerré változik a nagyvásznon. Amíg a regény túlságosan szegényes, addig a film parodisztikusan eltúlzott: a közhelyek kiforgatásával, a tinivígjátékok kifigurázásával a Már megint egy dilis amcsi film babérjaira óhajt törni, de nem sikerül letaszítania az említett filmet a taplótrónról. Talán a gondok ott kezdődtek, hogy az eredetileg R besorolással (17 éven aluliaknak csak szülői felügyelettel engedélyezett) tervezett projektből PG-13-at csináltak. Mindenesetre a végeredmény közel sem lett olyan provokatív vagy kreatív, mint az utóbbi évek legjobb tinivígjátéka, a Könnyű nőcske, amely hasonlóan egy középiskolás lányt érő címkék témáját dolgozta fel. Azonban így is egy fokkal fogyaszthatóbb lett Kody Keplinger eredeti szövegénél.

Adatlap

Kody Keplinger: The DUFF – A pótkerék
Könyvmolyképző Kiadó, 2014.

Fordította: Szabó Krisztina

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments