Magazin Papírfény

Magán-élet-rajz – Kovács András: A szerencse fia

Kovács András önéletírása, A szerencse fia elsősorban apró személyes történetek pikareszk halmaza, és csak másodsorban kalauz a filmjeihez vagy a huszadik század útvesztőjéhez.

A legnagyobb magyar rendezőnemzedék egyik utolsó élő képviselője Kovács András, akinek olyan elévülhetetlen, morálisan összetett, szókimondó és mély szociális érzékenységről tanúskodó filmeket köszönhetünk, mint a Nehéz emberek, a Falak, a Hideg napok (a középső werkfotón) vagy A ménesgazda. Az idén 91 éves szerző kortársai közé tartoztak például főiskolai osztálytársai, Bacsó Péter és Fehér Imre, Jancsó Miklós, illetve tartozik ma is Makk Károly – ők azok a filmesek, akik közvetlenül a második világháború vége után, az új rendszer hajnalán tanulták a szakmát, majd a megszilárduló filmgyártási, filmpolitikai helyzetben, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kezdtek önállóan filmeket készíteni. A határokat feszegetve voltak kénytelenek érvényesülni és megtalálni a saját hangjukat – olyan tudás birtokosai tehát ők, amit mindenképpen érdemes az utókorra hagyni.

Szerencsére erre a kivételes helyzetre ők maguk is felfigyeltek: Makk Károly két éve jelentette meg önéletírását, Kovács András pedig idén rukkolt elő emlékirataival, szintén a Kossuth Kiadónál. Mindkét írás a tapasztalataikat, a remekművek elkészültét hátráltató vagy éppen támogató rendszer működését, s természetesen a kortársakhoz, forgatásokhoz kötődő anekdotáikat tartalmazza – bár korántsem azonos minőségben és módon.

Makk műve, a Szeretni kell maga a derű – olyan, mintha vele kizárólag jó dolgok történtek volna. A vaskos kötetben egymásba fonódnak a forgatási élmények, a magánélet kacskaringói és a filmfesztiválok izgalmai – a szerző markáns hangja, sodró lendületű mesélőkedve pedig töretlen, így a Szeretni kell igazán olvasmányos könyv amellett, hogy páratlan forrásanyag. Sajnos A szerencse fia minden tekintetben alulmarad ehhez képest: Kovács tagadhatatlanul remek filmrendező, de rossz író. Könyve olyan, mint egy film, amelyből hiányoznak a megalapozó beállítások: szinte követhetetlenül csapongó, az egyes epizódok – melyeket gyakran véletlenszerűen kiválasztottnak érezhetünk – kifejtetlenek. A kötetből hiányzik a jellegzetes stílus és a biztos kezű történetvezetés, amely kellően erős hátteret adna a sorjázó sztoriknak. Így viszont lehetetlen belehelyezkedni a szerző életébe – ezért a kötet egy-két pikáns vagy kalandos történetet leszámítva nem sok emlékezetes momentumot tartalmaz, a huszadik századi (kulturális) életről pedig egyáltalán nem ad képet.

Ez azért is lehetséges, mert a vékonyka (207 oldalas) könyv túlnyomó többségében nem Kovács filmjeiről, azok háttértörténetéről szól, hanem a szerző magánéletéről. A kötet alcíme Epizódok egy filmrendező életéből – nos, az epizodikusság teljesen igaz, a filmrendező viszont már megkérdőjelezhető. Beszédes, hogy nagyjából a könyv felénél érkezünk el a diplomáig, ezt megelőzően alig esik szó filmekről. Azaz sokkal inkább Kovácsot mint embert, nem pedig mind filmrendezőt ismerjük meg, ami filmkritikusként (vagy általában is?) némileg csalódást kelt. Mindeközben nem egy zavarba ejtően személyes sztorit is megoszt a szerző, ami egy rocksztár önéletírásában elfogadható, egy rendezőtől viszont kissé szokatlan.

Persze a hosszan kifejtett (pontosabban: rengeteg apró-cseprő sztorival érzékeltetett) gyerekkor és ifjúság is érdekes lehetne – ha egy jobb mesélő adná elő, illetve ha mások lennének a kötet arányai. Így viszont csak kapkodjuk a fejünket a helyszínváltások, a magyarázat nélkül felbukkanó, majd eltűnő szereplők (például Kallós Zoltán) közepette, miközben türelmetlenül várjuk, hogy valami közérdekűt olvassunk, vagy bepillantást nyerjünk Kovács filmkészítésének műhelytitkaiba. Ezenfelül néhány történelmi okfejtés és aktuálpolitikai kiszólás is tarkítja A szerencse fiát, amelyek durván kilógnak a meseszövetből, és jelenlegi, néhány mondatos formájukban nem is érezzük megalapozottnak őket.

Mindezt talán egy erőskezű szerkesztő felügyelete megváltoztathatta volna – de olybá tűnik, A szerencse fiát senki nem olvasta el megjelenés előtt. A legbosszantóbb, amikor egyes mondatok szóról szóra megismétlődnek néhány oldalon belül. De a struktúra sem túl olvasóbarát: igaz, hogy a kötet nagyjából kronologikus rendet követ, a fejezetek többségét mégis ömlesztettnek érezzük – azok a legélvezetesebbek, amelyek egy világosan körülhatárolt témáról, például egy filmről szólnak, de ezek vannak kisebbségben. Az egyetlen olvasót eligazító, biztos pont a kötetben a szerencse fia-motívum, amellyel Kovács konzekvensen a sorsának fordulatait magyarázza. Ez összekötőelemnek jó, tételnek viszont kicsit kevés – mást viszont nem kapunk helyette (és most ismét Makkot, illetve az ő szeretni kell-vezérmotívumát tudnám idézni). Azaz a kifejtettség és az átgondoltabb szerkesztés mellett egy világosabb üzenet is jót tett volna A szerencse fiának, hogy ne csak Kovács András filmjeit, de ezt a könyvet is újra és újra szívesen kézbe vegyük.

https://www.youtube.com/watch?v=msDDFG83gQY

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com