Mortdecai borítóKyril Bonfigliolit mindenki P. G. Wodehouse-hoz hasonlítja. Mortdecait meg Wodehouse hőséhez Woosterhez, verőember-inasát, Jockot pedig Jeeveshez. És hát ebben van valami, főleg, hogy Bonfiglioli direkt rájátszik erre a párhuzamra – a hősei sokszor hivatkoznak Wodehouse-ra, és a stílus tényleg az övén alapszik. A különbség az, hogy Wodehouse klasszisokkal jobb író.

Az író egyébként magáról mintázta főhősét: ő is műkereskedő volt, zűrös családi élettel, meg, ezek szerint, meglehetősen fura, sznob ízléssel. Merthogy a főszereplőnk, Mortdecai (aki egyben a történet mesélője is) egyfelől sznob és kifinomult (vagy legalábbis annak látszani akaró – ez sosem derül ki igazán), másrészről meg otromba. Ez nem csak őt jellemzi, hanem az egész stílust, az egész regényt is. Egyrészről meghatározó az eltartott kisujjú finomkodás, aztán pedig durva erőszak, kínzás, áram a herékbe, szex, undort keltő poénok jönnek felváltva. Nagyon disszonáns ez így, de mégis van benne valami borzongatóan megkapó – az ember érzi, hogy ha ezt jól megfogják, abból jóféle paródia is lehetne, vagy egy magasabb cél érdekében kiforgatott dolog.

Hirdetés

De sajnos ahogy egyre tovább olvas az ember, mindinkább látszik, hogy a stíluson kívül ebben nincsen semmi. Mármint sem ötlet, sem értelem. És hát a stílusban is csak ötlet van, értelme nincs neki.

Olyan, mintha random történnének dolgok, amiket viccesen kommentál ez az először még érdekes, de aztán inkább már idegesítő, nagyképű, finomkodónak tűnni akaró, de valójában kőbunkó figura.

Mortdecai úgy beszél minden egyes ételről, ruhamárkáról, koktélról, mintha annak valami titkos értelme, valami misztikus többlete lenne. Ami nem lenne baj – de azon kívül, hogy ő így gondolkodik a dolgokról, és folyamatosan így beszél róluk, semmi mást nem tudunk meg róluk. Hogy mi is van akkor amögött a márka mögött, vagy miért olyan nagy szám az a koktél, vagy egyáltalán, mi ez az egész misztikus sznobéria. Szóval van egy tapasztalatunk arról, hogy a világ milyen, és ezzel szemben áll az, ahogy Mortdecai látja. És mivel semmit nem tudunk meg arról, hogy Mortdecai miért látja úgy, ahogy látja, előbb-utóbb megunjuk, már nem is akarjuk megérteni, nem is érdekel az egész – mint amikor belefárad az ember abba, hogy egy köztudottan bolond ember ömlengéseit hallgassa.

Eleve az a probléma az egésszel, hogy nem látunk a dolgok mögé. A történetből nem kerekedik ki semmi, a szereplők motivációiból nem derül ki semmi. Olyan, mintha random történnének dolgok, amiket viccesen kommentál ez az először még érdekes, de aztán inkább már idegesítő, nagyképű, finomkodónak tűnni akaró, de valójában kőbunkó figura. De tényleg: a három részből álló történet egyikének sincs igazán füle-farka, és együtt sem adnak ki semmi kereket.

mortdecai_2_johnny_depp_shows_off_a_side_we_haven_t_seen_from_him_johnny_depp_s_mortdecai_strange_dark_jay_gatsby_like_moron

Johnny Depp a Mortdecaiból készült filmben

Az első részben még reménykedünk, a stílus még új, és az angol gentlemanség keresztezve az abszolút nem politikailag korrekt durvulással még lenyűgöz – még ha erősen furcsa is. Van egy műkincskereskedőnk, van egy ellopott festmény, jönnek a rendőrök, utazás Amerikába, fura szereplőkkel találkozás, váratlan fordulatok – szóval van miért olvasni. De aztán valami egészen agyament módon, kurtán-furcsán lesz vége, miközben sem azt nem értettük meg, hogy pontosan mi is történt, sem azt, hogy ki is végül is ez a fura dzsentri-figura, miért tudja azt, amit tud, miért nem tudja azt, amit nem, miért simlis, amikor egy balek, mi a múltja, mi van a családjával, mi ez az egész?

Csak sorjáznak a kérdések, nyomasztanak, de hátha majd a második rész!

Úgyhogy belevágunk a trilógia középső szakaszába, amiben egy fura feleség fura kívánságait teljesíti az egyre inkább ellenszenvessé, ráadásul tehetetlen papuccsá váló Mortdecai. Megpróbálja megölni a királynőt, részt vesz valami harci kiképzésen, amin tök sokat bénázik (miközben az első részben már kiderült, hogy milyen menő harci tapasztalatai vannak), és egy csomó más, teljesen haszontalan kalandba keveredik. Értelme továbbra sincs semmi az egésznek, de legalább már átlátunk a szitán, és kezdjük unni az egészet.

Úgyhogy nagyon örülhetünk, hogy végre jön az utolsó fejezet – ami meg az előzőeket kurtán-furcsán otthagyva, egy egészen más helyszínen, egészen más szituációban játszódó misztikus nyomozás, az eddigi szálak meg lógva maradnak. Meg fogtok lepődni, de ennek sem derül ki a végére semmi.

Konkrétan szenvedés volt olvasni a Mortdecait, úgyhogy egyszerűen nem értem, miért lett kultusza. Talán van valami nihilista-anarchista poén jellege, amit egyes mazochisták élveznek, mindenesetre nem hiszem, hogy nagyon nagy lenne a rajongótábora. Azért van akkora, hogy az már felkeltette Hollywood érdeklődését, és nagy sztárparádéval meg csinnadrattával feldolgozta – tudjuk, milyen eredménnyel, a pénztáraknál is hatalmas bukta lett.

Sokszor előfordul, hogy a film jó vacak lesz, pedig a könyv, amiből készült, szenzációs. Hát jelen esetben nem az, sőt. Vannak benne sziporkák, igen. De ezek a sziporkák a nagy büdös semmit díszítik – és ha a „büdöst” helyettesítjük „elég undorító”-val, akkor már érthető is, miért ajánlom mindenkinek, hogy messze kerülje el Kyril Bonfiglioli trilógiáját.

Adatlap

Kyril Bonfiglioli: Mortdecai
Gabo Kiadó, 2015.

Fordította: Bori Erzsébet

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments