aliceBelenézel a tükörbe, és magadat látod. Tudod, hogy a rád meredő szempár a tiéd. Kimész a konyhába, könnyedén elkészíted a reggelit. Megcsókold a férjed/feleséged. Egyeztetitek a napi tennivalókat. Mindez természetes. Annak tűnik. Egészen addig, amíg el nem tévedsz a saját előszobádban.

Talán minden családban kering egy-két sztori nagymamákról, akik nyolcvanévesen útnak indultak az éjszaka közepén, és csak a szerencséjüknek – no meg egy helyi járőrnek/szomszédnak/rokonnak – köszönhetően jutottak haza épségben. Biztosan sokan tapasztalták, milyen az, amikor az idős dédszülő mindenáron haza akar menni, pedig otthon üldögél az ezeréves foteljében. Hogy milyen, amikor a saját fiát a gyerekkori barátjának hiszi. Amikor minden erejét összeszedve, fogát összeszorítva csapkod maga körül dühében. Amikor fogalma sincs arról, mit hová tett, vagy melyik tárgy mire való. Az időskori demencia viszonylag gyakori, de sokkal ritkább, hogy valaki még az aktív életszakaszban betegedjen meg.

Lisa Genova – részben épp azért, hogy felhívja a valós problémára a figyelmet – viszont egy ilyen esetet mutat be. Persze elsősorban nem szakkönyv ez. Nem taglalja a végtelenségig a kór neurológiai, genetikai hátterét, épp csak annyit ír le, amennyi az átlagolvasó számára is felfogható. A Megmaradt Alice-nek nem csupán egy könyv az Alzheimerről és nem csupán egy család története. A kettő együtt, és még sokkal több annál. Nem csoda hát, hogy hamar filmre vitték, és az sem, hogy Julianne Moore megkapta érte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart.

Hirdetés

Still   Alice

Alice Howland ötvenegy éves harvardi professzor, akit korai Alzheimer-kórral diagnosztizálnak. Mivel genetikai tényezők befolyásolják a betegség előfordulásának kockázatát, felmerül a kérdés, vajon kitől örökölte. Az anyukája és a húga korán meghaltak egy autóbalesetben, így nem tudja, hogy az édesanyjánál kialakult volna-e a kór. Az viszont biztos, hogy az apja mutatta a demencia jeleit, de alkoholista lévén az ital számlájára írták a tüneteket. Világos persze, hogy előre kell nézni, a hátra tekintgetés nem sokat segít. Alice és férje, John elkezdenek belemélyedni a témába, számtalan szakcikket elolvasnak, felveszik a kapcsolatot a legjobb orvosokkal, kutatókkal, azonban hamar kiderül, hogy a gyógyszerek és gyógymódok köre kiábrándítóan korlátozott. A gyógyszeres terápia legfeljebb lassíthatja a folyamatot. Természetesen mellette lehet vitaminokat szedni, vörösbort inni, jógázni, meditálni.

Genova regénye tökéletesen érzékelteti, hogy milyen az éntudat elvesztéséig vezető út. Eleinte nem jutnak eszedbe szavak. Ritkábban használt szavak. Aztán az ismerősebbek sem. Időnként kiesel a ritmusból, nem reagálsz olyan gyorsan. Nem emlékszel, hová raktad a telefonod töltőjét. A kulcsaidat. Aztán elmész futni, ám amikor hazaindulnál, hirtelen nem tudod, milyen úton indulj. Pánikolsz. Ez a kezdet. Az elme, és ami még rettenetesebb, az én maga is kezd felbomlani. Széthullasz. Egyre több dolgot felejtesz el, mint egy aranyhal, mire átérsz a szoba egyik végéből a másikba, már fogalmad sincs, hogy mit akartál. Egymás után ötször kérdezed meg ugyanazt. Egyre kevesebb szavad marad arra, hogy kifejezd magad, vagy, hogy megnevezd a körülötted lévő világ dolgait. És ez még nem a vég.

Az írónő érdeme, hogy ügyesen egyensúlyoz a beteg iránti szeretetteljes elfogadás és az objektív tényleírás között. Az általa választott forma is elmélyíti ezt. Alapvetően – leszámítva a kiemelt, hangsúlyosan belső monológokat – egy külső szemszögből, E/3-ban írja le a sztorit, de az elbeszélő az események előrehaladtával átveszi Alice gondolkodásának jellemzőit. Míg a könyv elején Johnnak vagy Alice férjének nevezi a férjet, addig a végére a férfi lesz, aki elrántotta az autó elől. Vagy a férfi, akié a nyaraló. Így válik Lydia lánya színésznővé, csinos fiatal nővé; Anna nevű lánya anyává (hiszen egy idő után folyton az újszülött babáival van). Nemcsak őket nem ismeri fel többé mint a gyerekeit, de önmagát sem, mint az ötvenegy éves Alice-t.

Az én ilyen szintű széthullása hátborzongató. A valaha éles eszű, hihetetlenül intelligens egyetemi professzor, a gondoskodó anya, a független nő egyszeriben valaki mássá válik. Már nem kéri ki magának, ha segítenek neki. Már nem érdekli, hogy nem tudja követni a beszélgetést. Nem zavarja, hogy mások mondják meg neki, mikor mit kell tennie.

A könyv egyik legnyomasztóbb és egyben kissé mulatságos jelenete – aminek a keserű humorát a film tökéletesen elkapta –, amikor Alice megpróbálja megölni magát. A betegség kezdeti fázisában ír magának egy levelet, hogy ha a leírt öt alapvető kérdésre nem tud válaszolni, azonnal kövesse a saját maga által leírt lépéseket. Tulajdonképpen erős altatókat dugott el a lakásban, és az utasítás szerint az összeset le kellene nyelnie. Fel-alá járkál a lépcsőn a számítógép és a nevezett rejtekhely között, de csak kizökken, és elfelejti, mit is akart.

alice3

A Megmaradt Alice-nek, bár elsősorban a kórral küzdő szereplő nézőpontjából írja le a betegség hatásait, mégis hibátlanul, hitelesen ábrázolja a beteggel együtt élők dilemmáit, félelmeit is. A férj, John alapvetően dühös, az ő első reakciója a tagadás. Már az első lapokon világossá válik az is, hogy inkább a megszokás, a közös életút köti össze őket, mintsem a szerelem. Nem lesz hát hollywoodi romantikus melodráma a sztoriból, John az addigiaknak megfelelően viselkedik. Nem akarja beáldozni a karrierjét a felesége betegsége miatt. És nem bírja nézni a pusztulást sem. A gyerekek tettre készebbek, mintha mindazt, amit Alice-től kaptak, most vissza akarnák adni neki.

Szinte biztos, hogy nem lehet sírás nélkül végigolvasni a könyvet. Még akkor sem, ha valaki olyan szerencsés, hogy nem kellett még hosszabb-rövidebb ideig asszisztálnia egy ilyen típusú betegséggel küzdő családtag szenvedéséhez. Gyönyörű, megrázó és intelligens könyv.

Adatlap

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012
Fordította: Neset Adrienn

, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments