Michael Punke könyve – akárcsak a belőle készült film – gyomorforgató, emberpróbáló alkotás, de szintén médiumának egy remekműve. Iñárritu műve lenyűgöző audiovizuális élményt, Punke remeke egy körömlerágós olvasmányélményt nyújt.
Hugh Glass kalandos élete számos fiktív és non-fiktív feldolgozást szült, kivált az az epizód, amikor 1823 nyarán összeakasztotta a bajszát egy grizzly medvével a mai Dél-Dakota területén. Glass egy szőrmevadász misszióval kelt át épp az amerikai határvidéken, amikor egy augusztusi napon cserkelés közben belefutott egy anyamedvébe, két bocsa kíséretében. A kicsinyeit védő medve ugyan elesett az amerikai fegyverének köszönhetően, de cserébe szó szerint szétmarcangolta a férfit, akit úgy kellett összefércelni, miután rátaláltak társai. Glass esélyei nem voltak jók – azokat az időket írjuk, amikor olyan figurák álltak az orvoslás piedesztálján, mint Robert Liston skót sebész, aki egyszer 300%-os halálozási aránnyal végzett el egy amputációt (egy „néző” és egy segéd is belehalt az operációba) – ráadásul Glass-nak nem állt rendelkezésére kórház vagy gyógyszerek. A missziót lelassította az élet és halál közt lebegő ember ad hoc hordágyon való cipelése, miközben a sziklás tájon nem csak a közlekedés volt a nehéz, de folyamatos indiánveszély is fenyegetett, ezért két embert hátrahagyva Glass-szel, nélküle folytatták az utat. Ahogy a legenda járja, a két ember – Jim Bridger, egy zöldfülű ifjú, valamint John Fritzgerald, egy közönséges bűnöző – kifosztották és magára hagyták a félholt férfit. Glass azonban nem volt hajlandó meghalni, és bosszútól fűtve, négykézláb kúszva indult árulói után.
Hugh Glass életének ezen epizódját már kétszer is feldolgozták nagyvásznon: először 1971-ben a Man in the Wilderness, majd 2015-ben a három Oscart nyert A visszatérő című filmben. Utóbbit az azonos című elbeszélés ihlette, amely a két film között jelent meg 2002-ben Michael Punke tollából. A visszatérő dokuregény: valós beszámolókból dolgozik, de azt cselekményes regényformába öntve meséli el, nem mint száraz történelmi beszámolót. A mai napig nincs konszenzus arról, hogy a sztori mely elemei történtek meg valójában, hogy legenda-e a medvetámadás túlélése, és mivel Glass maga nem hagyott hátra önéletrajzot, ezért annak a történetét, ahogyan egyedül kúszott végig az indiánok és vadállatok által uralt amerikai határvidéken, csak közvetve, mások beszámolóiból ismerjük. Punke csak egy mesélő a sok közül, ha a tényeket nézzük, de alaposságát példázza, hogy egy prológusban leírja, mit tett hozzá a cselekményhez ő maga, és amit nem ő tett hozzá, az kinek az elbeszéléséből származik, illetve annak esetleg mely más beszámolók mondanak ellent.
Ha viszont a regényt nézzük, arra már nem áll az „egy a sok közül” címke: Punke remek érzékkel önti egy izgalmas regény formájába a cselekményt. A könyv pont abban erős, amiben a filmváltozat gyengélkedik: a fordulatos történetmesélésben, mely úgyis tartogat bőven izgalmakat, ha már túl vagyunk Iñárritu egyébként más szempontból remekművén. Ennek egyik oka, hogy a sztori nem ugyanaz: a mexikói rendező cseppet sem konzervatívan nyúlt hozzá a forrásműhöz, az eredeti regényből tulajdonképpen csak motívumok maradtak meg. De Iñárritunál a történet csak alibi egy lebilincselő audiovizuális élmény megkreálásához, míg Punke alkotásának középpontjában a karakterek és a cselekményvezetés áll. Ha meg akarjuk ismerni, ki is volt az a Hugh Glass, mindenképp az utóbbi nyújt nagyobb segítséget: az amerikai felfedező életében nem a medvetalálkozás volt az egyetlen érdekfeszítő esemény, élt spanyol kalózokkal, egy indián törzzsel, és rengetegszer menekült meg épphogy a halál torkából. Míg Iñárritu esszenciájára bontja le mind a történetet, mind a karaktert, addig Punke gazdagon tálalja, rengeteg körettel.
A köretet itt a mellékkarakterek adják: Punke nem csak Glass-nek szán több időt, de az ő útján felbukkanó epizódszereplők is nagyobb teret kapnak, kezdve a filmbe is átemelt főbb figurákon át (Bridger és Fitzgerald), olyan humoros mellékalakokig, mint Malac vagy La Vierge, akiket a moziváltozatból a komikummal egyetemben száműztek. Iñárritunál mégsem a viccek hiányát kifogásolták legtöbben, hanem a kortárs horror torture porn-esztétikájának működtetését, ahogy Glass elnyújtott kálváriáját követjük végig. Adaptációs szempontból azonban a rendező nem lőtt túl a célon, sőt, még talán vissza is vett kicsit, ugyanis papíron legalább annyi (ha nem több) részletesen leírt szenvedésen megy keresztül a karakter – Glass-t nevének jelentésével ellentétben nem egyszerű megtörni. A könyv így nem mondható egyszerű olvasmánynak, vannak benne gyomorforgató részek, de akárcsak Iñárritu műve vagy maga az élet, A visszatérő egy olyan értékes dolog, amiért érdemes végigkúsznunk az egészen, még ha fájdalmak közepette tesszük is azt.
Külön dicséret jár a magyar kiadónak, hiszen nem csak a fordításra nem lehet panasz, kifejezetten ízléses formában jelent meg itthon a könyv: puhakötés, gyönyörű borító, rajzolt fejezetfejlécek és egy térkép, melyen végigkövethetjük Hugh Glass útját.
