A Ne kérdezd, ki voltam olyan, mint egy kaleidoszkóp: ahogy forgatjuk, újabb és újabb képeket villant fel tárgyáról, Karády Katalinról. De ahogy a kaleidoszkópnak sincs egy igazi képe, úgy a kötet sem dönti el, melyik az igazi Karády.
Új könyvkiadó indult szeptemberben: a Líra-csoportba tartozó Szépmíves Kiadó célja, hogy emlékiratokat, naplókat és kultúrtörténeti munkákat adjon ki. Több sorozatot is elindítottak, ezek közül az egyik első kiadvány, a Karády-kötet a Képes emlékezet címűben kapott helyet. A sorozatcím tökéletesen jellemzi a könyvet, hiszen egy gazdagon illusztrált, a múlt iránti nosztalgiából táplálkozó kiadványról van szó.
A Ne kérdezd, ki voltam többfunkciós kötet igyekszik lenni: tartalmaz egy rövid tanulmányt, Karády levelezéseiből válogat, emellett bibliográfiai igényességgel felsorolja a díva színházi és filmszerepeit, gramofonfelvételeit, illetve magában foglal egy részletes életrajzi kronológiát, irodalomjegyzéket és egy QR kódot is, melynek segítségével az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet honlapján rövid válogatást hallgathatunk a művésznő (restaurált) hangfelvételeiből. Már talán ebből a hosszas listából is látszik, hogy a kötet többféleképpen próbálja megközelíteni Karády Katalint – teljességre viszont nem törekszik, mindenből csak egy kicsit ad, hiszen szakkönyv helyett a széles közönség számára is könnyen fogyasztható, „lapozgatós” kötet létrehozása volt a cél. Ez természetesen nem baj, csak felmerül a kérdés: mit nyújt így ez a kiadvány, milyen képet rajzol ki a tárgyáról? Összeáll-e a Karády kirakós?
Gajdó Tamás és Magyar Nóra A sorsomat én akartam… – A Karády Katalin-regény című tanulmánya felemás érzéseket kelt. Inkább csak bevezetőnek, hosszúra nyújtott előszónak tűnik, hiszen komoly elemzésre, tényfeltárásra nem vállalkozik. Bevallottan nem kívánja lerombolni a Karády-mítoszt, csak néhány legendát cáfol meg – ezzel viszont alig kerülünk közelebb a Karády-jelenség megértéséhez. A szerzőpáros érdekesen ír a színésznő indulásának misztifikálásáról, a sztárcsinálásról és felfedezőjével, Egyed Zoltánnal való ellentmondásos kapcsolatáról – de például az emigrációról vagy a háborús dalokról alig derül ki valami. Az is kifejezetten érdekfeszítő, ahogy Karády hetvenes évekbeli újjáéledt kultuszát (Hankiss Ágnes gondolatmenetét követve) a camp felől értelmezik („olyan ciki, hogy már jó”).
Sajnálatos viszont, hogy Gajdó és Magyar a filmkarrierről szinte egyáltalán nem beszél – holott elismerik, hogy „Karády Katalin 1939 és 1948 között összesen huszonnégy film […] főszerepét játszotta el” (26); a példátlan rajongást és kultuszt is csak érintik a színésznő körül. Ezzel szemben a színházi szerepeket részletesen végigveszik – ebből viszont az derül ki, hogy Karády színházi pályafutását korántsem övezte egyhangú siker. Akkor honnan a legenda? Igaz, hogy Király Jenő egész könyvet szentelt Karádynak, a (film)sztárnak (Karády mítosza és mágiája), amire a tanulmány is többször hivatkozik, mégis talán több szót érdemelt volna a színésznő elementáris hatása a közvéleményre, művészi eszköztára, karaktere, hiszen ez közelebb vitt volna a Karády puzzle összerakásához. Így inkább csak több kérdés marad bennünk a tanulmány elolvasása után, mint ahányra választ kapunk.
Itt viszont még nem ér véget a könyv, a további részek pedig szerencsére segítenek, hogy kialakíthassunk magunkban egy árnyalt Karády-képet. Az, hogy milyen ember volt Karády, leginkább az izgalmas levélválogatásból derül ki: zavarba ejtő megismerni az olykor karakán, teátrális és szenvelgő, máskor furcsán csipkelődő és kedveskedő díva kommunikációs eszközeit. A filmes pálya elemzésének hiányáért kárpótolhat a színházi és filmes szerepek, illetve gramofonfelvételek tára: ezek jócskán túlmutatnak a felsoroláson, ugyanis rengeteg jó minőségű, látványos illusztráció kíséri őket. Ami viszont alig több, mint egyszerű adatolás, az a kronológia-szerű életrajz: főleg a háború utáni revüszereplések igényeltek volna némi kommentárt (ez a tanulmányból is kimaradt). A plakátok, fényképek, újságcímlapok egyébként az egész kellemes méretű, szép kivitelezésű kötetet végigkísérik – meg kell viszont jegyezni, hogy a rengeteg többletinformációt tartalmazó képaláírások egy része nagyon nehezen olvasható az apró betűméret és a rossz elhelyezés miatt.
A Ne kérdezd, ki voltam tehát elsősorban képeskönyvként érdekes, minden más vonatkozásában kibukik a részlegessége. Ez a könyv NEM Karády összes fényképének vagy levelének gyűjteménye, NEM a titok megfejtése, NEM életrajz és NEM is az összes dalának újrakiadása. Menet közben tehát joggal lehet hiányérzetünk, ám ez az olvasás végére nagyrészt elpárolog. A sokféle közelítésből mégiscsak összeáll egyfajta Karády-kép – az olvasón múlik, hogy a kaleidoszkóp melyik konstellációját tartja a legérdekesebbnek vagy legemlékezetesebbnek; tehát végeredményben mi magunk írjuk meg a saját Karády-emlékkönyvünket.
