Magazin Papírfény

Útmutató neurotikusoknak – Lena Dunham: Nem olyan csaj

nem olyan csajNem olyan csaj. De akkor milyen is? Például olyan, aki nem bír egyedül aludni, ezért a húgával, később ismerős pasikkal osztja meg az ágyát. Aki egy tévéműsor kedvéért csupaszon áll a kamera elé. Úgy, ahogy éppen van. Aki belemegy mindenféle szex-helyzetbe, hogy aztán menekülőre fogja. Aki megküzdött már perverz tanárral, ocsmány pasikkal, nőgyógyásszal, fogyókúrával és persze pszichológusokkal is. Persze igazából önmagával küzd. Ennek a lenyomata ez a könyv.

Bevallom őszintén, már vagy tíz éve nem olvastam efféle csajos útmutatót, így igazán kíváncsi voltam, milyen lesz. Ezt az érdeklődést csak fokozta a könyv szerzőjének személye. Lena Dunham tévés-filmes munkásságát a Csajok című HBO-sorozatból már ismertem, ezért volt némi prekoncepcióm a könyvet illetően. Sejtéseim egy része beigazolódott, de akadt meglepetés is bőven.

Habár az alcím „Egy fiatal nő útmutatója az élethez” egyértelműen idézi a kamaszkorú lányoknak írt – általában pattanásokról, hónaljszőrről, szemétkedő fiúkról, szexről és lány-barátságokról szóló – félig vicces, félig pedig segítő szándékú könyveket, mégsem egészen erről van szó. Igazából inkább önéletírás ez, amely azonban az említett irodalmi remekek témái mentén halad. Így kap külön fejezetet a szex és a szerelem, a test vagy éppen a barátság. Dunham tehát a saját életéből idéz fel időszakokat, és ezeket tárja különösebb finomkodás nélkül az olvasója elé. Mivel a sztorik egyike-másika kimondottan bizarr, felmerülhet a kérdés, hogy a valóság-fikció tengelyen hol helyezhető el a mű. Ám mivel nem sok esély van arra, hogy erre választ kapjunk, érdemes magukra a történetekre fókuszálni.

Abban az esetben, ha az olvasó maga is felmutathatja a neurózis bizonyos formáit, egészen biztosan érdeklődéssel falja majd a sorokat, amelyekből kiderül, hogy az elbeszélőt milyen viszony fűzi a szexhez, vagy egyáltalán a testéhez. Két sztorit említenék csak. Az első kis szösszenet arról szól, hogy miként vette észre gyerekként, hogy a húga kavicsokat dugott föl magának olyan helyre, ahol nem sokan keresnék… A másik, hogy korán megtanulta a megerőszakol kifejezést, bár egy ideig azt hitte, hogy „megerdőszakol”. Ehhez kapcsolódóan ír arról, hogy mennyire megijedt egy újságárustól, meg hogy ezt a szót suttogta a bébiszitternek. És van egy zavaros sztori arról is, hogyan erőszakolta meg egy pasi. Kimondva nincs a dolog, inkább a saját és mások reakcióit, érzéseit írja le. A megbánást, a haragot, az undort.

Akinek pedig nem voltak hasonló „dolgai” (értem ezalatt a félelmeket vagy konkrétan a történéseket), az lehet, hogy éppen ezért olvassa majd érdeklődéssel a rövidke sztorikat. Jellemző egyébként, hogy bizonyos témakörök vissza-visszatérnek: így a szex, a testkép és a család is. De, hogy ne csak a komoly témákat emeljem ki, következzen két humorosabban tálalt. Amikor az író iskolás volt, hihetetlenül sokat lehetett hallani az anorexiáról. Ő pedig annyira megijedt attól, hogy ebbe bele lehet halni, hogy innentől rettegett tőle, hogy ő is „elkapja” majd, és akkor annyi. Ez a fóbia egyébként a sorozat egy epizódjában is megjelenik, amikor Hannah (Lena Dunham maga alakítja) azt mondja, lehet, hogy anorexiás, amiben ugye az a poén, hogy egyáltalán nem úgy tűnik. A másik, – és ez tényleg sokkal könnyedebb, amolyan magazinos hangvételű – amikor 2010-ben elhatározta, hogy fogyni fog. Részletesen leírja a diétát, hogy mikor és miket evett. Ha nem is a saját életünkből (bár szerintem mindenkinek volt ilyen periódusa), a Bridget Jones naplójából ismerős lehet a forma. Napszak, listázva a kaják, majd kalória, illetve megjegyzés. Ami a fő báját adja az egésznek, hogy ez így éppen elég arra, hogy elképzeljük, mi történt aznap.

Összességében könnyen olvasható írással van dolgunk, bár néha azt érzi az ember, hogy túl sok. Hogy egy kicsit úgy félrerakná egy-két napra. Ahogyan a médiából vagy a Csajokból megismert Dunham is sok, úgy a könyv elbeszélője is az. Biztos mindenkivel előfordult már, hogy a barátja, ismerőse olyan dolgokat osztott meg vele, ami zavarba ejtette, amikor úgy érezte, túl sok az információ, ez nem rá tartozik. Az a hírem, hogy ilyesmiből van doszt. A szex különféle fajtáinak leírásától a húgához fűződő fura viszonyáig több olyan anekdota is van, ami ezt a hatást váltja ki. Persze a borító hátulja valamelyest előrevetíti ezt, hiszen arról tanúskodik, hogy Dunham bizony terápiás céllal vetette papírra élete történeteit. Ízlés kérdése, ki hogyan viszonyul az öngyógyító művészethez, véleményem szerint nem árt csínján bánni vele. Pláne, ha az ember sokmillió példányban szeretné eladni a könyvét. Mert valljuk be, az önmagában még nem valami, ha az ember kattant.

Nem mondom, hogy nincsenek érdekes, meglepő vagy olvasmányos részek, de az egészen biztos, hogy úgy általában nagyon hiányzik belőle valami. És nem kizárt, hogy ez a humor. Vagy az irónia. Vannak persze ilyennek szánt sztorik vagy öngúnyos megnyilvánulások, ám ezek nem hatnak őszintének. Pedig ha már terápia…

Maksai Kinga

A filmhez az irodalmon, a színházon és a művészettörténeten keresztül vezetett az utam. Ami a diplomákat illeti, az ELTE-n végeztem magyar, illetve filmelmélet és filmtörténet szakon, jelenleg pedig az SZFE televíziós műsorkészítő szakán készülök befejezni a tanulmányaimat. Mindig is imádtam moziba járni, maradandó mozis élményeim közé tartozik az Apollo 13, a Titanic és az első 3D-s film, amit Disneylandben láttam. Sokakkal ellentétben nem vetem meg a tévét és a DVD-t sem. Azt mondják, hogy ha sokat tudsz valamiről, akkor már nem vagy képes úgy élvezni a dolgot. Én még mindig felhőtlenül szórakozok egy sitcomon, ami ugye két dolgot jelenthet: vagy nem igaz rám a fenti állítás, vagy... Nem tartom magam sorozatfüggőnek, de a csajos és vicces változatokat szívesen nézem. A bennem élő feminista entellektüelt elnyomva imádom a Szex és New Yorkot, a Modern Family és a Bored to Death című sorozatokat pedig az utóbbi idők legjobbjainak tartom. Egy éve vagyok a tagja a Filmtekercs csapatának, jelenleg a fesztivál rovatot vezetem.

Filmek: Nem csak műfajok, hanem rendezők és színészek alapján is válogatok, így jöhet minden, amiben van egy kis Woody Allen, Tarantino, Alejandro Gonzalez Iñárritu, Mike Nichols, Philip Seymour Hoffman, Javier Bardem vagy Meryl Streep. Barátkozom az animékkel és Bollywooddal, de mellettük hű maradok régi kapcsolataimhoz is. Nehéz kiemelni filmeket, mert ez folyton változik, de most éppen: Diploma előtt, Madárfészek, 21 gramm, Annie Hall, Elveszett jelentés, A nagy Lebowski, Halálbiztos, Tükör, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Melankólia, Totoro, Ra One, Chungking Express.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com