„Hernádi Gyula életrajzi esszéje a magyar film több korszakának életrajza is.” – vallja az író, amivel részben egyetértek, hiszen betekintést nyerhetünk a második világháború utáni filmgyártás kulisszái mögé mélyeket szippantva az aktuális politikai légkörből, de a könyv valójában az „ikrek” (Jancsó–Hernádi) születéséről és közös életéről szól.
Nem is csoda, hiszen szerencsés találkozásuk után gyorsan kiderült, hogy koncepciójuk hasonlatos: saját életükből csinálnak művészetet. Jókor voltak jó helyen, egy olyan termékeny történelmi környezetben, ahol lehetett filmet csinálni, ahol tombolt a nouvelle vague, és a film kezdett nagykorúvá válni. (Az alkotópáros szerint ezekben az időkben akár egy etióp is tudott volna filmjeivel érvényesülni.) Nemeskürty mutatta be őket egymásnak épp akkor, amikor a kritika el akarta tanácsolni Jancsót a filmkészítéstől. Ezek után forgatták le első közös filmjüket az Oldás és kötést, amely biztosította további közös munkájukat, ami végső soron Hernádi haláláig tartott. Az „ikrek” közösen írták forgatókönyveiket leginkább Hernádi novelláiból és regényeiből, a filmek végén azonban sokáig nem szerepelhetett az író neve; rövid párttagsága és szabadságra vágyó hajlamából fakadó botrányos megjegyzései miatt sosem vált a szakma ünnepelt prédájává.
A cím korrekt, Hernádi szépirodalmi munkásságát kevéssé taglalja Marx, az írás elején található kötelező kronologikus ifjúkori művein kívül nem esik szó írásairól, csak felsorolás szinten, a fõ hangsúly a forgatókönyvíró Hernádin van. Hitelesnek tűnő képet kapunk Hernádi személyiségéről a bennfentes anekdotáknak köszönhetően, a személyes élmények azonban néha átcsapnak személyeskedésbe, ami nem tesz túl jót a könyvnek, helyenként unalmassá válik tőle.
Az esszé adat gazdag, írója nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy életút és korszakportré is legyen ez a könyv, magában foglalva a filmek keletkezéstörténetét és az ezt körülvevő szakmai-politikai életet. A szerzőpáros munkásságát teljes egészében felölelő írás olyan hasznos háttér-információkat tartalmaz, amely által könnyebb megérteni a Kádár-korszakban alkotó művészeket és műveiket. A kötet erőssége továbbá, hogy egészen 2005-ig viszi a „történetet”, és súlyuknak megfelelően foglalkozik Hernádi színházi munkáival és Jancsó színházi rendezéseivel, mely a hetvenes évek „blődli” stílusában valósult meg, ami egyébként előszele volt az ezt követő Kapa-Pepe filmeknek.
Mindenféleképp precíz munka, átfogó képet fest, olyan emberek nevei is feltűnnek, mint Astruc, Kende, Grunwalsky, Mészáros Márta, Latinovics, Monica Vitti. A háború utáni magyar filmgyártásban nagyon is otthonosan mozgó Marx József lehetne az, aki erről a korszakról átfogó képet adhatna A képpé varázsolt idő folytatásaként, Nemeskürty István után szabadon.
Marx József: Hernádi Gyula és a film
Kortárs Könyvkiadó, 2007
