prizma14_1A Prizma filmművészeti folyóirat nem állt meg a balszerencsés tizenháromnál. A legújabb szám a forgatókönyvet vette témául, mely nem csak friss kutatási terület a filmtudomány berkeiben, de különösen aktuális hazánkban egy olyan állami filmfinanszírozási rendszer mellett, amely teljes mértékben a forgatókönyvekre épül.   

Azt már régóta tudjuk, hogy a filmtudomány nem elég szexi ahhoz, hogy önfenntartó legyen, de az utóbbi időben az állami vezetés is egyre kevesebbet invesztál a filmről való gondolkodásba (meg úgy általában a gondolkodásba). Miközben újabb és újabb filmkészítő képzések indulnak, a filmről való diskurzus egyre inkább hanyatlik egyrészt utánpótlásképzés hiányában, valamint azért, mert tipikus fórumai (filmes folyóiratok, periodikák, szakkönyvek) képtelenek állami támogatás nélkül életben maradni. Az egyik ilyen fórum, a Prizma még 2009-ben indult mint egy fiatalosabb, lazább és olvasóbarátabb alternatívája a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóiratnak. Itt egyrészt bemutatkozhattak a szcéna friss titánjai, másrészt a vonzóbb tálalással egy új közönség becsábításának potenciálja is felcsillant.

A folyóirat első pár számát el is kapkodták, mára igazi kincs lett a gyűjtők körében (ugyanitt: ha valakinek megvan az 1., 3. vagy 4. szám és eladná, írjon!), de a kezdeti sikerek után a kiadás egyre nehézkesebbé vált, a kinyomott példányok felhalmozódtak a boltokban, és a megjelent számok egyre rövidebbek lettek. Míg az első pár szám átlag 115 oldal volt, majd a 6. már több mint 135, a 8.-tól kezdve előbb 80, majd 60 oldalra vékonyult a folyóirat. A legrövidebb a közel másfél éves hiátus után kiadott Underground U.S.A. szám, mindössze 50 oldallal. De ugyanez a folyamat ugyanekkor a Metropolisszal is lejátszódott, amely – ragaszkodva az évi négy megjelenéshez – utólag kezdett pótolni elmaradt számokat témák kettébontása által, a 2010 előtt jellemző vaskosabb kiadások helyett 70 oldalas, papírvékony példányokat produkálva.

Hirdetés

prizma14_2Bármennyire is szomorú ez a trend, amely valahol az MMKA összeomlásával indult el, annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán még jelennek meg printben tudományosabb igényű filmes szövegek hazánkban. A Prizma sem adta fel, idén már a 14. szám került a könyvespolcokra, ráadásul visszatértek egy zömökebb, 100 oldal körüli hosszhoz. De nem a periodika vastagsága az egyetlen dolog, amitől felcsillan az okosságokra éhes filmelmész szeme: közvetlenül a legrondább borító után leszállították az eddigi legelegánsabbat (egyedüli hibája, hogy a fehér alap könnyen koszolódik). A témaválasztás hasonlóan csábító lett, ezúttal ugyanis a forgatókönyvek kerültek a fókuszba, márpedig a forgatókönyvírás egy olyan tematika, amely a nemzetközi tudományos diskurzusban is csak az utóbbi időben kezdett szárnyra kapni, hazai feldolgozása azonban még nem igazán volt eddig. Bár halomra jelennek meg magyarul is a különböző filmíró kézikönyvek önjelölt szkriptguruk tollából, elméleti jellegű írásokért messzebbre kellett idáig menni az Írók boltjánál.

Azt azért túlzás lenne állítani, hogy az új Prizma a 100 oldalával betöltené ezt az űrt, mégis egy hiánypótló mű, amely okosan lett összeállítva fordított és magyar szövegekből, hogy kicsit belekóstoljunk a forgatókönyv(írás)kutatás jelenlegi irányaiba. A szám szerkesztője, Nagy V. Gergő filmkritikus és forgatókönyvíró felvezető írásában történeti áttekintést ad, miközben felskicceli a legfontosabb trendeket és problémákat (mint a forgatókönyv definíciós kérdése). A legerősebb (és filmkritikusok számára a legtanulságosabb) szöveg azonban Varró Attila esszéje, amely a klasszikus hollywoodi forgatókönyvírók szerzőiségével foglalkozik: a szerzői jegyek vizsgálatakor hajlamos a lusta filmítész a rendezőnek nyilvánítani mindent, megfeledkezve arról az emberről, aki a történetet írja – Varró példákon mutatja be, hogyan lehet azonosítani a forgatókönyvírói kontribúciót. Ennek a tanulmánynak módszerével él Sepsi László izgalmas Everett de Roche-portréja is.

prizma14_3Forgatókönyvírók számára a Cahiers du cinéma, valamint Adrian Martin remek cikke lehet felettébb hasznos, melyek rávilágítanak a filmíró kézikönyvek károsságára. Syd Field, Robert McKee és hasonszőrű szkriptguruk munkáinak a legnagyobb hibája ugyanis – amellett, hogy ízlést próbálnak szabályokként eladni –, hogy pont azt vesztik szem elől, ami a filmet filmmé teszi: a filmszerűséget. Franz Rodenkirchen hiánypótló szövege ehhez kapcsolódva a nem hagyományos forgatókönyvek időkezelésének problémájával foglalkozik, vagyis azzal, hogyan lehet érzékeltetni az idő múlását például egy olyan szkriptben, amely az „1 oldal ≈ 1 perc” formátumban elmesélhető cselekmény helyett sokkal inkább a vizualitásra épít. Ám a fentebb felsorolt írások ellenére a Prizma 14. legfontosabb cikke a Filmalap forgatókönyvfejlesztéséről szóló kritikus riport a Pálos Máté–Roboz Gábor páros tollából, mely rávilágít a jelenlegi filmfinanszírozási rendszer problémáira.

Tanulságos azonban az ezt követő forgatókönyvíró-kerekasztal is, melyben Nagy V. Gergő faggat négy hazai filmírót különböző kérdésekben. Olyan érdekes ellentmondások kerülnek felszínre, mint a filmkritikusok viszonya a forgatókönyvírókhoz: egyrészről megjelenik (jogos) panaszként, hogy az ítészek nem ismerik az írókat és a filmek dicséretekor, szerzői analízisukkor nem vesznek tudomást róluk, másrészről azonban a rossz történetet mindig rajtuk verik le, holott a rendezés, színészi játék és vágás is közrejátszhat, hogy egy jó forgatókönyvből pocsék film készüljön. Ez a filmkritikus 22-es csapdája: vagy beszél egy olyan dologról, amit nem lát (és nem is láthat) át teljesen, vagyis, hogy kinek a kreatív energiái miért felelnek egy filmben, vagy nem beszél, és úgy tesz, mintha nem létezne más kreatív ember a rendezőn kívül. Szerkesztési bravúr, hogy a kerekasztal ott ér véget, ahol arra a kérdésre, hogy kiket bálványoznak az írók a szakmán belül, kiderül, ők maguk se figyelnek a forgatókönyvíró nevére a stáblistán.

, , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments