„Wuppertál az egész világ” – mondja Esterházy Péter a Wuppertáli Táncszínházról és Pina Bausch (vagy ahogy ő hívja, PB), a modern táncművészet meghatározó alakjának munkásságáról. Neki már csak elhihetjük: Egy nő című könyvéből maga a koreográfusnő is idézett egyik darabjában.
Jochen Schmidt (tánckritikus és Bausch kortársa) könyve végigköveti Pina Bausch táncos és koreográfus pályájának indulását és átalakulását: történeti áttekintést kapunk a kezdő lépésektől a kibontakozáson át a sajátos és egyben radikálisan újító dramaturgiai megoldásokig. Emellett az egyes darabok részletes leírásán keresztül bepillantást enged a koreográfusnő munkamódszereibe, a wuppertáli, valamint a külföldi turnék és vendégjátékok közönségének hol elutasító, hol rajongó fogadtatásába. Az előadások tartalomleírása mellett röviden, bizonyos képek, mozdulatsorok és a díszletek is értelmezésre kerülnek, amelyekből kiviláglanak Bausch legfontosabb témái, mint például a nemek harca, az emberek egyenjogúsága, a gyengédség, a brutalitás, a társkeresés vagy az elnyomás. Az író kísérletet tesz arra, hogy ne csak szakmai, de az ünnepelt koreográfusnő emberi oldalát is bemutassa: milyen odafigyeléssel és törődéssel viseltetett a táncosai iránt és mennyi mindent tanult tőlük a hosszúra nyúlt napok alatt. Szállóigévé vált ekkori mottója is erről tanúskodik: „Még egy kis borocska. És egy cigi. Csak hogy ne menjünk még haza!”.
Az egyes korszakok és darabok bemutatása mellett Schmidt külön fejezeteket szentel a díszleteknek, annak az ingatag és sokszor veszélyes talajnak, amin a táncosoknak mozogniuk kell – legyen az tőzeggel felszórva, vagy éppen tíz centi vízzel felöntve. A díszletek kapcsán nem mehetünk el szó nélkül a két díszlettervező mellett, akik meghatározó szerepet töltöttek be a koreográfusnő pályája alatt: Rolf Borzik (aki Bausch élettársa is volt) és Peter Pabst. Szintén külön fejezetbe kerültek a zenék mellett a jelmezek, vagy éppen azok hiánya és a női meztelenség, vagy egy másik visszatérő elem, a férfiak női ruhába bujtatása. Az egyik utolsó fejezetben pedig Pina Bausch és a film kapcsolata kerül előtérbe, hiszen amellett, hogy szerepelt Fellini És a hajó megy című filmjében, az is kiderül, hogyan alkalmazza a mozgóképet darabjaiban, valamint szó esik egyetlen filmjéről, A császárnő panaszáról – ahol élve a lehetőséggel, hogy kiszabadulhattak a színház falai közül, a táncokat szabadtéren vették fel.
És ha már a filmnél tartunk nem mehetünk el szó nélkül Wim Wenders 3D-s Pina című dokumentum- és táncfilmje mellett – főleg hogy a könyv elolvasása után alig várjuk, hogy végre élőben is láthassuk megelevenedni az eddig olvasott előadásokat: ha Wuppertálba nem is jutunk el, a film kiválóan kiegészíti a könyvet. A 3D-s technika, ha valamikor, akkor egy táncfilm esetében igazán értelmet nyer: olyan érzés, mintha nem is a nézőtér soraiból szemlélnénk a fantasztikus mozdulatsorokat, hanem valahol a táncosok között a színpadon bolyongva. Wenders még A császárnő panaszát is megidézi azzal a gesztussal, hogy a színpadi jelenetek mellett a táncosok különböző szabadtéri helyszíneken előadott számaikkal adóznak Bausch előtt.
A kötet a L’Harmattan kiadó tánctörténet sorozatának kilencedik tagja, a sorozat szerkesztője pedig Fuchs Lívia tánctörténész volt. A könyv mindenkinek ajánlott, aki mélyebben szeretne elmerülni Bausch munkásságában, betekintést nyerni az egyes korszakok és előadások felépítésébe vagy egyszerűen csak arra törekedik, hogy megértse, mit lát egy táncelőadás színpadán.