Nincs kategorizálva

Éves mérleg 2015: A legjobb filmek (10-1.)

Charlize Theron a Mad Max – A harag útjában

Charlize Theron a Mad Max – A harag útjában

Az előző tíz filmet szerettük, ezekért valósággal odavoltunk. Íme, a legjobbak között a legjobbak, a top tíz. Erős évet zártunk!

Mintegy 300 film került idén a hazai mozikba, a Filmtekercs szerkesztőségének 20 lelkes tagja pedig egy tízes skálán pontozta az általa látott alkotásokat. A bemutatott filmekre leadott 813 értékelést átlagoltuk, így jött ki a lista, ahol – a tavalyi tízhez képest – a legjobbnak ítélt 20 alkotást közöljük, mivel bőven akadt jó néznivaló a mozikban 2015-ben is. A lista előző része: 20-11.

10. 45 év

45 év békés együttélés után kiderül egy titok, ami egyszeriben érvényteleníti az angol házaspár együtt töltött évtizedeit – röviden erről szól a 45 év. Kate és Geoff egy hét alatt teljes érzelmi hullámvasutat jár be, miközben házassági évfordulójukra készülődnek. Hogyan tovább? A kérdés nem új, de a 45 év friss színekkel festi meg a választ: a válságba jutott főszereplők elidegenedése és viszonyuk átértékelése nagyon természetes, nagyon hétköznapi gesztusokban mutatkozik meg; intim közelségből figyelhetjük tétova küzdelmüket. A két sokat próbált színész, Charlotte Rampling és Tom Courtenay természetesen remekel.

Ismét egy film (nem az egyetlen a listán), amely bebizonyítja, hogy egy dráma hősének nem muszáj fiatalnak és rendkívülinek lennie. Az ötven feletti ember is kínálhat izgalmas művészi témát – ehhez pedig nem is kell mást tennie, mint élni. (Gyöngyösi Lilla)

45 years

 

9. Victoria

134 perc egyetlen folyamatos felvételben. 22 helyszín Berlin szívében, vágás nélkül. Nincsen trükközés, nincsenek rejtett illesztések, csak filmtörténelem-írás. A Victoria sok szempontból lenyűgöző: a helyszínkeresés logisztikája, a stáb mozgatása, a fáradhatatlan operatőri munka, a kiváló rendezés, a lebilincselő színészi játék (kivált a spanyol lányé, Laia Costáé) – egyedül a vágó lustálkodhatott.

A filmet ráadásul azzal se lehet vádolni, hogy unalmas lenne: a berlini éjszakában játszódó történet úgy szippant be, ahogy Victoriát egy csapat bankrablásra készülő suhanc társasága. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nincs kiszállás, részesei vagyunk a bűncselekménynek, ugyanis ez a film kriminálisan jó. Nehéz több mint két órát pislogás nélkül végigülni, de ember legyen a talpán, aki meg meri kockáztatni, hogy akár egy képkockáról is lemaradjon. Mestermű! (Dobi Ferenc)

Victoria_2

 

8. Sicario – A bérgyilkos

Szépségesen sötét, véres, kegyetlen, mesteri munka, egy horrorköltemény emberállatokról: a Mexikóban dúló erőszak az abszurditás olyan fokozatát éri el, hogy filmre vitele már nem is tűnik realizmusnak.

Pedig az. Félelmetesen koreografált akciójelenetek és bámulatos képek között zajlik benne egy olyan háború, ahol csak vesztesek vannak: ahol a törvény erői is piszkosan játszanak, de még mindig nem olyan rosszak, mint a másik oldal. A film egyrészt azt tudatosítja, hogy ma is létezik a nem konvencionális háború borzalma (alkalmasint a civilizáltnak tekintett határok közvetlen szomszédságában), másrészt azt, hogy a mi világunk már olyannyira elidegenedett a háború következményeitől, hogy egy Sicario-féle alkotás belőlünk borzadályt vált ki – és ez nagyon jól van így. A felrázó erejű Sicario egy fénysugár a pokolból. (Csak az az istentelen magyar szinkron ne lenne!) (Havasmezői Gergely)

sicario 2

 

7. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Alejandro González Iñárritu eddig csupa csodálatos és rohadtul megterhelő filmet tett le az asztalra (mint mondjuk a 21 gramm vagy a Biutiful), a Birdmanben viszont látszólag lazított komorságán. Kimondottan szellemes, ügyes poénokkal tűzdelt sztoriról van szó, és a szuperhős-téma is elég trendi, a felszín mögött viszont ugyanúgy örvénylik a mélység, mint az eddigiekben.

Az ezerféleképpen önreflektív mozi visszatérést jelentett nemcsak a méltatlanul elfeledett Michael Keaton, hanem az utóbbi időkben szintén mellőzött Edward Norton számára is. Mindketten zseniálisak, de nem véletlen az operatőri munkáért járó Oscar sem: Emmanuel Lubezki olyan tökéletesen komponált, centire kiszámítottan koreografált hosszú beállításokat mutat be, hogy a másodpercenkénti vágáshoz szokott szemünkkel csak pislogunk: „Ez meg hogyan lehetséges?” Hát így. A klausztrofób folyosók labirintusából úgy esünk ki a kamerával együtt a hideg teraszra, hogy szinte ingerenciánk van jó mélyet szippantani a friss levegőből.

És persze ne feledkezzünk meg a zenéről se: a film nagy részében Antonio Sánchez jazz-szólói hallhatók, amelynek ütemei pattanásig feszültté teszik az amúgy is zaklatott jeleneteket. Színház a filmen: jó nagy közhely, kivéve, ha baromi jól adják elő. Fantasztikus! (Maksai Kinga)

Birdman

 

6. Mad Max – A harag útja

A Halálos iramban csupán gyermekded fogócska mellette: a Mad Max – A harag útja lekörözte a teljes kortárs nyugati akciófilm-szcénát. Kétszer!

Az amúgy pofonegyszerű történet meglepő mélységeket tartogat, mert George Miller ritka tudatosan élt a filmkészítés néhány elfeledettnek látszó szabályával. Menet közben formálódik a posztapokaliptikus atmoszféra, árnyalódnak a karakterek, kavarodnak a motivációk és fogalmazódik a mondanivaló, és miközben borulnak, törnek és robbannak a kocsik, kerekek közé zuhannak a harcosok – szóval lélegzetelállító tempó közepette –, egy meglepően komplex alkotás kerekedik ki.

A Mad Max 4. része nem csak azért fontos, mert annyira jó film önmagában. Hanem mert filmes tudásával, meggondoltságával – és ebből következő elképesztő sikerével – példát adhat az akciórendezésben, a filmírásban, az effekthasználatban és számos más olyan területen, amit dömpingben készülő társai elhanyagolnak. Ritkán adódik meg, hogy az ember olyat lásson a moziban, amilyet addig soha – a Mad Max 4. visszaadja a hitet a zsánerfilm megújulásában. (Havasmezői Gergely, Kiss Tamás)

madmaxfuryroad

 

5. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Alfonso Gomez-Rejon második nagyjátékfilmjével az egész 2015-ös Sundance Filmfesztivált levette a lábáról: a zsűri nagydíját és a közönségdíjat egyaránt elvitte. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni egyaránt illeszkedik be a „rákos-tinédzseres” és az ifjúsági bestseller adaptációs trendbe, mégis igazán újat tud mutatni, azáltal, hogy a téma komolyságát és az események szívszorító voltát végre valóban ötvözni tudta az életörömmel, a vidámsággal és a humorral.

Ehhez még megkapjuk az elmúlt évek egyik legmegnyerőbb és legszerethetőbb központi karakterét, Greget (Thomas Mann nagy jövő elé nézhet még), aki narrátorunk is egyben. Az ő coming-of-age története hihetetlenül nagy mennyiségű érzelmet mutat be hitelesen, amivel mindannyian azonosulni tudunk, és ebben sokat köszönhet a nagyszerű zeneválasztásnak is. Ugyan a film nem büszkélkedhet eredeti zenével, de a filmklasszikusokat idéző szerzeményeket (pl. a Négyszáz csapás és a Szédülés zenéjét) ötvözi Brian Eno hetvenes évekbeli ambient munkásságával; modernitást sugároz, de biztosan érzelmi katarzist eredményez. (Wehli-Nardai Dorina)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

 

4. The Duke of Burgundy

Lepkék, szex, szájba pisilés – Peter Strickland brit rendező a hetvenes évek soft-core euroszexfilmjeinek atmoszférikus, fülledt erotikáját ötvözte elegáns művészfilmes fogalmazásmódjával. A film olcsó hatásvadászat helyett lírai költemény lett az intim kapcsolatok mögött megbújó folyamatos hatalmi játékokról. A hipnotikus zene, a ritmikus vágások, a lecsupaszított történet és vissza-visszatérő elemek ízléses kombinációjából egyfajta audiovizuális szimfónia kerekedik ki, amely olyan erővel hat, mint egy másfél órás szexuális aktus, mely során néha lelassítunk, néha felgyorsítunk, de egy pillanatra sem lankad az izgalmunk.

Két olyan partner között zajlik a játék, akik jól ismerik egymást, azonban még mindig tudnak újat mutatni a másiknak: ez a film és a néző. A csúcspontra pedig szerencsére mindkét oldal eljut. Kell a fenének 3D pornó, amikor az igazán kiváló film fallikus nemi szervek térbeli ábrázolása nélkül is lelép a vászonról és belénk hatol. (Dobi Ferenc)

 

3. Balaton Method

A film sokak szerint történetmesélő médium, Szimler Bálint és Rév Marcell azonban rácáfolnak erre az állításra. A Balaton Methodnak nincsen cselekménye – zenés dokumentumfilm, de nem valós koncertek képeit közli. Videoklipek sorakoznak egymás mögé fűzve 17 kurrens magyar zenekar előadásában, az összekötő elem pedig a Balaton. A rendező és az operatőr azonban nem a klipesztétika hektikus, ütemre vágott kottáját követi, hanem hosszú felvételekkel, egyedi kameramozgásokkal, kreatívan megkoreografált jelenetekkel dolgozik. Ha azt hinnénk, hogy 17 klip alatt kifogynak az ötletekből, tévedünk. A Balaton Methodnak mindig sikerül újat húznia, a jól ismert számok pedig egyedi előadásmódban, szimfonikus zenekarokkal, kórusokkal, ütős csoportosulásokkal kiegészülve nyernek új hangzást.

Végső soron ilyen egy jó film: a székhez szögez, kiragad a szürke hétköznapokból, felráz és érzelmeket vált ki. A Balaton Method esetében ez az érzelem pedig a határtalan öröm. Másfél órára minden rosszról elfeledkezünk a világban, és átadjuk magunkat a zenének és a képeknek. Az év feelgood mozija! (Dobi Ferenc)

koncert-20150220-1728-balatonmethod_bin-jip

 

2. Saul fia

Nagyon sokat beszéltünk eddig, és még nagyon sokat fogunk Nemes Jeles László filmjéről, és ennek csak egyik oka a viszonylag hirtelen jött nemzetközi hírnév. Mert kétségtelen, hogy beszédtémát ad az, hogy Sophie Marceau-tól Quentin Tarantinóig hányan áradoznak Saulról, vagy hogy minden újságírói nagyotmondás nélkül is elképzelhető, hogy minden idők legnagyobb magyar filmes sikerének közepén vagyunk, de mindez semmi a film esztétikai értékéhez képest.

A DCP korában már az is kifejezett élménynek számít, ha egy ilyen szépen fényképezett filmet 35 mm-es kópián látunk (Erdély Mátyás bravúros teljesítményének köszönhetően), az első pillanattól kezdve tapintani lehet a filmet a vásznon. De van némi atipikus jellege más filmnyelvi elemeknek is, amelyek szintén mélyen belénk ivódnak: a nem kiforrott, kontúros jelenetek, a főszereplő, Röhrig Géza háta (talán ezt látjuk legtöbbször), az alig hallható hangok, azok is több nyelven megszólalva, és még sorolhatnám. Mind olyan, egyszerre minden érzékszervünket érő hatást fejtenek ki, amivel ezt a filmet inkább érezni, mint érteni lehet. (Sergő Z. András)

Nemes László: Saul fia

 

1. Ifjúság

Kevés filmet vártam idén jobban, mint Paolo Sorrentino legújabb alkotását, az Ifjúságot. Karácsonyi ajándékként érkezett meg végül a hazai mozikba A nagy szépség rendezőjének második angol nyelvű mozija, ami rögtön be is előzte az idei összes bemutatót év végi listánkon. Sorrentino már A szerelem következményeivel bebizonyította, hogy a lélek legapróbb rezdüléseinek jó ismerője – azóta is minden filmjét a psziché tanulmányozásának szenteli.

Bár a film nyelve angol, az univerzális üzenetet hordozó Ifjúság mégiscsak olasz maradt: minden pillanatát átjárja az italofilozófia és – ahogy arra Gyöngyösi Lilla kritikájában is rámutatott – Fellini szelleme. De A nagy szépségben megkezdett gondolatot folytató Ifjúság mégis több mint csak elmélkedés az élet mulandóságáról vagy tisztelgés az itáliai mozi legnagyobb direktora előtt: jutalomjáték egy sereg csodás színésznek, szerzői kézjegy, magával ragadó hangulat és – minden látszat ellenére – életigenlés, amit vétek lenne elvitatni tőle. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com