jameswhite

Idén a szokásosnál is kockázatkerülőbbek voltak a magyar forgalmazók: bánkódhatunk, hogy mennyi nagyszerű film nem jutott el a mozikba.

Íme – sorrend nélkül – tíz személyes kedvencünk, amit legfeljebb csak fesztiválon láthattunk itthon, pedig megérdemelnék a figyelmet.

Hirdetés

 

Ex Machina

Alex Garland első nagyjátékfilmje minden túlzás nélkül 2015 egyik legjobb, legigényesebb és legelgondolkodtatóbb alkotása. Az Ex Machina egy modern Turing-teszt köré fonódó drámai sci-fi, amelyben a főszereplő Caleb (Domhnall Gleeson) egy hetes megfigyelés alapján el kell, hogy döntse, hogy az emberi szemmel egyértelműen látható robot, Ava (Alicia Vikander) mesterséges intelligenciája elég fejlett-e ahhoz, hogy elhitesse vele, képes emberi érzelmekre. A precízen és nagyon szépen felépített dramaturgiával dolgozó film okosan mutat rá, milyen veszélyei is lehetnek a technikai fejlődésnek.

Hol van a határ, ahol az ember alkotta gép túllép saját keretein és önállóvá válik? És főleg, milyen következményekkel történhet meg mindez? A csupa zöld külvilág, a meleg napfény éles kontrasztot állít a rideg, minimalista és steril belső helyszínnel, amely találóan képezi le ember és gép ellentétét. Teszi mindezt úgy, hogy a fő témája mellett szól az emberi kapcsolatokról, a zsenialitás hátrányáról, kritizálja a patriarchális társadalmat és tökéletes feminista olvasattal is rendelkezik. Vikander pedig gyakorlatilag egyetlen arccal (mert teste többi része robotként van bemutatva) az év egyik legmegkapóbb alakítását nyújtja. (Kajdi Júlia)

 

Mountains May Apart (Shan he gu ren)

Jia Zhang-ke legújabb filmje egy negyed évszázadon át, 1999-től egészen 2025-ig húzódó családtörténet. A történet az 1999-es év legutolsó napján kezdődik egy váratlan zenész-táncos betéttel, melyet a Pet Shop Boys Go West című számára koreografáltak és az új milleniumot igyekszik köszönteni egy céges ünnepség keretében. Áthallásos a számválasztás, hiszen a 2000-es évekbe lépő kínai fiatalok többsége már el is indult nyugat irányába, méghozzá azzal a céllal és motivációval, hogy egyre nagyobb gazdasági státuszra tegyen szert, mobiltelefonok és új, nyugatról behozott autók képében.

Materiális javak, amelyek lassan, de biztosan felülírják a tradicionális kínai értékrendet, gondolkodásmódot. A folyamatos változás vizuális szinten is megnyilvánul, a film ugyanis három különböző, három kiemelt korszakot tükröző képkivágatot használ. 1999-ben 1:37-es, talált DV kamera footage-dzsel kiegészítve, 2014-ben standard 1:85-ös, a jövő 2025-ös évében pedig 2:35-ös képkivágattal dolgozik az operatőr.

Zhang-ke a 2000-es évek Kínájáról alkotott képe felkavarja az állóvizet. A következmények pedig az eljövendő generáció életében bontakoznak csak ki igazán. A film kedves, sok helyen ironikus humorral ábrázolja az éles gazdasági-kulturális változás mindennapi életre kiterjedő hatásait. Hiszen hogyan is fogja majd elkeresztelni elsőszülött fiát a törekvő fiatal kínai üzletember? Dollárnak, természetesen. (Jurdi Leila)

 

James White

A miskolci Cinefesten még bemutatták, de a hazai forgalmazók figyelmét már elkerülte ez a New York-i ihletettségű függetlenfilm, holott operatőre a Saul fiával végleg befutott Erdély Mátyás. Josh Mond elsőfilmjében háttérbe szorulnak a hétköznapisága miatt agyonmesélt drámai konfliktusból fakadó sablonok, a halálos beteg édesanya leépülésének folyamatát a rendező végre nem a haldoklás méltóságának és az eutanáziának (A belső tenger, Dr. Halál) kérdésköre felől közelíti meg, de nem is egy nagy elmét szembesít csillaga kihunyásával (Mr. Holmes, Megmaradt Alice-nek): a James White középpontjába a 30-as éveiben járó címszereplő kerül. A fiú szemszögéből követjük végig az anya agonizálását, hogy közben megértsük, micsoda ördögi körbe került a szerepzavartól szenvedő főhős.

James vállát két teher nyomja: az egyébként tehetséges írósrác képtelen tétlenül nézni édesanyja harcát a betegséggel, felelősséget vállal érte, de ez az áldozat önpusztításhoz és társadalmi normák szerinti felnőttlét kijátszásához vezet.

A James White mentes az elsőfilmesekre jellemző túlragozottságtól, sallangmentesen tálal egy elképesztően összetett jellemrajzot. A főhős kettős élethelyzetét székhez szögezően elültető nyitójelenet az év zsigeri expozíciója számomra: tompa fényekkel begyújtott, sötét klubban, ámde kora délelőtt látjuk meg az alkoholmámorban úszó címszereplőt, ahogy a fejhallgatójából szóló melankolikus dallamokra tántorog a diszkózenére vonagló sorstársak között, majd elindul apja temetésére. Jegyezzük meg Josh Mond nevét, mert egy nagy dolgokra hívatott tehetséget üdvözölhetünk benne.(Kiss Tamás)

 

Otthonom (Jáma)

Számomra az év egyik legmeglepőbb és leginkább magával ragadó filmélménye a fiatal cseh filmrendező, Jiří Stejskal Otthonom (interjú) című első nagyjátékfilmje. A doku és a játékfilm határán elhelyezkedő alkotás hatévi kitartó munka eredményeképpen jött létre, amely során nemcsak a jelen Ukrajnáról kapunk hiteles társadalmi látleletet, de másfél órányi szívet melengető, humoros, ugyanakkor elgondolkodtató kalandban lehet részünk.

Natasa Jurcsenko története, amely egy Kijev határában lévő kis faluban játszódik, egy toronyházak közepette megmaradt természetes „csodaszigeten”, témájában kellő komolysággal szól az Ukrajna jelenére kiható társadalmi és történelmi háttérről, stílusában ugyanakkor reflektál a cseh újhullám tradícióira, amennyiben a filmben valóság és fikció keveredik, esetenként abszurd humorral fűszerezve. Erre az üdítő kettősségre pedig igen ritkán látunk példát napjainkban, így különösen elementáris erővel hat, ha sikerül elcsípni egyet-egyet, mint ahogyan az Otthonomat az idei Verzión. (Szin Karolina)

 

A homár (The Lobster)

Yorgos Lanthimos legújabb művét a szerencsésebbek láthatták a miskolci Cinefesten, a többieknek sajnos várniuk kell a dévédés megjelenésig, pedig igazán különleges élmény. A fiatal görög rendező parabolikus története durva társadalomkritikába oltja sajátos humorát. Egy olyan társadalomban, ahol az egyedülállóság büntetendő, hirtelen magukra maradt férfiakat és nőket egy luxusszállodában kényszerítenek ismerkedésre: negyvenöt nap áll rendelkezésükre, hogy párt találjanak, különben egy általuk választott állattá változtatják őket.

Yorgos Lanthimos: A homár

Szürreális világképet tárnak elénk, ami – miközben elborzaszt minket – egyes elemeiben félelmetesen ismerősnek tűnik. Pasolini párhuzamait idézi fel a film, de sokkal szélesebb körben befogadhatóvá téve. A főhős, David (Colin Farrell) párválasztási küzdelmeit követve rengeteg kérdés merül fel bennünk a társadalmi nyomásoknak való megfelelés kapcsán, és eltöprengünk, vajon tényleg homárként is jobb, mint egyedül? (Wehli-Nardai Dorina)

 

Queen of Earth

Ahogy az amerikai fősodorbeli filmgyártást, a függetlenfilmeket is jellemzi egyfajta biztonságkeresés: ha eleget látunk belőlük, az önmagukat kereső karakterek, a cselekményvezetés íve túlságosan ismerős lesz, kísérletezést nagyon ritkán látni. Alex Ross Perry Listen Up Philip című egzisztenciális vígjátékával ért el először komolyabb sikereket, amiben a Jason Schwartzman alakította az arrogáns írót; Woody Allen és Noah Baumbach stílusát folytatva a film a középosztálybeli problémákat taglalta, mégis frissnek hatott egyedi humora és a filmre forgatott őszies látványvilága miatt.

Bár a Listen Up Philip is remek volt, Perry szerencsére teljesen más irányba indult el utána. Harmadik filmje, a Queen of Earth már műfajában is ellentmondásos pszichológiai melodráma két barátnő kapcsolatáról (Elizabeth Moss és Katherine Waterston). Aprólékosan bomlik ki a köztük levő viszony, konfrontációk és múltidézés során, míg Moss karaktere eljut a teljes idegösszeroppanásig. Próbára tesz minket nézőként, mert elénk tárja önmagunk legcsúnyább oldalát, az önzőségeinket és buta félelmeinket, mindvégig fenntarva a stílusjátékot és a finoman ironikus hangnemet. (Bartal Dóra)

 

A csend képe (The Look of Silence)

Joshua Oppenheimer nem tud szabadulni az indonéziai népirtás élő emlékének gonosz abszurditásától, ezért megrendezte Az ölés aktusa második felvonását. A dokumentumfilm-rendező  Az ölés aktusában az 1965-ös indonéziai katonai hatalomátvétellel és a nyomában kialakult tömegmészárlásokkal foglalkozott: a 2012-es film a gyilkosok spontán önszembesítéséről szólt, amelyben az embertelen események súlya volt a néma vádló. A csend képében viszont arcot kap a másik oldal is. Most a mészárlások indirekt elszenvedői, az egész életükön át az értelmetlen halál miatt gyászoló családtagok kapnak lehetőséget a vádló jogos szerepének birtoklására. A válasz azonban most is csak a néma csend.

a_csend_kepe1

A csend képében nem a kivégzők látszat-nyugodtsága repedezik meg és dől össze látványosan, hanem az áldozatok bátortalan válaszkeresése kerül előtérbe. A nézőpontváltás azonban nem hoz megnyugvást: a tisztázó szándékú, békét kereső konfrontációk folyamatos ellenállásba, végül nyílt fenyegetésekbe ütköznek. Az ölés aktusa hiába volt rendkívül gyomorforgató, mégis felvillantotta a megbánás – és vele a megváltás – lehetőségét. A csend képe viszont bemutatja, hogy a múltbeli fenyegetés nagyon is ott van a jelenben. Bár nem annyira letaglózó és radikális élmény, mint az első film volt, de az ember így is kénytelen mázsás súlyokkal felállni a végefőcím után. (Fazekas Balázs)

 

Love, Theft and Other Entanglements

A 2015-ös Berlinalén a kedvenc filmem egy elsőfilmes palesztin rendező fekete-fehér drámája volt. Muayad Alayan alkotása egy átlagember sorsán keresztül hitelesen illusztrálja az arab-izraeli konfliktus apró rezdüléseit. A remek képekkel és humorral operáló mozi mérföldkő a palesztin filmgyártásban, hiszen szinte teljes egészében a magánszféra pénzéből forgatták, ez azonban cseppet sem látszik a dráma minőségén. Ha szerencsések vagyunk, egyszer talán láthatjuk majd az Izraeli Filmnapokon. (Tóth Nándor Tamás)

 

Blanka

A fülöp-szigeteki Manila nyomornegyedében a 11 éves Blanka koldulásból és a turisták pénztárcájának kifosztásából él, mígnem egy nap egy híres színésznőt lát a TV-ben, aki örökbe fogadott egy árva gyermeket. A lány ennek hatására elhatározza: ha gazdag színésznők vehetnek maguknak gyereket, akkor ő is vehet majd magának egy anyát, amint elegendő pénzt gyűjtött össze.

Blanka szövevényes útja a vak utcai zenésszel, Peterrel való megismerkedése után kezdődik. Ő énekelni tanítja a fiatal lányt, akinek hamar kitűnik a tehetsége és egyre nagyobb önbizalomra tesz szert. A kezdeti siker útjában azonban, csak úgy ahogy az a mesékben lenni szokott, gonosz, ártó figurák állnak. Hasei Kohki rendező nem huny szemet a nyomor láttán, ugyanakkor nem is erőlteti túl annak ábrázolását. A film leginkább gyermeki játékosságával ragad minket magával, ahogy elénk tárja a hányatott sorsú Blanka tündérmesei lepelbe bújtatott, ám ugyanakkor fájóan realista történetét. (Jurdi Leila)

 

Mistress America

mistressamerica

Noah Baumbach filmjeiért (A tintahal és bálna, Greenberg) feltétel nélkül lelkesedünk, tehát nagyon várjuk már az új vígjátékát. A Frances Ha után az író-rendező ismét Greta Gerwiggel dolgozott együtt a forgatókönyvön és a Mistress Americával a screwball komédia legszebb napjait idézik fel. A filmben a 18 éves Tracy (Lola Kirke) New Yorkba érkezik, ahol a Gerwig alakította impulzív lány mutatja meg, hogyan érdemes élni a városban. Baumbach filmjeivel eddig mostohán bántak a forgalmazók, és eddig csak a Frances Hát láthattuk moziban, reméljük, ez a tendencia változni fog. (Bartal Dóra)

 

További filmek az évből, amelyeket az év legrosszabjai helyett szívesen megnéztünk volna nagyvásznon (is): The Assassin, Ixcanul, The Club, Goodnight Mommy, Anomalisa, Beast of No Nation, The End of the Tour, While We’re Young, Sleeping Giant, The Diary of a Teenage Girl, Fort TildenBone TomahawkSlow West, Egy durva évForbidden Room, The Childhood of a Leader.

, , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments