daliahlavi13James Bond egyszerűen túl elegáns ahhoz, hogy ne parodizálják ki! A kémfilmek annyira sok jellegzetességgel bírnak, hogy törvényszerű volt, előbb-utóbb valaki jól kifigurázza őket. Az alábbi listában összeszedtük nektek, mely filmek voltak a legjobbak ebben. 

A nevem Bó – Bimbó – mondja az ismert magyar viccben a tehén James Bondnak, miután a kém udvariasan bemutatkozott neki. Ennél egy fokkal szofisztikáltabb humorral bírnak azok a kémfilmparódiák, amelyek az utóbbi években szinte menetrendszerűen tették nevetségessé a filmvászon legismertebb ügynökeit.

Hirdetés

Val Guest, Ken Hughes, John Huston: Casino Royale (1967)

Alig öt évvel az első James Bond film után elkészült az első paródia is, melyhez nem kisebb színészek adták nevüket, mint Peter Sellers, Ursula Andress, Orson Welles, David Niven és Woody Allen. James Bond (Sellers) ezúttal egészen rendhagyó eszközzel próbál túljárni az oroszok eszén – megsokszorozza önmagát, így egy egész csapatnyi 007-essel képes szembeszállni az ellenséggel.

A mai néző számára talán már nem egészen frissek a poénok, az angol humor kedvelői azonban még így is találhatnak maguknak nevetnivalót. A film igazi agymenés, amiben a mennyiség (sztárban és őrültségben egyaránt) volt az elsődleges szempont. Ha másért nem is, de Woody Allen neurotikus ügynökének és Burt Bacharach szuper zenéinek kedvéért érdemes tenni egy időutazást a Casino Royale-lal. (Molnár Kata Orsolya)

 

Top Secret

David Zucker – Jim Abrahams – Jerry Zucker: Top Secret! (1984)

Állítom: minden idők egyik legjobb paródiája nemcsak a kémfilmek mezőnyében ZAZ-ék Top Secret!-e. Végre egy mozi, amelyik egy percre sem veszi komolyan magát, miközben minden szereplője halálosan komolyan veszi az egészet. Nem is tehetnek mást, hiszen az ötvenes évek kettéosztott Berlinjében élnek, a hidegháború legforróbb pillanataiban. A Top Secret! azonban nemcsak a kémfilmeknek mutat görbe tükröt, főhőse, Nick Rivers ugyanis Elvis Presley alteregója, így a korra olyan jellemző popsztár-hisztériát, sőt még a Grease-féle táncőrületet is kifigurázzák.

Számos kiemelkedő képi geg mellett (hatalmas telefonkagyló a kép előterében, visszafelé felvett jelenet a könyvtáros és a főhős beszélgetésével, kikacsintások a negyedik fal felé) szenzációs, a mai napig idézgetett szövegeivel (– Ez a burgonya farm? – Igen, Burgonya Albert vagyok.) egyaránt maradandót alkotott a film. Ezen felül pedig még érdemes kiemelkedni azt a temérdek rajzfilmszerű poént, ami a karakterek mozgásában, az üldözési és verekedős jelenetekben elénk tárul. Ma már talán elképzelhetetlen, de emiatt és a káromkodások hiánya miatt úgy lett végtelenül humoros film a Top Secret!, hogy a kisgyerekek is megnézhették. Melyik paródia képes manapság erre? Azóta is arra vágyom, hogy szülessen hasonló. (Tóth Nándor Tamás)

 

spieslikeusJohn Landis: Kémek, mint mi (1985)

A hidegháború korszakának társadalmát napi szinten nyomasztotta az elhúzódó kelet-nyugat ellentét lehetséges apokaliptikus végkimenetele, az általános paranoiát pedig tovább fokozták mind a hétköznapokban, mind a filmvilágban egyre meredekebbé váló kémtörténetek. 1985-ben a vígjátékok területén kellő rutinnal rendelkező John Landis jó helyzetfelismeréssel ragadta meg és elegyítette az általános közvélekedést lázban tartó témákat.

A Kémek, mint mi alapszituációjában a készülő szovjet támadás felderítésének céljából vet be titkos ügynököket az amerikai kormány, a küldetés sikeressége érdekében pedig csaléteknek egy kamupárost is küldenek a határvonalak mögé. Chevy Chase és Dan Aykroyd ormótlanul csetlő-botló párosa és a tudatlanságra épülő alapszituációk a film helyzetkomikumának kiapadhatatlan forrását biztosítják, egyszerre rávilágítva a történelmi helyzet lehetetlen és értelmetlen voltára. Landisék filmje leginkább az olyan jelenetek miatt válhatott kultikussá, mint a puskázás-sorozat a vizsgán, és a sivatagi műtét előtti végtelen időhúzás. (Rókus Ákos)

dragamaddazeletedRick Friedberg: Drágám, add az életed! (1996)

A kizárólag paródiákra (Horrorra akadvától a Vámpíros filmig) szakosodó Jason Friedberg-Aaron Seltzer duó a Drágám, add az életed! című alkotással kezdte meg poéngyűjtő pályafutását. Bár mind a magyar, mind az angol cím (Spy Hard) John McClane hadnagy kalandjainak kifigurázását vetíti előre, a film főként a James Bond világmegmentő akcióit veszi célba. Jobban mondva kémfilmekre alapozza összetákolt történetét. Mert ahogy a Leslie Nielsen nevével fémjelzett paródiáknál lenni szokott, az élcelődés tárgyául választott műfaj csak az epizodikus cselekményszerkezet vázát adja, hogy aztán jelenetről jelenetre kapja meg a magáét a korszak összes emblematikus alkotása a Féktelenültől a Két tűz közöttön át az Apáca show-ig.

Persze nem tagadom, hogy a kémfilmeken is csattannak a poénok. Emlékezetes és működőképes geg például a földgömböt összezúzó szupergonosz pillanata vagy a helyszínváltásokat ironikusan jelző feliratok használata. Őfelsége kedvenc titkosügynökét is temérdek támadás éri: kódneve, kedvenc itala és jellegzetes kalapdobálása is nevetség tárgyává válik. Q ügynök meztelenítő szemüveget készít és egy táskát, ami táska. A Marcia Gay Harden által játszott Miss Moneypenny-alteregó mocskos szájú és nimfomán. A középszerű paródiafilm gyermeteg poénjai is azt jelezték, hogy időszerű volt a 007-es kalandjainak Aranyszemmel való vérfrissítése. (Kiss Tamás)

 

Az ember aki tul keveset tutottJon Amiel: Az ember, aki túl keveset tudott (1997)

Az ember, aki túl keveset tudott… És azt is rosszul. Ő lenne Wallace Ritchie (Bill Murray), a közepesen unalmas életet élő amerikai férfi, aki meglátogatja Londonban élő bátyát, James-t (Peter Gallagher). Testvérének viszont elég elfoglalt az élete, ezért befizeti öccsét az improvizációs Élet Színházába, ahol teljesen bevonják a nézőt a történetbe. A kissé szerencsétlen (vagy épp nagyon szerencsés?) Wallace azonban rossz telefonhívásra válaszol, így felfogadják bérgyilkosnak.

Lényegében Az ember, aki túl keveset tudott összes humora abból a forrásból fakad, hogy a főhős a halálosan komoly közegben, a kémek világában azt hiszi, minden csak megrendezett körülötte, és mindenki beépített ember az Élet Színházában. Wallace a tudatlanságból fakadóan nem érzékeli a veszélyt, így a környezete számára hihetetlenül bátornak, vakmerőnek tűnik. Minden helyzet félreértésre ad alapot, ezer frappáns szituáció fűzhető fel erre az egyetlen témára. Így persze nem meglepő, hogy időnként kissé elfárad a film, szerencsére azonban Bill Murray csúcsformában van, aki kicsit is szereti a színészt, az egy percre sem fogja megunni Az ember, aki túl keveset tudott-at. (Tóth Nándor Tamás)

 

Jay Roach: Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke (1997)

Az Austin Powers-filmek a legnagyszerűbb James Bond paródiák közé tartoznak. Austin alakjában a férfias vodka-martiniző, a mindig udvarias, elegáns stílusú és egyben szerethetően laza Sean Connery jelenik meg előttünk, de valami mégsem stimmel. Habár a filmben a legszebb nők tucatjai omolnak Austin karjaiba, felnéznek rá és követik, mi nézők, olykor elundorodunk, csak kínunkban nevetünk.

A komikum forrása Mike Myers alakításán túl az anakronizmusból adódik. Dr. Genya, jó Bond-gonoszhoz illően kopasz, macskát simogató főgonosz, akinek sohasem látjuk az arcát (gondoljunk csak Blofeldre és fehér macskájára vagy Sanchezre és a vállán ülő iguanájára). 1967-ben hibernáltatja magát és kilöveti magát az űrbe, Austin pedig igazi brit titkos ügynökként nem adja fel, követi ellenfelét. 1997-ben felolvadnak és a harmincévnyi stílusbeli és tudásbeli lemaradás lesz, ami a humoros helyzetek kiindulópontjául szolgál. A két világ kontrasztja és ebből fakadóan a jelen kor értékítélete több érdekes és élvezhető beállításban ölt testet (Andy Warhol, a Beatles és Antonioni Nagyításának megidézése), a rendező munkáján érezhető a modernizmus, és az azt követő kiábrándulás, a hatalomvágy és a rosszindulat feletti kritikája. Az Austin-filmek azért mutatnak túl önmagukon (annak ellenére, hogy sokakból az irritáción túl nem képesek előhozni más érzéseket), mert több réteg egymást erősítve működik bennük. Az amúgy is számtalan referenciával dolgozó James Bond-filmek itt egy újabb layert kapnak, az Őfelsége titkolt ügynöke esetében az anakronizmus helyet ad egyfajta társadalomkritika létjogosultságának, ráadásul mindezt egy első látásra debil, „annyira rossz, hogy már nevetnem kell” típusú csomagolásban kapjuk kézhez. Így ki-ki eldöntheti, éppen melyik rétegben szeretne egy kicsit kutakodni. (Szin Karolina)

 

johnnyenglishPeter Howitt: Johnny English (2003)

Ha megnézzük a Drágám, add az életed! című paródiát, láthatjuk, hogy Leslie Nielsen karaktere, mintha a Nagyon különleges ügyosztály című sorozatból szökött volna át a kémek világába. Hasonló érzés keríti hatalmába az embert, amikor megnézi Peter Howitt alkotását Rowan Atkinsonnal a főszerepben, aki örökbecsű karakterét Mr. Beant csempészte át Őfelsége titkos ügynökeinek világába – annyi különbséggel, hogy poénjainak forrása már nem csak helyzetkomikumból fakad.

A Johnny English egy igazi „one man show”, ahol a kiapadhatatlan humorforrás Atkinson maga. Hihetetlen arcmimikájának, gesztusainak és beszédstílusának köszönhetően a szokásos kémfilmes sablonokat (nők elcsábítása; speciális kütyük kezelése; világuralomra törő gonosz legyőzése) rendkívüli eredetiséggel figurázza ki. A film megunhatatlansága pedig nem csupán a könnyfakasztóan vicces helyzetkomikumból, szóviccekből és gegekből eredeztethető, hanem a mindennapi életre gyakorolt hatásából. A film megtekintése után, ha éppen szalagról eszünk sushit, vagy a kabátunkat fogasra helyezzük, esetleg az ABBA valamelyik slágerét énekeljük, eszünkbe jut English, és egy halvány mosoly fog játszani a szánk sarkában. (Dunai Marcell)

 

 

get_smartPeter Segal: Zsenikém – Az ügynök haláli (2008)

Valóban haláli! Ez a film sokkal okosabb, mint amit az erőszakik-szindrómás magyar cím sejtet: egy jó humorú, Bond-szerűen látványos, tisztességesen megírt szórakoztató darabbal van dolgunk.

A Zsenikém két forrásból meríti a paródia eszközeit. Az egyik a világ, amit felépít: a földalatti kém-főhadiszállást féltucat képtelen kapu védi, a kütyük abszurdak, maga a két szervezet (KONTROLL/KÁOSZ) is inkább emlékeztet a G. I. Joe világára, mint egy komoly filmére. A másik eszköz azonban sokkal fontosabb: a karakterek. A viselkedésük érdekes keveréke az idiótának és racionálisnak: a legjobb vígjátéki hagyománynak megfelelően csak egy kicsit cselekednek és gondolkodnak másképp, mint ami normális lenne, de az a kicsi hajmeresztő helyzetekhez vezet. És a jellemük sem hétköznapi – főhősünk (Steve Carell) például egy aktakukac és James Bond különös keveréke: a végtelenségig magabiztos, és mégis csetlik-botlik; okos, de életképtelen (kivéve a valóban fontos pillanatokat). Így aztán a Zsenikém egyszerre lesz minden kémfilm-sablon (kellék, szituáció, jellem) ütős paródiája, és önmagában is nézhető, ámbár kissé eltúlzott kaland. Hasonlóan okos vígjátékok sokat taníthatnak egy-egy kiparodizált műfajról. (Havasmezői Gergely)

 

kingsman2Matthew Vaughn: Kingsman – A titkos szolgálat (2015)

A félreértések elkerülése érdekében gyorsan tisztáznunk kell, hogy a Kingsman – A titkos szolgálat nem paródia. Hogy is lehetne, amikor egyik jelenetében Colin Firth lemészárol egy egész gyülekezetet először pisztollyal, utána bármivel, ami a kezébe kerül. Más pillanataiban azonban a legjobb paródiákat is lenyomja Matthew Vaughn filmje. Örökre emlékezni fogok például arra a jelenetre, amelyben svéd hercegnő azt reagálja Töki kérdésére, hogy megcsókolhatja-e kiszabadítása után: „ha megmented a világot, csinálhatjuk seggbe”. Maga a fejek felrobbantásának vizuális megjelenítése is azt sugallja, nem kell feltétlen annyira komolyan venni ezt a filmet.

Ilyen és számos más hasonló elemmel tágította a rendező a kémfilm műfajának korlátait, amelybe belefér nemcsak a parodisztikus vonások beemelése, hanem a vér intenzív használta, fontos karakterek váratlan eltávolítása vagy a női és a férfi főszereplő közti vonzalom be nem teljesülése. Különleges az is, hogy a főgonosz segédje testi fogyatékossága révén simán lehetne egy mutáns az X-Men valamelyik epizódjában, ami jól illusztrálja, hogy Matthew Vaughn rendező mennyit hozott át korábbi munkáiból. Éppen az az összetettség, hogy egyszerre paródia, vígjáték és akciófilm, ez az a vonás, ami igazán kiemeli, és minden idők egyik legjobb kémfilmévé teszi a Kingsmant. (Tóth Nándor Tamás)

 

AKem_jelenetfoto (2)Paul Feig: A kém (2015)

A valamennyi várakozásunkat felülmúló Kingsman – A titkos szolgálat után egészen meglepő, hogy még idén sikerült még egyet csavarni a kémfilm témán. A női filmjeivel nevet szerzett Paul Feig ezúttal kedvenc díváját, Melissa McCarthyt tette a kém szerepébe. A hölgy nemcsak hogy versenyre kell sima modorú vagy kőkemény férfi kollegáival, de végül ő az, aki móresre tanítja az alvilágot – még úgy is, hogy bár hiába vágyik kütyükre, csak magára számíthat.

A kém a Kingsmanhez hasonlóan egyszerre paródia, vígjáték és akciófilm, ami elsősorban humorával tarol: az elmúlt évek legsziporkázóbb filmje igazi poénbomba, ahol egyik nevetésből a másikba zuhanunk. Különösen nagy öröm, hogy a film két alaptípust is kifiguráz: a James Bond-féle nőcsábász úriembert Jude Law, a Bourne-féle kőkemény verőlegényt pedig Jason Statham karaktere parodizálja ki. (Molnár Kata Orsolya)

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments