Magazin

A zene ereje – A Nyomorultak filmzenéje

Nyomorultak (les miserables)

lesmiserables_ostA Nyomorultak egy film nemcsak küzdelemről, álmokról, reményről, szerelemről, hanem természetesen a zenéről is. Tom Hooper musicelje ugyanis nemcsak látvány (és filmidő) tekintetében grandiózus, de zeneileg is a 2012-es év egyik legkiemelkedőbb alkotása. A 2009-es Chicago után ismét jó eséllyel pályázhat egy musical az Oscar-díjra.

A film (kritikánk itt olvasható) a Victor Hugo irodalmi klasszikusa ihlette Broadway musical adaptációja, amelynek zenéjét Claude-Michel Schönberg szerezte, még 1980-ban. A színházi darab különlegessége, hogy műfaja úgynevezett „sung through”, vagyis a dalok nemcsak betétekként szolgálnak az egyébként verbálisan előadott dialógok között, hanem a színészek tényleg minden egyes szót énekelve adnak elő. Ezt a formát Hooper is megtartotta a filmadaptációban. A rendező szerint az egész film sikere azon múlik, hogy el tud-e fogadtatni a nézőkkel egy olyan világot, ahol természetesnek hat, hogy a szereplők csak dalban kommunikálnak, mivel ez teljesen ellentétes a mindennapi beszédmódunkkal.

Hoopernek ez sikerül, a film nagy erőssége, hogy képes minket teljesen bevonni ebbe az éneklő világba. Ennek fontos eszköze, hogy nem használtak utószinkront, a dalokat a helyszínen vették fel. (A zenekar játékát tették hozzá a dalokhoz az utómunka során.) Ez nagyban hozzájárul a valóságélményhez, így a dalok nem hatnak mesterkélten. Rögtön az első dal, a Look Down nagyon erős felütéssel indít. Itt két főhősünk szó szerint be is mutatkozik: „A nevem Jean Valjean. Én pedig Javert vagyok. Ne felejtsd el ezt a nevet!” Itt Hugh Jackmanről és Russell Crowe-ról kiderül, hogy remekül tudnak énekelni, és az egymásnak felelgető „párbeszédes” énekből a feszültség is rögtön érződik. A hangzást pedig a refrént éneklő férfikórus, a rabszolgák serege teszi igazán grandiózussá.

A film során a cselekmény szinte másodlagossá válik, és Claude-Michel Schönberg zenéje lesz főszerepben. Jean-Marc Natel írta az eredeti francia dalszövegeket, míg az angol librettóért Alain Boublil és Herbert Kretzmer a felelős. William Nicholson forgatókönyvírónak jutott a feladat, hogy a zenés művek szövegkönyvéből filmes forgatókönyvet varázsoljon, és meglehetősen jó munkát végzett: minden főbb szereplőnek jut elég játékidő és dal, amelyben megcsillogtathatja a tehetségét.

A Valjean’s Soliloquy című dalról a rendező a Collidernek így nyilatkozott: „Emlékszem a forgatás legelső napja fent volt a hegyen Hugh Jackmannel és azt a jelenetet forgattuk, amikor azt énekli, »milyen furcsa újra szabadnak lenni«. A kamera ott volt a vállamon, mert csak egy alapcsapat volt fent velem a hegyen, és szörnyen fáztunk. Látni lehetett a lélegzetet, és hallani Hugh hangjában a hideget. Ez számomra szenzációs élmény volt; úgy gondoltam, ez teszi igazivá, így nem érezni hamisnak, hiszen nem valami stúdiófelvételt hallasz ott fent a hegytetőn.”

A legerősebb dalok a film első felében hangzanak el. A film egyik abszolút tetőpontja mind zeneileg, mind színészi játék tekintetében az Anne Hathaway által előadott I Dreamed a Dream. Hooper az egész film alatt szívesen alkalmaz közelieket, ami ebben a jelenetben különösen jól működik. Hathaway nemcsak gyönyörűen énekli a dalt, de szívszaggató, ahogy átéli éneklés közben sorsának minden fájdalmát és nyomorúságát. Itt különösen jól érzékelhető, hogy mennyire sikeresen teremtette meg Hooper a hitelesség élményét az élőben felvett énekkel. A színészeknek valóban lehetőségük nyílt a szerepük teljes átélésére éneklés közben.

A másik nagyon erős dal Javert és Jean Valjean összeütközése (The Confrontation), amikor Javert felismeri a polgármesterben a régi elítélt rabot. Itt kettejük konfrontációját a szerzők egy kánonra épített dalban jelenítik meg, így nemcsak fizikai összeütközést, de éneklő párbajt is kapunk, ami hatalmas feszültséggel és dinamikával tölti meg a cselekményt.

A főszereplők közül a felnőtt Cosette-et alakító Amanda Seyfriednek jut a legkevesebb játékidő és a legtöbb magas hang. A fiatal lány első látásra beleszeret a forradalmár Mariusba (Eddie Redmayne), ezt a pillanatot önti dalba az In my Life – A Heart Full Of Love. Ez a dal úgy erősíti a történetet, hogy nemcsak Cosette és Marius szerelméről szól, de a fiúba reménytelenül szerelmes Éponine (Samantha Barks) is velük énekel, vagyis a dal a szerelmi háromszöget is megjeleníti: nemcsak a szerelembeesés boldogságáról szól, de a viszonzatlan szerelem fájdalmáról is.

Hooper egyébként többször alkalmazza azt a megoldást, hogy egy dalt több szereplő énekel el, mindenki a maga szemszögéből. A csatát megelőző dalt, a One Day More-t az összes főhős együtt énekli. Mindegyikük a maga történetét és a maga sorait énekli, mialatt a vágás segítségével az összes szálra egyszerre rátekinthetünk, így megint egy nagyon gazdag dal születik. A záródalában pedig a film teljesen visszanyeri a kezdeti lendületét, és egy grandiózus fináléban ismét együtt énekel az összes hős (Epilogue).

Les Misérables – The Musical Phenomenon: Highlights From The Motion Picture Soundtrack
Universal Music, 2012

1. Look Down – Hugh Jackman (2:23)
2. The Bishop – Colm Wilkinson (1:34)
3. Valjean’s Soliloquy – Hugh Jackman (3:18)
4. At The End Of The Day – Hugh Jackman (4:27)
5. I Dreamed A Dream – Anne Hathaway (4:38)
6. The Confrontation – Hugh Jackman (1:55)
7. Castle On A Cloud – Isabelle Allen (1:11)
8. Master Of The House – Sacha Baron Cohen (4:52)
9. Suddenly – Hugh Jackman (2:32)
10. Stars – Russell Crowe (3:01)
11. ABC Cafe / Red And Black – Eddie Redmayne (4:21)
12. In My Life / A Heart Full Of Love – Amanda Seyfried (3:12)
13. On My Own – Samantha Banks (3:11)
14. One Day More – Les Misérables Cast (3:39)
15. Drink With Me – Eddie Redmayne (1:41)
16. Bring Him Home – Hugh Jackman (3:37)
17. The Final Battle – Les Misérables Cast (3:17)
18. Javert’s Suicide – Russell Crowe (3:00)
19. Empty Chairs At Empty Tables – Eddie Redmayne (3:13)
20. Epilogue – Amanda Seyfried (6:20)

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com