Nincs kategorizálva

Bakelit-hét: Who’s bad? – Scorsese videóklipjei

the_band_and_eric_clapton_further_up_on_the_roadAz HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Bakelit kapcsán kicsit közelebbről is megvizsgáljuk a pilot epizód rendezőjét, Martin Scorsese-t. Korunk egyik vitathatatlanul legváltozatosabb alkotója páratlan filmek sorát, megannyi reklámot és három videóklipet is készített eddigi munkássága alatt. Ezúttal az utóbbiakat vesszük szemügyre.

Martin Scorsese alábbi videóklipjei különböző, de találói példái annak, milyen stílusban és formában is lehet egy-egy zenei számhoz klipet rendezni. Lehet egy hagyományosabb, zene és zenészközpontú alkotás; lehet a klip kissé formabontóbb, kísérletibb és hagyatkozhat jobban a hallott dalra és annak szövegére; lehet pedig egy szinte önálló kisfilmként működő rendezés is, amely tökéletes harmóniában a dallal mond valami jóval többet, valami jóval fontosabbat. Scorsese mindhárom utat megjárta, íme az eredmények:

 

The Band & Eric Clapton: Further Up On The Road (1976)

1976-ban a The Band nevű kanadai-amerikai rockegyüttes utoljára koncertezett eredeti felállásában a Winterland Ballroom színpadán hálaadáskor, San Franciscóban. A 4 órás, The Last Waltz címen meghirdetett koncert alatt számos világsztár, zenész és énekes csatlakozott egy-egy szám erejéig a bandához. Ott volt többet között Joni Mitchell, Neil Young, Ringo Starr, Bob Dylan, Van Morrison és Eric Clapton is. A The Band korábbi oszlopos tagja, a a koncertet követően aztán szóló karrierbe kezdett Robbie Robertson volt az, aki felkérte rendező barátját, Martin Scorsese-t, hogy örökítse meg, vegye filmre az egész estés eseményt. Az ekkor már több rövid- és egészestés filmet, köztük a 4 Oscar-díjra jelölt Taxisofőrt is megrendező Scorsese pedig örömmel vállalta a feladatot.

Bár a koncertfelvétel alapvetően jól sikerült, sok kritika érte a kész művet, miszerint túlságosan távol áll egy igazi élőben felvett koncerttől: inkább lemez-hangulata és minősége van, nem adja vissza egy igazi koncert erejét és hangulatát. A végső dokumentumfilm egyébként 1978-ban jelent meg, de egyes számok külön-külön már jóval korábban láthatóak voltak. Ezek leghíresebbike valamiért a zenekar duettje lett Eric Claptonnal. Bár a felvétel önmagában valóban nem ad vissza szinte semmit magából a koncertből, hiszen a közönség alig látható vagy hallható a közel 5 perces dal során, arra nagyon jó, hogy a zenészeket, a hangszereket és magát a zeneszámot fókuszba állítsa. Hogy ez elég-e egy koncertfelvételhez, ki-ki döntse el maga.

 

Robbie Robertson: Somewhere Down The Crazy River (1988)

Bár kronológiailag Scorsese 88-as rendezése egy évvel később készült, mint a Michael Jackson emblematikus Bad című számához tartozó videóklip, a korábbi koncert-felvétel és a történetmesélés teljes, illetve majdnem teljes hiánya kapcsán vegyük előre ezt a zenei klipet. A Somewhere Down The Crazy River magát az énekest, Maria McKee énekesnőt és a BoDeans zenekar tagjait állítja kamera elé egy erotikától fülledt klipben, amely ügyesen játszik a színekkel, fényekkel és árnyékokkal. Scorsese a dalszövegtől függően mutatja hol külön-külön, hol együtt a szereplőit, a háttérben pedig váltakozva bukkan fel a piros, a kék, a rózsaszín, mind-mind nyomatékosítva a hallottak jelentését.

A klip találóan érzékelteti a dal inspirációjául szolgáló fülledt, meleg arkansasi éjszakákat. A hangszereken szellőként suhanó ujjak közeli képei pedig visszaadnak valamit abból a kapcsolatból, amely csak zenész és hangszere között jöhet létre. Érzékiség, szenvedély, játék a világítással és játék az olykor bábukként mozgatott előadókkal is: a rendező bizonyítja, hogy konkrét bemutatott történet nélkül, öt percben is képes elmondani valamit. Sőt, még inkább segíteni elmondani valamit (és ez sokszor nehezebb), amit Robertson már egyszer, egyféleképpen megalkotott.

 

Michael Jackson: Bad (1987)

Scorsese és akár Michael Jackson egyik legikonikusabb videóklipje tagadhatatlanul a Bad. A konkrét rövidfilmként működő bő negyed óra egyszerre adja vissza az énekes bámulatos mozgását és hangját, illetve egy kisebb körben meg-megjelenő társadalmi problémát: erős hangulat, erős üzenet. A klip nyitóperceiben az eminens diákként a szünetre hazalátogató Jackót látjuk, aki fehér ingben és elegánsabb kabátban hagyja el a hatalmas kőépületes, nagy kertes iskolát, hogy aztán vonatra, majd metróra szálljon és lassan végigbaktasson egy jóval szegényebb és lepukkadtabb környéken. Hazaért, még sincs otthon. Már a nyitó helyszínváltások is precízen érzékeltetik a fiú két világának totális ellentétét és előrevetítik a későbbi konfliktust. Ahogy találkozik három barátjával – egyikük az ekkor még színészi tapasztalatokkal kevésbé rendelkező Wesley Snipes, akinek alakítása kiemelkedően jó eleme az egész klipnek –, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak a táj és a környezet más körülötte, hanem az emberek is. Bő pulcsik, baseball sapkák, nagy napszemüveg és az a fajta vagány, lezser és nemtörődöm kiállás virít a haverokról, ami tőle mostanra végtelenül távol áll már.

A fiúban dúló harcot Scorsese ügyesen emeli ki a szereplők pozicionálásával és Jacko lépéseivel (pl: kapucni felvevése vagy a drágább ruhadarabjainak levevése). Hogy barátságát és valószínűleg korábbi énjét bizonyítsa a többieknek, készen áll rá, hogy megtámadjanak egy idős bácsit egy metróaluljáró középső szintjén, amely egyébként egy parkolóházra hasonlít leginkább. Az utolsó pillanatban azonban győz az igazi jelleme és futni hagyja kiszemelt áldozatukat. Az eredmény persze lenézés, beszólogatás, cukkolás és a csalódás koránt sem finom kifejezése. Jacko döntött, melyik oldalon áll, a kérdés már csak az, képes-e magával húzni barátait is. Ami szintén meglepően jól működik a Badben, az az aktuális történetmesélés és maga a videóklip, azaz amikor tényleg tisztán tánc és ének van, azok összehangolása és összekapcsolása. Nem érzünk túl nagy váltást vagy hangulatkiesést, amikor az addigi fekete-fehér képsorok hirtelen színesre váltanak, és belecsöppenünk egy igazi, ízig-vérig Jackson-koreografált számba. Az ikonikus mozdulatok, az egy emberként mozgó tánckar, a kamera által felerősített lendület és minden fajta érzés, ami átjárja a főszereplőt, egyszerre nyomul a néző elé: harag, bizonytalanság, szégyen, elszántság és megannyi ellentétes érzelem- és gondolatkavalkád jelenítődik meg egyetlen pár perces jelenetsor révén.

Az eredmény pedig nem marad el sem a filmben látható, sem a képernyő előtt ülő nézők esetében sem. Élvezetes látvány, fontos mondanivaló, és bár Jackson színészi képességei olykor egy bizonyos szintet sem ütnek meg, mindez nem vesz le a Bad erejéből és fontosságából. Még ma is bizonyára sok diák éli át az otthon ragadtak felől jövő ellenszenvet, irigységet vagy kényszert, amikor dönteniük kell régi és az új életük között. Ezt a belső harcot kelti hűen életre Scorsese, aminek persze tökéletes alapja Jackson egyébként is nagyon jó zeneszáma.

Az alábbi bő tíz perces dokumentumfilm pedig korabeli megszólaltatásokat és jóval későbbi újranézéseket vegyítve enged bepillantást a mai napig is egyik legjobban sikerült videóklipbe. Jacko, a szinte ismeretlen Wesley Snipes, a fiatal Scorsese és néhány érdekesség, amely közelebb hoz ahhoz, hogy tisztábban lássuk a klip forgatásának körülményeit és elkészülésének menetét.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com