Nincs kategorizálva

Dallamok a Mindenség zenéjéből

James Gunn hosszú évek kitartó munkájával sikeresen elvégezte a Quentin Tarantino Zenei Iskolát, amelynek eredményeképpen az utóbbi évek legjobb filmzenéjét állította össze. A galaxis őrzőinek OST-je lett az első olyan album, amely úgy jutott fel a Billboard top 200-as lista csúcsára, hogy minden dala megjelent már korábban. Itt az ideje hát megvizsgálni, mitől is működik ennyire a korong!

A Marvel stúdió 2008 óta a jól bevált szuperhős-szériák újabb részeivel minden évben biztosra megy, Vasember, Thor, vagy Amerika Kapitány legújabb kalandjaira ugyanis, úgy tűnik, soha nem fog megszűnni a kereslet. 2014-ben azonban igen kockázatos lépésre szánták el magukat. Elővettek egy kevésbé ismert képregényt, leszerződtettek egy kevéssé ismert rendezőt, összeválogattak egy kevéssé ismert színészgárdát, és útjára indítottak egy teljesen új brandet.

Hogyha egy földön kívüli entitásnak egyetlen alkotással kellene demonstrálnom, hogy a hollywoodi blockbustereknek igenis van létjogosultságuk, akkor A galaxis őrzőit vetíteném le neki. Hogyha pedig ezek után a Föld nevű bolygón felcsendülő dallamok iránt érdeklődnének, akkor a kezükbe nyomnám a film soundtrackjét, amely szintén az elmúlt évek egyik legjobb hanganyaga.

James Gunn már korábbi filmjeiben is megmutatta, hogy adott műfajjal látszólag össze nem illő zenéket is képes tökéletesen harmonizálni. A Slither – Féltél már nevetve? című horror-komédiájában a Hullajót idéző eltúlzottan gusztustalan és véres jelenetek mellett gyakran csendülnek fel néha szókimondóbb, néha giccsesebb countryballadák, melyek képesek tompítani és iróniával megtölteni a horrort. Ehhez a filmhez is jellemzően kevésbé ismert előadóktól kölcsönzött számokat (Yayhoos, Corb Lund, Jonny Kaplan), ezt a szokását pedig A galaxis őrzői esetében is megtartotta.

Amikor a magyar mozikat elárasztotta a film előzetese, a Tarantinót kedvelők azonnal ráismerhettek a Blue Swede 1974-es klasszikusára, a Hooked on a Feelingre, amely a rendező zseniális debütálásában, a Kutyaszorítóban című filmben csendült fel. A két direktort azonban nem csupán e dal közös használata rokonítja, hanem felfogásuk is a zene filmbeli helyéről és szerepéről.

Amikor Tarantino elkezd dolgozni soron következő projektjén, első dolga, hogy odabaktat illusztris CD-gyűjteményéhez és kiválasztja azon dalokat, amelyek köré felépít bizonyos jeleneteket. James Gunn is hasonlóan járt el a filmzene összeválogatása során, annyi különbséggel, hogy ő a Billboard listáját böngészte át a ’70-es évek slágerei után kutatva, majd a több száz dalt tartalmazó listát fokozatosan csökkentette. A direktor megfogalmazásában: „Otthon szerte a házban ezeket a listás dalokat hallgattam, néha egy szám arra inspirált, hogy építsek köré egy jelenetet, míg máskor egy konkrét szcénához kellett zene, amihez a legjobban illőt ebből a listából választottam ki.”

Hogy a dalok mennyire szerves részét képezték a filmnek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány jelenet felvételénél a forgatáson is fölcsendült a hozzárendelt dallam. Ilyen volt például főhőseink lassított sétája a végső terv összeállítása során, ahol a The Runaways legnagyobb slágere, a Cherry Bomb szól. Hihetetlen zenei érzékről tanúskodik ennek a számnak a hozzárendelése egy ennyire „epikus” momentumához a filmnek: a csak hölgyekből álló banda prezentálta dal egyszerre vad, szenvedélyes és sodró lendületű, ugyanakkor viszonylagos ismeretlensége és retró hangzása miatt eredeti és merész választás. Ismételten visszautalnék Tarantinóra, akinek két korábbi filmjében (Kutyaszorítóban, Kill Bill) hasonló lassított jeleneteknél használt zenéje azóta a popkultúra szerves részét képzi (Little Green Bag, Battle Without Honor or Humanity). A Cherry Bomb előtt is nyitva a kapu, hogy viszonyítási pont legyen.

A legnagyobb dolog azonban, amit Gunn elér a számokkal, hogy több jelenetnél, amikor már giccsbe, túlzott pátoszba vagy drámába fordulna a történet, elhelyez egy látszólag oda nem illő dalt, finom iróniával vagy éppen harsány kacaj kíséretében feloldva az ellentmondást. Ki tudná feledni a baljós kezdést, amikor azt hisszük, hogy valami végzetes közeledik felénk, majd elindul a Redbone ’74-es slágere, a Come and Get Your Love? Mindenkinek mosolyt csal az arcára és egyenletes mozgást a lábába, amint Quill táncol rá! Ki ne dőlt volna a nevetéstől, amikor a film tetőpontján a főhős dalba kezd és táncra perdül, hogy a gonosz Ronan figyelmét a soul zene egyik ékkövével, az O-o-h Child-dal terelje el? Gunn olyan ösztönös stílusérzékkel illesztette össze ezeket a jeleneteket a megfelelő zenével, hogy a végeredmény egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek.

Néhány dal azonban nem azért illik tökéletesen a képbe, mert a vásznon látottakétól eltérő hatást vált ki, hanem azért, mert a dalszöveg és a hangulata folytán tökéletesen belesimul az adott jelenetbe. Mikor a nőcsábász Quill megmutatja Gamorának „a zeneˮ mibenlétét, a blues nagy öregjének legnagyobb slágerét indítja el, a Fooled Around and Fell in Love címűt. Elvin Bishop arról dalol nekünk (a vokált nem ő énekli, hanem akkori együttesének egyik tagja), hogy hány millió nővel volt együtt, akiket egytől egyig elhagyott, de egyszer csak megtalálta a szerelem. A szöveg tökéletes analógiát mutat Quill személyiségével, a dal hangszerelése igazi szerelmi balladát idéz, a végeredmény mégsem lesz giccses – ugyanis nem egy elcsépelt szerelmes dalt illesztett ide Gunn, ami nagy valószínűséggel megölte volna a pillanat varázsát. Próbáljuk meg ugyanezt a jelenetet elképzelni a Foreigner Waiting For a Girl Like You című számával, hogy érezzük a különbséget!

Az album következő dala ugyanilyen erővel ragadja meg a jelenet drámáját. Az angol art rock banda, a 10cc dala, az I’m Not in Love lassan hömpölygő hat perce alatt narrátorunk arról próbálja meggyőzni hallgatóságát, hogy ő minden arra utaló jel ellenére nem szerelmes; a filmben a gyermek Peter Quill édesanyja halálos ágyánál hallgatja ezt a számot, amely itt is tökéletes analógiát mutat a történettel (amikor is a sebzett kisfiú tagadással és daccal próbálja meg átvészelni édesanyja elkerülhetetlen végzetét).

Űrutazás, különleges, nem evilági lények – a ’70-es évek rockzenéje. Hogyan is lehetett volna megkerülni David Bowie klasszikusát, a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders From Mars című konceptalbumot? 1972-ben Bowie alteregója, Ziggy Stardust berobbant a Föld nevű bolygó könnyűzenéjébe, hogy 42 évvel később egy hasonlóan furcsa szerzetekből álló csapat is maradandó nyomot hagyjon a galaxisban. Ha van olyan lemez, amelyet könnyűzenei utazásunk következő állomásaként feltétlenül meg kell hallgatnunk ezt követően, akkor az mindenképpen a Ziggy Stardust legyen!

És miután a soul zene koronázatlan királyának hanghullámain az album zárásaként levegőbe emelkedünk, rájövünk arra, hogy 45 perc erejéig sikerült kibújnunk a földi élet merev szabályai alól. Peter Quill mit sem törődve a többiekkel többször táncra perdül, az újszülött Groot szintén nem tud ellenállni a The Jackson Five dallamainak, és sajátos táncot lejt, Ren McCormack pedig egy egész várost ráz föl a tespedtségből mozgásával és zeneszeretetével a Quill által többször idézett ’84-es Footloose-ban. Engedjük szabadjára lábainkat, eresszük ki hangunkat, és ne törődjünk azzal, hogy mit gondolnak az emberek! Ez a lemez ugyanis a legjobb értelemben vett szórakoztató könnyűzene örökérvényű, egyetemes gyűjteménye.

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com