Kép: Marton Ádám Márton.

Kép: Marton Ádám Márton.

Csillagok háborúja: magyar népmese! Főszereplők: Égbenjáró Lukács, Lilla hercegnő, Magányos János és hű társa, Csabika.

Marton Ádám Márton alkotása, a Csillagok háborúját és a Magyar népmeséket zseniálisan kombináló illusztráció 2012 nyarán kezdett terjedni az interneten. Mi pedig a Filmtekercsnél nem bírtuk megállni, hogy elkészítsük magát a mesét hozzá, ha már egyszer a sztori úgyis közismerten archetipikus hőstörténet. Most felújítottuk az írást: íme a Csillagok háborúja magyar népmeseként!

Réges-régen, egy messzi-messzi birodalomban volt egyszer egy árva parasztlegény. Égbenjárónak hívták már az apját is, ő mégis a száraz földet túrta naphosszat és csak sóhajtozott keservében.

Hirdetés

– Ne sóhajtozz – vigasztalta ángya és bácsikája –, egyszer elmehetsz majd apád nyomán, s bejárhatod a levegőeget. Hanem a föld szegény volt, és Lukács – mert így hívták a legényt – el nem szabadulhatott, csak dolgozott nap nap után.

Lakott a közeli hegyekben egy vén bűbájos apó, olyan vénséges, hogy az orra a térdét verte. Történt egyszer, hogy izenetet kapott messzi földről, fekete országból: a Setét Nagyúr foglyul ejtette a világszép Lilla hercegnőt. Hogyan is szabadíthanám ki, tanakodott magában: vén is vagyok, meg messze is vagyok, nem jutok oda egymagam.

De mit ád a szerencse: éppen arra vadászott Lukács, s meglátta a vén bűbájost. Köszönt is neki illendően: Adjon Isten jó estét, öregapám!

Fogadja a vénség:

– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mondok ezért neked valamit. Hallod-e, te legény, van-e kedved világot látni, messzi földre szállni, világszép királylányt magad megmenteni?

– Más se jár a fejemben, öregapám. De szegény a föld, nem hagyhatom ott.

– Arra gondod ne legyen – így a bűbájos. – Látod-e: míg te vadászni voltál, a házadat feldúlta a Setét Nagyúr serege, a családoddal csúnyán bántak, vissza már nem térhetsz. De ha velem jössz, még megbánhatja a Nagyúr: mert éppen ő az, aki Lilla hercegnőt fogságban tartja.

Megmérgelődött Lukács erősen.

– Ne várjunk hát, öregapám, ha messze is van a fekete ország, a világ végiről is megfordulok, csak oda elérjek.

– Nem addig a’ – így a bűbájos –, talán bizony a két kezeddel akarsz megverekedni a Nagyúrral? Ehol egy kard: lásd, fénylik, mint a csillag.

Így előkészülve nekiindultak a határnak. Élt a szomszéd városban egy híres betyár: Magányos Jánosnak hívták, és csakugyan nem volt a világon egyebe, mint egy Csabika nevű vukikutyája s egy ezer éves sólyma. De a kutya erős volt és hűséges, a sólyom gyorsabb, mint a szálló gondolat, a betyár pedig sosem talált még olyan ellenségre, hogy az elébb lőtt volna rája. Hozzá tért be a két vándor.

– Ide figyelj, te betyár – mondta neki az öreg. – Nekünk el kell jutnunk fekete országba, gyorsabban, mint a szálló gondolat: ha elviszel a sólymod hátán, meg is jutalmazunk, és jót is teszel vele.

– Elviszlek – felelte a betyár –, de nem a jóért: erősen kell az arany, de még erősebben kívánom a fekete seregek vesztét, mert sehogy sem hagynak békét a szegény betyárnak.

Föl se szállhattak még a sólyom hátára, hát csakugyan nyomukban termett a fekete sereg. Egyet lőtt a betyár, s hárman dőltek el tőle; egyet ugrott a vukikutya, s heten dőltek el tőle. Felkaptak mind a sólyomra és szálltak fel a levegőégbe.

– No most, madaram, mint a szél vagy a gondolat, csak bennünk hiba ne essék – kiáltotta János betyár, s a sólyom hasítani kezdte az eget, hogy a csillagokat is csíknak látták. Nem is ért utánuk a sereg, pedig törte magát kegyetlenül.

Kép: Marton Ádám Márton.

Kép: Marton Ádám Márton.

Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, Lukács, a vén bűbájos, János betyár, a vukikutya meg a sebes sólyom. A hetedik éjszakán megláttak egy fekete követ az égben.

– A hold ez talán? – kérdezte Lukács –, elsötétült vajon ebben a fekete országban?

– Nem hold ez – így a bűbájos –, hanem a Nagyúr palotája.

Addig nézték-nézték a fekete palotát, míg az megbabonázta őket, s csak repültek be egyenest a széles kapuján. Alig hogy felocsúdhattak s elbújhattak, máris ellepte az udvart a palota őrsége. No, most mitévők legyünk? – tanakodtak magukban.

– Én megkeresem a hercegnőt, ha addig élek is! – mondta Lukács. – János betyár és a vukikutya pedig velem jönnek.

– Nono – felelte rá az öreg –, ha ti mentek, én meg próbát teszek a Nagyúrral. És mert talán nem is látjuk egymást többet ebben a világban: ihol egy hajszálam, ha valaha segítségedre lehetek, csak dörzsöld meg és ott termek.

Úgy is lett: elkaptak hamar két katonát, beöltöztek a gúnyájukba, aztán Lukács és János betyár nekieredtek a palota folyosóinak. A tömlöc előtt az őrök az útjukat állták.

– Mi járatban erre? – kérdezték, keresztbe téve alabárdjukat.

– Ezt a kutyát hoztuk, la! – mutatta János betyár.

Elámultak az őrök, mert vukikutyát sose láttak még életükben. Megvakarták a fejüket, szétválasztották az alabárdokat, Lukács és János betyár pedig hamarost megtalálták a királylányt a legmélyebb cellában.

– Kedves szabadítóim, míg élek, ezt meghálálom – köszönte az nekik szépen. – Elviszlek titeket a királyságomba.De elébb ki kell osonnunk, hát kövessetek!

Kacskaringós folyosókon, rejtekutakon vezette őket a királylány, míg el nem értek a sólyommadárhoz: egymagában várta őket, mert a vénember nem bírt el a Nagyúrral. Felkaptak rá ismét, s repültek, sebesebben, mint a szálló gondolat, hogy csak bámulhatták őket a palota őrei. El is értek a királylány országába, az pedig otthonába fogadta őket kegyes szóval:

– Látom, hogy Lukács vitéz legény, János pedig bátor betyár, hát itt lakhattok egész életetekben, békességben, boldogságban, csak egy kérésem teljesítsétek még: rontsátok le a fekete palotát, hogy a Nagyúr más országokat fel ne dúlhasson. Mellétek adom az én katonáimat.

– De hogyan ronthatnánk le az erős falakat, hogyan győzhetnénk le a fekete sereget? – kérdezte Lukács.

– Egyet se féljetek. Nálam a palota rajza: s ehol egy hasadék, amit ha megtaláltok, összedől tőle a fal, por se marad utána.

– Én a szolgálatot elvégeztem, a jutalmat is megkaptam: menjen csatába, akinek hét anyja van – mondta Magányos János, és sólymostul-kutyástul faképnél hagyta őket. Égbenjáró Lukács pedig élére állt a seregnek és megindult a fekete palota felé.

Szörnyű nagy kedvvel várta őket a Setét Nagyúr és annak minden hada. Hiába viaskodtak egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, egyik sem tudta legyőzni a másikat, sem a hasadékot meg nem bírták lelni. Akkor Lukácsnak eszébe jutott a mágus: megdörzsölte a hajszálat, s máris hallotta az öregember hangját! El is igazította az, csakhogy a hasadéknál útját állta, bizony, igazat mondok nektek: nem más, mint a Nagyúr.

Dörgött és villámlott a Setét Nagyúr, kergette Lukácsot erősen, ám csak megjelent fölötte a sólyom és rajta Magányos János (mert nem bírta elhagyni a világszép lányt mégsem): egyet lőtt csak a betyár, s a Nagyúr zuhant már a messzeségbe, színét se látták többet! Lukács pedig lerontotta a palota falát, majd a palotát magát: csakugyan por sem maradt utána.

Nagy ünnepséggel várta őket a királylány és egész országa. Volt dínomdánom, muzsikaszó, még Csabika is díszes gúnyában mulatott! A legények pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak: végezetül az is kiderült, hogy Égbenjáró Lukács a királylány édes bátyja, aminek, ki is gondolhatta volna, Magányos János örvendett a legjobban.

Így volt, s jó volt: aki nem hiszi, a messzi országban járjon csak utána.

, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments