Nincs kategorizálva

Éves mérleg 2016: 7 film, amiben idén nagyot csalódtunk

A visszatérő (2015, Alejandro G. Iñárritu)

Minden évnek megvannak a maga kiemelkedő teljesítményei, és minden évben van egy rakás film, amit különösen várunk. Sajnos abból is mindig akad, amikor ez a két szempont nem találkozik. Van, hogy a gyártó vagy a forgalmazó cégek marketingtevékenysége klasszisokkal jobban sikerül, mint maga az alkotás, néhol pedig a készítők kvalitása kívánná meg a jobb végeredményt. Figyelem: az év csalódásait összefogó cikkünk a szokásosnál szubjektívebb. Nem kizárt az sem, hogy az év közben közölt, inkább pozitív kritikát ebben a cikkben negatív vélemény követi.

A visszatérő

Szerintem is a kortárs filmművészet egyik legnagyobb alakja Alejandro González Inárritu, valószínűleg pont ezért vártam annyira A visszatérőt. A film nagyot ígért: összehozza Leonardo DiCapriót és Tom Hardyt, megújítja a havas a westernt, és mindezt Emmanuel Lubezki szemén keresztül látjuk majd. A felsoroltak külön-külön is váróssá tesznek számomra egy filmet, de így együtt… úgy vártam, mint kisgyerek a karácsonyt.

Ezért is állítom, A visszatérő a csalódás legújabb kori szinonimája. Hiszen a film nem rossz, ez kétségtelen, részleteiben pedig hibátlan. Lubezki ismét brillírozik, DiCaprio bravúros, Inárritu maximalizmusa minden percben kiütközik. Azonban az egész valójában csak egy szépen kivitelezett bosszúfilm, ennyi tartalomhoz viszont túl hosszú.

Valójában A visszatérő kong az ürességtől. Nincs mondanivalója a mai ember számára. Nekem nem adott semmit azon túl, hogy kegyetlen lehetett az élet Észak-Amerikában a gyarmatosítás idején. És ezt tudták a készítők is, akik úgy próbálták menteni a filmjüket, hogy elterjesztették: A visszatérő üzenete a természetvédelem, és hogy mekkora hiba beavatkozni egy térség ökoszisztémájába. Nos akinek tényleg ez jött át, azt meghívom egy sörre, csak mondja el, miből következtetett erre.  (Tóth Nándor Tamás)

(NB: A visszatérő már bemutatása idején megosztotta szerkesztőségünket. Duplakritikánkat itt olvashatod – a szerk.)

Suicide Squad – Öngyilkos osztag

Nem területem a nagyotmondás, de meg merem kockáztatni, hogy nem volt film ebben az évben, ami ilyen magasról zuhant ekkorát. Az év legprofibb, legizgalmasabb előzeteseit szállító marketingkampány és a rosszfiúk csapatát főszereplőnek megtevő koncepció tényleg mindenkit meggyőzött: Igen, ez lesz az a tökös, őrült és szórakoztató látványbomba, ami kihúzza a DC-t a gödörből. Ezt a reményt nemhogy kinyírta a Suicide Squad, de még rá is vizelt. A fenti három jelzőből csak az „őrült” illeszthető rá, mert ez a film pontosan olyan képet fest, mintha alkotói most szabadultak volna a diliházból. Papírvékony jellemű antihősöket dobál oda-vissza térben és időben az alibitörténet, az ok és tét nélküli konfliktus kimerül a „séta-harc-séta-harc” páros ismételgetésében, a vágás meg olyan, mintha varrógéppel csinálták volna. Vagy sokkal inkább egy előzetesekre specializálódott csapat, akinek a Warner odadobta a nyersanyagot, miután az ki lett tépve David Ayer kezéből. Még Hollywoodban is ritkán lőnek ekkora kapufát. (Szabó Kristóf)

Szemfényvesztők 2

Mikor anno kritikát írtam a Szemfényvesztők 2-ről, nem volt alkalmam a bemutató körülményeinek felvázolására, de most pótolom: a film előtt a „méltán” híres Danny Blue nevű mentalista lépett a vászon előtt kialakított ideiglenes színpadra, és mutatott be egy roppant banális és egy teljes mértékben sikertelen trükköt. Nagyon kínosan és kellemetlenül éreztem magam, és akkor még azt hittem, ez lesz az est leggyengébb pontja. A vetítés után azonban rá kellett döbbennem, hogy sajnos ez a kétbalkezes téblábolás tökéletesen illett a lovasok legújabb kalandjához.

És nem azért, mert nézhetetlen, hanem azért, mert bosszantó, hogy csak ennyit sikerült kihozni az egyébként egyáltalán nem rosszul indult történet folytatásából. Persze nem arról van szó, hogy az első rész hibátlan lett volna, de legalább volt töke és varázsa. A második rész meg egy töketlen csinnadratta, egy igazi kiherélt látványfilm, ami valószínűleg azért készült el, mert valamelyik okos story-gyárosnak eszébe jutott még pár bűvésztrükk, és azt hitte, ennyi elég egy újabb filmhez. Mérgelődtem anno, hogy megválaszolatlan kérdéseket hagyott maga után az első rész, a második után viszont azt mondtam, bárcsak ne próbálták volna megválaszolni őket – vagy legalábbis ne így! (Hancsók Barnabás)

Szemfényvesztők 2 (Now You See Me 2) - Woody Harrelson

Szövetségesek

A felhőkarcoló-rombolós képregény-adaptációk és a káromkodásokkal teli vígjátékok közepette úgy vártam a Szövetségeseket, mint egy falat kenyeret. Mert hát beharangozták, hogy Robert Zemeckis egy II. világháború idején játszódó, Hollywood aranykorát idéző románcot forgat. Láttam is magam előtt a szempillarebegtetést, a lopott öleléseket, a visszafogottságukban szenvedélyes csókokat, a szolid erotikával töltött cigarettagyújtást, a férfias lazasággal szorongatott italokat. Mert tudjátok, nekem egy klasszikus hollywoodi szerelmi történetről a Casablanca jut eszembe, hogy Ingrid Bergman és Humphrey Bogart ízlésesen csókot vált, majd Kertész Mihályék burkolt beszédességgel a világítótorony fallikus motívumára vágnak.

Ehhez képest a Szövetségesek igazi ingajárat: egyik pillanatban konzervatív stílusban, homokviharral és lezuhanó repülőgépekkel szimbolizálnak benne veszedelmes szenvedélyt, hogy aztán egy másikban a férj-feleséget játszó kémek a „kúrás” veszélyeiről értekezzenek. Egyik jelenetben elegánsan, képen kívül zajlik le egy lényegi gyilkosság, de ott a váltás és puskagolyóktól szakadnak be koponyák. Még a klasszikus star power sem működik: merthogy Marion Cotillard és Brad Pitt között az égegyadta világon semmilyen kémia sincs. A Szövetségesek kínosabb érzelmi élményt jelentett számomra, mint a sulirádióban felcsendülő Zámbó Jimmy az iskola adventi műsorában. (Kiss Tamás)

Legendás állatok és megfigyelésük

Magas elvárásokkal és enyhe szkeptikussággal várták az emberek a Harry Potter-sorozat spin-offját. Egy leheletvékony szörnyhatározóból készült filmnek meglett volna a szabadsága, hogy újra felelevenítse a szeretett varázsvilág hangulatát, egyben újdonságokkal bővítse annak gazdag univerzumát. Helyette egy kiszámítható, szinte tét nélküli, különösen nem csavaros vagy összetett történetet és egy közepesen érdekes főszereplő csodabogarat kaptunk.

Kevés a mágia, alig tudunk meg valamit az izgalmasnak ígérkező lényekről, amelyek Salmander megbűvölt bőröndjében rejtőznek. Sokkal több figyelmet fordítottak a látványos akciókra ahelyett, hogy kihasználták volna az állatokban rejlő potenciált. Nagyobb hangsúlyt kaphatott volna a varázslók múltja is, ha már Grindelwald köré kezdték szőni az új szériát. Csomó kihagyott lehetőség, díszes csomagolásban. Végig érezni, hogy csak egy újabb bőrt akartak lehúzni a népszerű Potter-rókáról, nem pedig egy új kalandra hívni, hogy jobban megismerhessük a muglik számára láthatatlan világot. (Szádeczky-Kardoss Klára)

X-Men: Apokalipszis

Egyetlen szuperhősös sorozatot követek, ez pedig az X-Men: árnyalt, bonyolult jellemű karakterei, hiteles konfliktusai, elgondolkodtató áthallásai és az, hogy az itt bemutatott világ épp csak egy kicsit különbözik a miénktől szimpatikussá teszik a sorozatot, kiemelve a követhetetlenül burjánzó képregény-szériák közül.

Legalábbis mostanáig így volt. Az X-Men: Apokalipszisből ugyanis a fenti erények mind hiányoznak: a futószalagon érkező új mutánsokat esélyünk sincs megismerni, a régi szereplők csak árnyékuk önmaguknak, a minden finomságot nélkülöző sztori pedig kimerül abban, hogy két csapat feláll egymással szemben, aztán összecsapnak. A legszörnyűbb a nevetségesen túlméretezett főgonosz, akiről ordít, hogy csak katalizátornak kellett a történetbe, és épp az említett valószerűséget teszi tönkre – csak remélni tudom, hogy több ilyen buta epizód nem születik a sorozatban. (Gyöngyösi Lilla)

A hét mesterlövész

Beismerem, több mint naiv volt a részemről, hogy titkon valahol legbelül reménykedtem abban, hogy az 1960-as John Sturges-féle eredeti Kuroszava film feldolgozásának a feldolgozása akár jól is elsülhet. Noha számomra is valahol a felháborító vonalát súrolta, amikor kijöttek az első hírek, hogy remake készül a filmtörténet valaha készült egyik két legerősebb alkotásából, mégis láttam rá esélyt, hogy A hét mesterlövész legújabb változata nem lesz nézhetetlen és kimondhatatlanul méltatlan az elődeihez. Mentségemre legyen szólva, a szereplőgárda kitűnőnek ígérkezett, Fuqua azonban még egy ilyen kiváló alapanyaggal a kezében sem volt képes túljutni önnön “átlag-hollywoodizmusán”.

A film legnagyobb hibája, hogy egyszerűen túl szép. A fények, a díszlet, a kosztümök és legfőképpen a szereplők. A western veleje a romlottság, kívül és belül. A kietlen táj, a sivárság, a kosz, a por, egyfajta fülledt züllöttség, amely tökéletes melegágya az erkölcsileg finoman szólva sem makulátlan szereplőknek. Mindez pedig ordítóan hiányzik a filmből, még akkor is, ha elméletileg minden elem westernes. Egyszerűen kiábrándító és majdhogynem nevetséges, ahogy az egyébként szerintem tehetséges és mindig szerethető Chris Pratt nagyon csúnyán és nagyon komoran próbál nézni az alibi-koszos ruhájában, szoláriumtól barnult arcával és vakítóan fehér fogsorával. Hiteltelen az egész – és ez, bármennyire fáj is leírni, de Denzel Washingtonnal bezárólag majdnem mindegyik karakterre igaz. Túl tiszta, túl pedáns, túl erőltetetten rosszfiús az egész gárda, holott a táj és a zene mellett nekik kéne vinniük az egész alkotást.

Ha pedig már táj és zene: előbbi talán még a legokésabb része az egésznek, főleg ha megpróbáljuk kiszűrni az irreleváns fényelést, és tekintetbe vesszük az egyébként jó kameramunkát. A zenével azonban nincs ilyen szerencsénk – ott semmi, de semmi nem menti meg a meglepően gyakori indokolatlan feszültségfokozást. Olyan zenei felkonferálást kap egy-egy cigaretta meggyújtás, mintha legalább is egy kisebb csoport lemészárlása követné a felcsendülő dallamot. Mondani se kell, milyen fájó pontja ez a filmnek, hiszen a western egyik legfontosabb komponense a tökéletesen illeszkedő zene, amely gyakorlatilag önálló karakterként vezeti végig a(z) (anti)hősöket útjuk során.

És hogy ne csak a szám járjon, illusztrációként a film záró sorából egy kép: ha valaki valaha azt mondja nekem, hogy ez a kép fel fog bukkanni az egyik legtökösebb western remake-jében, semmiképpen nem veszem rá magam, hogy leüljek a film elé, vagy ha mégis, az biztos, hogy az élményt nem csalódásként könyvelném el. Hiszen előre tudtam volna, mire is kell számítani: egy westernklasszikusra hollywoodi köntösben – a jelző lehető legrosszabb értelmében. (Kajdi Júlia)

 

Érkezés

Amy Adams továbbra is nagyon bejön, de sajnos a filmtől sokkal többet vártam; van néhány olyan kivétel – ez is az -, amikor bedőlök az előzetes kritikai rajongásnak.

Denis Villeneuve rendezői kvalitása ismét fantasztikusan megmutatkozott, néhány jelenet feszültségét kézzel lehet tapintani, szuperül adja át azt az érzést, ami a két főszereplőben megvan. Az űrhajóba való első érkezés kísértetiesen emlékeztet arra, amikor tavaly ilyenkor a mexikói határon mentünk át a Sicario elején. De sajnos nagyjából ennyi a párhuzam a két film között. Ha 10-es skálán kell értékelni a rendezést, egy erős 9-es, de a konyhafilozófiai elemekkel fűszerezett, igazából semmit nem mondó ontológiai kérdések csak a felszínt tudják kapargatni, amit kínosan megfejelnek egy eléggé légből kapott időhurokkal. Ez maximum 4-es.

Szerettem volna érezni a film alatt, mit jelent, hogy ember vagyok. Sok kritika szerint erről szól a film. Öröm az ürömben, hogy ezzel DV közel kerülhet a rendezői Oscarhoz (ha már annak idején valami hasonlóért megkapta Alfonso Cuaron). (Sergő Z. András)

 

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com