Makk Károly filmje, az 1971-es Szerelem két Déry Tibor-novellát dolgoz fel – a színre vitt változat érdekes módon nem tér vissza a forráshoz, hanem bevallottan az adaptációt adaptálja. Hogy mutat a színpadon ez a felszínen csendes, érzelmileg mégis túltelített film?
A hetvenes évek egyik magyar filmes irányzata, az esztétizmus az adaptációkban is éreztette hatását – elsősorban úgy, hogy a történet helyett a szerzői látásmód megjelenítésére törekedtek a filmes alkotók. Eközben viszont a saját szerzőiségük is érvényesült annak ellenére, hogy „idegen” alapanyagból dolgoztak. Makk Károly legendás filmje, a Szerelem is ilyen: szinte továbbírja Déryt, hiszen két, eredetileg össze nem tartozó novellát gyúr össze kerek egésszé.
A történet közismert: ötvenes évek, a férj börtönben, a feleség, Luca pedig hazugságokkal próbálja életben tartani anyósát, miszerint fia Amerikába utazott filmet forgatni. Mire a férfi kiszabadul, az idős asszony meghal. Makk emellett saját ötletekkel, elsősorban a jellegzetes időfelbontásos szerkesztéssel (az öregasszony bevillanó emlékei, asszociációi) árnyalja a drámai helyzetet és ad többletjelentést a jelen eseményeinek.
Nos, a friss színházi változat ilyen továbbírásra nem vállalkozik: megelégszik Makk leleményeinek átemelésével. Szolgaian követi a filmet, pedig a film és a színpad lehetőségei és követelményei korántsem azonosak – még ha egy ilyen kamaradrámáról van is szó. Az esztétizmus is stilizál, de egészen másként, mint a színház. Ráadásul ahogy Makk legtöbb filmje, úgy a Szerelem is egy csendes emberi dráma, olyan mikrotörténet, ahol a legapróbb rezdüléseknek, hangsúlyoknak, arckifejezéseknek is jelentősége van. Bár a Rózsavölgyi Szalon viszonylag kis tér, annyira mégsem, hogy ezekre építeni lehessen. Helyettük viszont – mivel egy kevéssé innovatív adaptációról van szó – Léner András rendezése nem vet be új eszközöket, így a film finomságainak egy része elvész.
A szolgaiság azért is sajnálatos, mert az a kevés bátortalan elrugaszkodás és újítás, amit megkockáztat a darab, többségében jól működik. Mozgalmasabbá teszi a kamaradrámai szituációt, egyszersmind testközelbe hozza a történetet, hogy a színészek a nézőtéren át közlekednek. A darab egyébként is ügyesen használja ki a Rózsavölgyi adottságait: a legötletesebb megoldás a börtön megjelenítése. A multimédiás lehetőségekkel is jól él a rendezés: jellemző, hogy a film legnagyobb bravúrjáról, a már említett időfelbontásos játékról nem akar lemondani, ezért vetítővásznon elevenednek meg az öregasszony (jelen esetben: Molnár Piroska) gondolatai. Ezek a villanásnyi képek a filmben is a mából kínáltak menekülési utat – remek ötlet, hogy a friss változatban kiterjesztik az az élményanyagot, ahonnan az emlékképek származnak.
Így néhány Makk-forgatási kép is bekerül a válogatásba – ami szép gondolat, bár kissé öncélú: fennáll a lehetőség, hogy pusztán tisztelgés a mester előtt (aki egyébként a produkció művészeti konzultánsa). Így viszont esetlegesnek is érezhetjük a látottakat: miért nem Molnár Piroska ifjúsága elevenedik meg, ha az ő tudatába pillantunk bele? Számomra kétségkívül ez volt a rendezés legizgalmasabb pontja, egyszerisége miatt nem bocsátkoznék hosszabb elemzésbe (például arról, hogy akkor talán mégsem az öregasszony tudata nyílt meg ezen a ponton).
Összességében igaz, hogy a filmnek inkább csak a felszíne marad meg, de a valódi súlya, a szereplők szorongatottsága, s főleg a híres kettős játék (tudja-e az öregasszony, hogy csak áltatják, vagy sem) kevéssé átélhető. Így viszont a darab csak árnyéka a filmnek, ahol mindez teljes pompájában megcsodálható. Ez részben a főszereplőnek, a Lucát játszó Pető Katának tudható be – persze a színésznő kegyetlen helyzetből indul, hiszen Törőcsik Marival kell „versenyeznie” a szerepben (a nézők fejében mindenképp). A többi színész esetében kisebb az összehasonlítgatás kényszere, talán azért is, mert a cselekmény bonyolítása elsősorban Lucán múlik. Petőben viszont nincs meg az az egyidejű fanyarság, törékenység és keménység, ami Törőcsikre oly jellemző. Luca az ő alakításában egy keményen küzdő, de vesztésre álló fiatal nő, nem pedig egy kényszerűségből hatalmas stratégává váló hősnő.
Így viszont a jelenvalóság nagyszerűségén túl nem sok élményt nyújt a színpadi produkcióvá redukált Szerelem. Ebben a formában nem csak az említett vetítést, de az egész darabot is tekinthetjük hommage-nak – más okot nem látok a színpadra állítására. Mint ilyen, tisztes munka, de egy szobrot is mindig érdekesebb ledönteni, mint megkoszorúzni.
