Magazin

Irány Dixieland! – Let Them Talk

Az utazás megkezdése előtt vegyük fel legszebb bluesunkat, hogy elegánsan érkezzünk az újabbnál újabb kalandokat rejtegető countrykra. Ha útitársaink fülét esetleg megüti néhány látszólag oda nem illő gospel-dallam, és ezt szóvá teszik, ne szóljunk közbe, hagyjuk őket beszélni… a jazzről.

A bevezetőből kivilágló zenei sokszínűség persze még nem elég ahhoz, hogy egy filmes honlapon adjunk számot egy frissen megjelent lemezről. Ha azonban mindez Hugh Laurie nevéhez köthető (és ráadásul még jó is) akkor minden adott egy szösszenetnyi boncolgatáshoz még akkor is, ha magának a lemeznek az előadón kívül vajmi kevés köze van a filmekhez… Vagy mégsem?

Ha valakinek nem lenne ismerős a név, és a lemezborító meredt tekintetű figuráját sem tudná hova tenni, az valószínűleg még életében nem nézett tévét annak eláruljuk, hogy egy szatirikus szakorvost alakító színészről van szó, aki Doktor House bőrébe bújva szórakoztatja hétről hétre a Vészhelyzeten felnőtt, ám mégis valami újra vágyó kórházsorozat-függő közönséget.

Szakállas dokink ezúttal mikrofont ragadott, maga mögé rendelt néhány profi zenészt, és olyan slágereket újított fel, melyek bár egykoron nagyok voltak, már épp kezdtek a feledés homályába veszni. Így született meg a Let Them Talk 15 számot felvonultató lemeze, mely amellett, hogy tökéletes-közeli klasszikus zenei csemege napjaink elektronikus zeneforradalmában, hangulatos aláfestője lehet… bárminek.

Még egy filmnek is, és ezzel vissza is kanyarodtunk korábban nyitva hagyott kérdésünkhöz csakúgy, mint az oldal tematikájához. A lemez ugyanis olyan erős hangulatokat áraszt magából egyes pontokon, hogy szinte látjuk magunk előtt a füstös New Orleans-i kiskocsmát, vagy a cowboykalapban és fűszállal a szájában dudorászó Laurie-t, amint épp egy pisztolypárbaj eseményeit szemléli a távolból.

A felcsendülő gospel-kórus elsőre talán tényleg furcsának, és minimális szerepe miatt kissé talán értelmetlennek is tűnik, de lecsusszan az ember torkán, csakúgy, mint a túlzott pátosszal átitatott kezdő- és zárótrack. Első próbálkozásnak viszont a lemez egésze nemhogy nem rossz, de bátran ajánlható, hallgatható, sőt egy újabb korongra is reményeket ébreszthető darab. Persze az is lehet, hogy folytatás helyett Laurie egy újabb művészeti ágat próbál majd meghódítani a színészet, írás és éneklés után. Akármi is lesz a következő dobása, ha minimum ilyen színvonalon teljesít, kíváncsian várjuk!

Tracklista, zárójelben az eredeti előadókkal:

1. St. James Infirmary (Louis Armstrong, Snooks Eaglin)
2. You Don’t Know My Mind (Lead Belly)
3. Six Cold Feet (Leroy Carr)
4. Buddy Bolden’s Blues (Jelly Roll Morton)
5. Battle Of Jericho (Sister Rosetta Tharp)
6. After You’ve Gone (Bessie Smith, Fats Waller)
7. Swanee River (Ray Charles, Dr. John)
8. The Whale Has Swallowed Me (J.B.Lenoir)
9. John Henry (Memphis Slim, Snooks Eaglin)
10. Police Dog Blues (Blind Blake)
11. Tipitina (Professor Longhair)
12. Winin’ Boy Blues (Jelly Roll Morton)
13. They’re Red Hot (Robert Johnson)
14. Baby, Please Make A Change (Mississippi Sheiks)
15. Let Them Talk (James Booker)

 

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com