Nincs kategorizálva

Magyar Filmszüret: A magyar október – az 1956-os forradalom képe a dokumentumfilmekben

engA magyar történelemben nem akad még egy olyan esemény, amelyről annyi dokumentumfilm készült volna, mint (a rendszerváltás után) az 1956-os forradalomról. Tekintsük most át, mi történt az elmúlt hatvan évben!

A forradalom leverését követő évtizedekben mély hallgatás övezte az 1956-os eseményeket és a megtorlás éveit. Érthető is ez, hiszen a forradalom emlékezetét hosszú ideig a félelem határozta meg, így a közbeszédben egészen a nyolcvanas évek közepéig nem kaphatott nyilvánosságot. Közrejátszott a hallgatásban, hogy a magyar társadalom máig nem tudta feldolgozni saját közelmúltját, s az emlékezés jellegéről és a forradalomról való gondolkodás egységes kánonjának kialakíthatóságáról még a történészek is vitatkoznak.

Gyáni Gábor történész szerint az 1956-tal kapcsolatos „görcsös hallgatás” is hozzátartozik az emlékezethez, ám tévedés lenne azt gondolni, hogy amiről nem beszélünk, az előbb-utóbb eltűnik a kollektív emlékezetből. Mert emlékezni nem csak hangosan kimondott szavakkal lehet. Litván György történész is úgy vélte, hogy a társadalomból nem tűnt el az emlékezés, hanem nemzedékről nemzedékre hagyományozódott a család nyilvánosságában.

A rendszerváltás után készült dokumentumfilmek ezt a családi kincsesládát fogják felnyitni. Litván kiemeli, hogy míg ’56 emlékezete itthon negatív érzéseket keltve mindkét oldalon „görcsöt” jelentett, addig az emigrációnak pozitív erőt, összetartást és morális alapot adott. A forradalom eseményeinek megítélését illetően Gyáni Gábor és Horváth Sándor társadalomtörténész szerint kívánatos az egymással versengő sokféle értelmezés, és nem érzik sérelmesnek a forradalom megosztó emlékezetét. Nézetük szerint 1956 megítélésében szerepe van a közmegegyezésnek és a tudományos meggyőződéseknek, de egységes kánon nem elvárható, mert „Miért egyesítené egy sokféle identitást létrehozó és sokféle jelentést hordozó történés évtizedekkel később az embereket, ha a saját korában is különböző törésvonalak mentén zajlott?”

1956-os jelképek
1956-os jelképek (forrás: Dreamstime.com)

A rendszerváltásig az 1956-os „ellenforradalom” emlékezete a tiltott kategóriába tartozott, csakis a kádári kultúrpolitikának megfelelő keretek között lehetett beszélni róla. Dokumentumfilm így nem is készülhetett, kivéve olyan, megrendelésre készült filmet, mint Kolonits Ilonáé, vagy a Magyar Televízió Velünk élő történelem sorozata, Berecz János égisze alatt.

Kolonits Ilona: Így történt (1957) című 18 perces propaganda híradófilmje a Köztársaság téri pártház 1956. október 30-i ostromának hatalom által közvetített filmes koncepciója, amely évtizedekre meghatározta a forradalomról szóló mozgóképes interpretációt. A film sugallata szerint a forradalmi események a nyugati imperialista fellazító politika és a később emigrációba kényszerült elemek provokációjának következménye, melyben az ártatlan, bűnbaknak tekintett kommunista hazafiak lettek a vérszomjas tömeg áldozatai. Ezzel a filmmel szemben a forradalmi hagyományt a nyugati emigráció tartotta ébren – leginkább szamizdat irodalommal –, s ennek jegyében készült el nem sokra rá a Münchenben élő Erdélyi István rendezésében az Ungarn in Flammen (Magyarország lángokban) című, korabeli filmrészletekből összeállított modoros és patetikus filmje, melynek célja volt: „élménnyé alakítani, felejthetetlenné tenni a magyar nemzet szabadságvágyát”.

1989-et követően kitárult a világ, s ez igaz volt a dokumentumfilm-készítésre is. A nagy áttörést a kitelepítésekről, munkatáborokról és koncepciós perekről nyilvánosságra került dokumentumok alapján készített filmek jelentették, melyek közül kiemelkedtek Ember Judit, Schiffer Pál, a Gulyás fivérek vagy Gyarmathy Lívia alkotásai. A forradalom értelmezésének kérdésében már a kilencvenes évek elejétől szembekerült két pólus: a reformkommunista, amelynek emlékezetét a Nagy Imre körül csoportosuló, majd a forradalomban aktívan részt vállaló baloldali értelmiségiek őrizték, és a forradalom „szabadságharcos” hagyománya, amely a „pesti srácok” szerepét állította a középpontba – s ez a megosztottság a dokumentumfilmeket is jellemezte.

Litván György ’56-os „romantikus mítoszoknak és képtelen legendáknak” nevezte azokat a konstrukciókat, melyek a tudományos feltárások ellenére is tovább élnek a forradalomról, s a dokumentumfilmek egy részét eluralják. A forradalom évtizedeken át tartó kibeszéletlensége, a rendszerváltás után fellépő bizonytalanság amúgy is kedvezett a mitikus gondolkodás felerősödésének, és e filmek kiváló alapanyagául szolgáltak a heroikus forradalmár mítosza és a kommunisták/ávósok démoni figurája konstruálásához. Mivel a korai dokumentumfilmek jelentős részének a forradalomban résztvevők és megtorlásokat elszenvedők a szereplői, ez nagyban meghatározta ezeknek a filmeknek a szellemi irányultságát.

fortepan02
Földalatti börtönök keresése a Köztársaság téren 1956-ban

Stílusa, rendezői szándéka szerint a forradalomról szóló dokumentumfilmeknek számtalan típusa létezik. Időrendi sorrendben nézzük ennek néhány jellegzetes példáját: az emigránsokról szóló filmek nyitányát Tardos János: A magyar október (Beszélgetések Varga Bélával, Szász Bélával, Faludy Györggyel, Méray Tiborral, Kende Péterrel, Tardos Tiborral, Kopácsi Sándorral, Király Bélával és Kemény Istvánnal) (1986) című filmje jelentette, amely illegalitásban készült Párizsban, felvonultatva a nyugati demokratikus emigráció legfontosabb személyiségeit, akik hajdanán a forradalom résztvevői is voltak. Tudományos igény nélküli, visszaemlékezésekből építkező dokumentumfilm ez, amely enciklopédikus jelleggel próbál áttekintést nyújtani a forradalom történéseiről. Távolról és kívülről szemlélve a forradalmat nem ütköztet politikai nézőpontokat, helyette hosszú személyes monológok formájában, reflexiók nélküli párhuzamos történeteket hallunk. A film mára élvezhetetlen, inkább kordokumentumként értelmezhető, hiszen alig több oral history interjúk megfilmesített változatánál – de tagadhatatlanul úttörő jellegű és fontos film volt a maga idejében.

A korai dokumentumfilmek egy csoportja konkrét történelmi eseményeket dolgoz fel, és egyes alkotásoknál már nemcsak az eseménytörténet fontos, hanem a „mit jelentett nekem” szubjektív megközelítés is. Ide tartozik Ember Judit: Menedékjog (1988) című filmje, amelyből a jugoszláv követségre menekülők történetét ismerjük meg a snagovi fogság résztvevőinek személyes visszaemlékezéseiből. Tánczos Gábor, Bácskai Vera, Szilágyi Józsefné, Donáth Ferencné Bozóky Éva, Vas Zoltánné, Haraszti Sándorné, Haraszti Mária, Vásárhelyi Miklós és felesége mesélik el a Nagy Imre csoport fogságának történetét. A követségen eltöltött három hétből mindenki mást emel ki, a saját életérzésének megfelelő eseményekre fókuszálva. A film nehezen érthető történelmi háttértudás nélkül, de a megszólalók személyes hitele és történeteik drámaisága ma is erősen hatnak a nézőre.

menedekjog
Menedékjog

A Horváth Sándor által alkotott „mártirológia” kifejezés jellemzi Schiffer Pál Engesztelő (1989) című filmjét, amely két, a salgótarjáni sortűz után az Ipolyba lőtt nemzetőr parancsnok, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos sikertelen exhumálásának története. Itt Hargitay felesége és lányai kutatnak a múlt nyomai után. A hozzátartozók a dicső halál jogát szeretnék megadni a kivégzetteknek, és a méltó gyászt maguknak, ezért szeretnék rehabilitálni szeretteiket. A filmben végül az apa mártírrá válik, emlékművet kap, s ezzel visszanyeri becsületét.

A kilencvenes évek elején nagy számban készültek forradalmárokat középpontba állító interjúfilmek, portrék és felkelőcsoportok (Corvin köz, Széna tér) történetei, melyekben – időben távolodva a forradalomtól – mindinkább mítosszá formálódtak az alakok. Ennek iskolapéldájaként említhető Hintsch György Irgalmatlanul (1996) című filmje a legendás kamasz hősről, Mansfeld Péterről, akinek kivárták 18. születésnapját, hogy kivégezhessék. A tények megválogatásával a rendező erősen idealizálja a fiú alakját, hőst konstruálva a börtönben bátran viselkedő pesti vagányból. Mansfeld ekképpen válik a „pesti srác” archetípusává, annak ellenére, hogy a kutatások feltárták: a fiút – számos köztörvényes ügye mellett – csak közvetve az ’56-os tetteiért ítélték el. Hintsch mitizáló filmje egyben a kommunisták démonizálására is alkalmasnak bizonyult.

Ideologikus, hatalom vezérelte dokumentumfilmnek tekinthető Dézsy Zoltán politikai legendák világába kalauzoló Pincebörtönök (1994) című munkája. A rendező az ÁVH börtöneit és a Köztársaság tér alatti kazamatarendszert kívánta prekoncepciózus filmjében bemutatni, az ötvenes évek ÁVH-ja és a rendszerváltás utáni MSZP közötti jogfolytonosság elismertetését tűzve ki célul. Filmjéhez nem végzett levéltári kutatásokat és történészek véleményét sem kérte, kizárólag általa gondosan összeválogatott interjúalanyokat szólaltat meg, akik azt mondják el a filmben, amit Dézsy elhitetni szeretne a nézővel. Ily módon keveri ügyesen a valóságot igazolatlan politikai legendák garmadájával.

A személyes emlékezetre épülő mikrotörténelem nyomokban már a rendszerváltás körül készített filmekben is jelen van, ám a kétezres évekre ez válik mind fontosabbá, és az eseménytörténetek helyébe a szereplőkről való szubjektív képalkotás igénye lép. Egy új generáció készíti már ezeket a filmeket, a forradalmárok gyermekei és kortársaik, akik ’56 emlékezetével saját identitásukat is keresik. Ilyen személyes hangvételű, mikrotörténésekből felépülő filmet készített Martinidesz László és Körtési Béla filmtekercses szerkesztőtársunk, Szentpály Miklós nagyapjáról Dr. Szobonya Zoltán (2006) címmel. A jogász végzettségű Szobonya Zoltán már a forradalom kitörése előtt is nagy népszerűségnek örvendett Jánoshalmán, jogi tanácsaival rendszeresen segítette a szegényeket, az ötvenes években pedig 350 családot mentett meg a kitelepítéstől. A forradalom idején Jánoshalmán és környékén fontos politikai-igazgatási szerepet vállalt a közösségért, amiért ’56 végén letartóztatták és 1958-ban kivégezték. A személyes hangvételű filmben családja idézi meg a 48 éves korában, fiatalon kivégzett háromgyerekes férjet és apát. Felesége megismerkedésükről, jánoshalmai életükről mesél, majd a kivégzése előtti évek megélésének rettenetéről. Három felnőtt lánya, Csilla, Emőke és Tünde – akik kislányként élték át apjuk elhurcolását – dokumentumokkal alátámasztva, alaposan körbejárják a családfő forradalmi tevékenységét, ugyanakkor személyes emlékeiket is felidézik róla. A film célja rehabilitálni Szobonya Zoltánt, ennek során láthatjuk apjuk 1989-es újratemetését, melyet – emléke előtt való tisztelgésből – a Kecskeméti Ügyvédi Kamara tagjai finanszíroznak. A filmben három generáció idézi meg Szobonya Zoltán emlékét, feleségén és három lányán kívül lányunokái is megjelennek az őt méltató ’56-os ünnepségek résztvevőiként – melyen nem mellesleg olyan ismert szereplők szónokolnak, mint Katona Tamás, Kövér László, Szakály Sándor, vagy Kahler Frigyes.

A mikrotörténésekre nagy hangsúlyt fektető, kétezres években készült filmek új hangot hoztak a sokszor heroizáló, mára már nézhetetlenné vált dokumentumfilmek sorába. Ez szükséges is ahhoz, hogy közelmúltunkat mind mélyebben és mind sokszínűbben tárjuk fel. Döntő változást az élő tanúk eltűnése hozhat majd, vagy, amikor a forradalomnak már nem lesz többé közvetlen tanulsága a jelenhez. De szerencsére itt még nem tartunk.

***

Felhasznált irodalom:

Köszönettel tartozom Sárközy Rékának, aki az ’56-os Intézet munkatársaként rendelkezésemre bocsátotta A forradalom arcai című, kiadás előtt lévő kéziratát, melynek felhasználásával készítettem cikkemet.

Lénárd András: A Köztársaság tér arcai. Bűnösök ábrázolása két propagandafilmen. In: Bűnbak minden időben, Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat – ÁBTL, Pécs – Budapest, 2013. 491-500. o.

 

***

 

Október végén az 1956-os forradalom és Zsigmond Vilmos emlékére magyar témájú tematikus hetet tart a Filmtekercs: a Magyar Filmszüret keretében a hazai filmélet aktualitásaihoz kapcsolódóan kritikákkal, elemzésekkel, toplistákkal és interjúkkal készülünk.

[author_bio author=”argejo-eva”]

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com