Értékelés: 9/10 Így értékelünk mi »

Minden idők leghíresebb (és legtöbbet szidott) idegenes-inváziós filmje forradalmat jelentett a maga idejében és máig is élvezhető maradt szórakoztató története, remek látványvilága, könnyed hangvétele miatt.

A függetlenség napja folytatásának tiszteletére a Filmtekercs felújítja az első filmről szóló tévékritikáját. A cikk a 2011-es írásunk bővített változata.

***

Hirdetés

Ez a film meghatározta a moziról való gondolkodásomat. Egyrészt (ahogy a Filmtekercs főszerkesztője is mondja) ráébresztett, mi minden lehetséges a mozivásznon. Másrészt – jóval később – megerősítette azt a véleményemet, hogy léteznek olyan filmek, amelyeknél az élmény többet számít a minőségnél (egy gyerek számára főleg).

Hiába igaz az Emmerichet szidalmazók minden szava: hiába van, hogy szakmai szemmel, főleg az írásminőséget illetően, A függetlenség napja buta, átgondolatlan, hatásvadász celluloidhulladék. Hiába gyűlik össze benne minden, amit az amerikai filmgyártás tipikus hibájaként emlegetnek. Mégis megnézem időnként. Vonz az a fantáziavilág, amelyben az Elnök igenis jófiú, és amelyben a világ egybeforr a csillagsávos lobogó alatt. A képsor, amelyben a világon megmaradt haderők felsorakoznak az USA oldalán – izraeli az arab mellett, japánok és oroszok – szirupos, képtelen és lenyűgöző.

A függetlenség napja vonzerejét elsősorban éppen ennek a könnyed, sokszor humoros, semmit komolyan nem vevő hangvételének köszönheti még húsz év múltán is. Egy józanabb alkotás az életbe’ nem merné egy montázzsal lerendezni a hirtelen támadt világbékét. Sem egy MacBookkal meghekkeltetni az idegen űrhajókat. Emellett azonban néhány nagyon eltalált érzelmi mélyütést is bevisz: a First Lady halála, az elnök híres harci szónoklata, a „célpont sértetlen” pillanat a nukleáris csapás után, az első kontakt a jelzőfényes helikopterekkel mind olyan jelenet, ami kiszámított hatásvadászatával remekül eléri a felkelteni kívánt érzést – őszinte bánatot, lelkesedést, kétségbeesést, ijedelmet. Roland Emmerich stílusa nem a visszafogottság, de ha már valaki nyíltan manipulatív, ennél jobban aligha lehet csinálni.

independence_day

És persze jócskán felelős a film húsz év múltán is eleven vonzerejéért a kreatív technikai megvalósítás. Szerencse, hogy a legtöbb effekthez praktikus, nem-számítógépes módszereket használtak: a több mint háromezer effekt rekord volt a maga idejében, és többségük on-set, in-camera technikával készült (tehát az utómunkával ellentétben a forgatási helyszínen, a kamerák előtt). Emiatt míg a CGI könnyen avul (2016-ban már a 2009-es Avataron is jócskán meglátszik a kora), addig a miniatűrök, modellek és a pirotechnika ma is meggyőznek a látvány valóságosságáról. A nagyvárosok égése sokkal realisztikusabb ebben az 1996-os filmben, mint a nyugati part óceánba dőlése a 2012-ben – és mint bármelyik effekt a folytatásban, A függetlenség napja: Feltámadásban. Pontosan ugyanaz a helyzet, mint A Gyűrűk Ura és A hobbit-trilógiák esetében: az egyik túlnyomórészt rendkívüli gondossággal összeállított miniatűrökkel és igen kreatív kameratrükkökkel dolgozik, a másik pedig akkor épp state-of-the-art, de természeténél fogva tökéletlen CGI-technikával, amelyben a részletgazdagság hiányai, a megvilágítás hibái, a figurák súlytalansága mind egyre feltűnőbbé válnak, ahogy múlik az idő.

No nem mintha A függetlenség napja csak dicséretet kapott volna annak idején. A kritikák, miközben imádták a technikai tökéletességet (és például a színészi játékot, főleg Will Smith és Jeff Goldblum esetében), sokat szidták és szidják azóta is a cselekmény faék-egyszerűségét és a szintén nem túl bonyolult karaktereket. Szó, mi szó: Emmerich és Devlin nem bonyolították túl az írást. A legtöbb figura felcímkézhető egy jelzős szerkezettel – „patrióta tábornok”, „szemét politikus”, „aranyszívű sztriptíztáncos” –, a sztorinak pedig bár van íve, a megoldás egy még a műfajban is kiugró non-sequitur, egy totális képtelenség.

És amit talán a film leghátrányosabb öröksége: A függetlenség napja elhitette húsz évnyi akciórendezővel, hogy ha elég látványosan rombolnak le pár nagyvárost, az elég is lesz „katasztrófának”. A giga-apokalipszisek egészen a 2010-es évek szuperhős-újhullámáig megmaradtak a felrobbanó-összedőlő felhőkarcolók vizuális kliséjénél; nagyon kevés film mert ennél mélyebb vagy kreatívabb armageddonnal kísérletezni. Pláne kevés próbált meg skálájában emberi érzéseket varázsolni mögéjük: ténylegesen törődni az apokalipszisbe ragadt emberekkel, elevenként kezelni őket díszlet helyett. 2016-os szemmel nézve A függetlenség napja egy azóta egész alműfajjá vált, egyszerű koncepció prototípusa.

A 2016-os folytatás.

A 2016-os folytatás.

De a film mégis pompás szórakozássá állt össze. Még Ebert is ezt írta róla (és ő nem szereti meg könnyen a rossz filmeket). Sok nyári óriásfilm merül el a mozitörténet homályába, de A függetlenség napját újra és újra megnézi az ember.

A függetlenség napja 1996 legtöbb bevételt termelő filmje lett, és egy ideig a történelem második legjövedelmezőbb mozija is volt (a Jurassic Park mögött). Megnyerte a Legjobb effekt Oscar-díját, a zenéje pedig egy Grammyt. És azóta is állandóan feltűnik a „legjobb nyári filmek” és hasonló toplistákon, nem is beszélve természetesen a sci-fik listáiról. Ha a filmes igényességet nézzük, A függetlenség napja elbukik az írás, a karakterek, a hihetőség mércéin, tehát, két bűnös óra erejéig, dobjuk félre bátran ezeket a mércéket!

, , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments