district_9

Csillagközi vagy csak srí lankai menekültek, cuki gyerekek és harcos csoportok – filmek szívről, háborúról, útról, a jövőről; road movie-k, drámák és sci-fik. A menekültkérdés, a világ nagy kortárs problémája a vásznon is helyet kér magának.

Hirdetés

Ahogy a filmművészet reflektál a maga világára, a nagy és bonyolult kortárs kérdések is helyet követelnek maguknak a vásznon: ilyen kérdés a menekülteké is. A mexikói határtól Európa fővárosain át az ázsiai sivatagokig mindenütt relevanciája van a problémát tárgyaló filmeknek. Van, amelyik a valóságot ábrázolja, és van, amelyik spekulatív analógia: a következőket azonban mind jó szívvel ajánljuk figyelmedbe.

 

Barátunk, Superman (Karzan Kader, 2012)

Íme a világ legcukibb menekültjei: Zana és Dana, a hét- és tízéves gyerkőcök, akik egy Michael Jackson nevű szamár hátán indulnak el Amerikába, hogy ott megkérjék Supermant, ölje meg Saddam Husseint, aki a szüleik haláláért felelős. A gyerekek menekülését a török-iraki határig követjük nyomon: még látjuk, hogy az első határt sikerrel lépik át illegálisan. A fiúk esete egyedi, talán pont ezért is rávilágít, mennyire nehéz objektív jogszabályokat hozni a menekülők helyzetére és kérdésére. (Tóth Nándor Tamás)

 

Dheepan (Jacques Audiard, 2015)

Jacques Audiard legújabb filmje sokban hasonlít elődjeihez. Erős karakterű főszereplője jól ki van dolgozva, motivációi, jellemezői egyszerűen lejönnek a képernyőről. Dheepan például (akinek vezetéknevét sem tudjuk, ráadásul keresztneve sem a sajátja) Srí Lankáról menekül ismeretlenekkel, akik az első jelenetben a családja lesznek. Franciaországi beilleszkedése vagy éppen be nem illeszkedése nézőpont kérdése – a film megközelítési módja csak a személyre koncentrál. Nem bonyolódik társadalmi kérdésekbe, nem törekszik hatásvadászatra. Egyszerű, ám erős képei nagyon mélyen érintik a nézőt. A cannes-i Arany Pálmát idén elnyert Dheepan poklot jár, nézőivel pedig poklot járat. Önálló kritikánk a filmről itt olvasható. (Sergő András)

dheepan_edit-xlarge

 

A nevem Khan (Karan Johar, 2010)

A nevem Khan az Asperger-szindrómás Rizvan Khan történetét keresztül mutatja meg (az egyik legnagyobb bollywoody sztár, Shah Rukh Khan parádés előadásában): milyen törékeny is egy multikulturális társadalom. Az amúgy egymás mellett tökéletesen megférő, eltérő származású, különböző vallású emberek együttélése kényes egyensúlyi állapot, melyet egyetlen pillanat, egyetlen aprócska történés kibillenthet – hát még egy egész emberiséget érintő tragédia! A történet a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után vesz fordulatot, amikor az egyébként békésen élő muszlimok megítélése drasztikusan megváltozik Amerikában és a San Fransiscóban élő Khan család életében is szörnyű eseményt hoz.

Bár Karan Johar filmje nagyon kemény dolgokon viszi keresztül főhősét, mégis minden percéből süt az életigenlés és az optimizmus, hogy igenis van remény a békés együttélésre – nem csak az egymás mellett élésre, hanem egymás megértésére és elfogadására is. Indiai filmet nézünk, így felesleges is mértékletességet várni, hangos, néhol egyenesen harsány, színes és érzelgős, de mindezek ellenére rendkívül szerethető. Szív van benne, olyan szív, ami minden jó emberben dobog: nemtől, színtől, vallástól vagy bármilyen identitástól függetlenül. (Molnár Kata Orsolya)

 

Az ígéret földje (Diego Quemada-Diez, 2014)

Elsőre talán nem tekinthetnénk Az ígéret földje szereplőit menekülteknek, hiszen Guatemalában klasszikus értelemben nem zajlik háború, azonban aki tisztában van az ország bűnügyi adataival és a drogkereskedelem elleni háború erőszakosságaival, az tudja, hogy Juan, Chauk és Sara valóban menekültek. Az ígéret földje magáról a folyamatról szól: embercsempészekről, jogfosztottságról és kilátástalanságról – olyan körülmények között, amikor nincs visszaút. Miközben a mai mexikói társadalomról is pillanatképet ad, Az ígéret földje (amely 2014-ben díjat nyert Cannes-ban) lényegében átfogóan bemutatja a migráció legtöbb problémáját. (Tóth Nándor Tamás)

 

Love, Theft and other Entenglements (Muayad Alayan, 2015)

Az izraeli-palesztin konfliktusba véletlenül élesen beleáll egy autótolvaj, ugyanis az ellopott járművében egy terroristák által elrabolt izraeli katona fekszik. A független palesztin filmművészet egyik legjobb darabjában egy átlagember a rendőrség, a hadsereg és a maffia közé ékelődve tapasztalja meg, hogy milyen a háború. Manal definíció szerint menekült, noha nem a hivatalos úton folyamodik státuszért: ha vissza kellene térnie hazájába, a biztos halál várna rá. (Tóth Nándor Tamás)

 

Az ember gyermeke (Alfonso Cuarón, 2006)

Az ember gyermeke nem közvetlenül a menekültekkel foglalkozik, hanem valami sokkal durvábbal: egy világgal, amit már elözönlöttek. Ebben a jövőben az egész bolygó káoszba süllyedt és egyedül Nagy-Britannia maradt funkcionális állam; a menekültek persze áramlanak oda béke és megélhetés reményében – és az ország válaszul rendőrállammá válik.

Ironikus, hogy a sci-fi központi problémájára – az emberek terméketlenségére – egy menekült nő és az ő csodagyermeke jelenti a megoldást. De hiába lennének ők ketten a világ megmentői, puszta életükért is rettegni kell, hiszen a menekültek között nem létezik individuum a fogadó társadalom szempontjából: az anya csak egy a sok nyomorult közül.

A film felfogható a jelenkori Európa és a harmadik világ viszonyának párhuzamaként is. Ahogy Európa elöregszik, úgy öregszik el a filmben a terméketlen világ, és ahogy Európa demográfiai és gazdasági problémáira sokak szerint a bevándorlás jelenthet megoldást: úgy jelent megváltást a filmben az az egy szem apró csecsemő, aki mégis egy darab szemét a fogadó társadalom szemében. (Havasmezői Gergely)

 

District 9 (Neill Blomkamp, 2009)

A valahai csodagyerek Neill Blomkamp első nagyjátékfilmje világszerte elsöprő sikert aratott, és a legismertebb új reménységgé tette a rendezőt. (A reményt azóta ő szépen eloszlatta.) A District 9 bizonyos szempontból a tökéletes sci-fi: ha a spekulatív fikció feladatának a mai társadalomról való elmélkedést tekintjük (ami azért nem univerzálisan osztott nézet), akkor a District 9 látványos sci-fi akcióorgiája mögött meghúzódó szociális helyzet elevenbe vágó analógiája a mai menekült-problémáknak.

A District 9 idegen lényei elesett, nincstelen bevándorlók, csillagközi (alighanem háborús) menekültek. Néhány technikai újításon kívül semmijük sincs. És bizony úgy is kezelik őket az emberek: gettójuk (óbocs, menekülttáboruk), a „kilences körzet” piszkos-poros nyomornegyed, bűnözőbandák uralják és kicsinyes hivatalnokok félemlítik meg őket, lenézés és atyáskodás az osztályrészük, már amikor épp nem az ütlegelés és a gyilkosság.

De annál sokkal okosabb a film, semhogy a csillagközi menekültek szomorú sorsát mutogassa két órán át. Egyrészt eleve az emberek szemszögéből indít: egy lelketlen hivatalnok szempontjából vezeti végig a történetet egészen addig, amíg ő is idegenné nem válik és meg nem tapasztalja saját magán mindazt a bánásmódot, amit korábban ő osztogatott. Másrészt pedig nem áltat azzal, hogy a menekültek örökké passzív tűrői maradnának a többség lekezelésének. A District 9 olyan tűzharccal tetőzik, ami igazán el kellene gondolkodtasson minden, a menekült-kérdéssel foglalkozó politikust és közembert egyaránt. (Havasmezői Gergely)

, , , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments