Minden nagy rendező volt egyszer kezdő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a ma ismert nagyok – Christopher Nolantől Quentin Tarantinón és Ridley Scotton át Martin Scorseséig – a legtöbben kisfilmmel kezdték pályafutásukat. A Taste of Cinema segítségével bemutatunk hát 24 olyan világhírű rendezőt, akinek első vagy valamely korai kisjátékfilmjét bárki megnézheti az interneten, és megvizsgáljuk, mennyire volt már jellemző a kezdetektől egy-egy rendezőre saját stílusa. Nyitófilm című sorozatunk nyitó darabja a Batman filmek és sok más, méltán népszerű alkotás rendezője, Christopher Nolan kisfilmje. (Sergő Z. András)
Christopher Nolan az ezredfordulón olyan papírszaggató erővel kanyarintotta bele nevét a filmtörténelem nagykönyvébe, hogy rendező legyen a talpán, aki az utána következő oldalakra próbál írni. Egy bő évtized alatt modern polihisztorhoz méltóan nemcsak rendezőként, de a legtöbb nevéhez köthető film esetében íróként és producerként is bemutatta profizmusát. Ki ne hallott volna a Mementóról, az Álmatlanságról, A tökéletes trükkről, az Eredetről, vagy a A sötét lovagról? Filmtörténeti remekművei helyett azonban most vegyük szemügyre egyik legelső lépését, a Doodlebugot.
Egy évvel első nagyjátékfilmjének és három évvel a világsikert hozó Memento bemutatása előtt, 1997-ben Christopher Nolan elkészítette Doodlebug, magyarul Varázsvessző című rövidfilmjét. A történet egyetlen szereplővel és helyszínen játszódik. Egy őrület határán táncoló férfi rögeszmévé váló célja, hogy a szobában fel-alá szaladgáló lényt elpusztítsa.
A nyitó jelenetben Jeremy Theobald fürkésző tekintete és a hátszőrt borzoló sejtelmes zene az első pillanattól feszült atmoszférát teremt, amit a kamera zoomoló és jobbra-balra svenkelő mozgása még inkább felerősít. A fekete-fehér technika alkalmazása, a cipőt fegyverként maga előtt tartó férfi és a záró jelenetben egész képet betöltő megszállott mosolyú főszereplő arca mind Alfred Hitchcock híres karakterét, Norman Batest idézik. A két férfi közti egyetlen különbség, hogy Bates – mint az a Psycho végén látható monológban elhangzik – látszólag még „egy légynek sem tudna ártani”, viszont a Doodlebug főszereplőjének egyetlen célja épp az őt őrületbe kergető bogárszerű lény kiiktatása. A film végén nyilvánvalóvá válik, hogy a sokáig láthatatlan apróság maga a főszereplő, és cselekedete egy véget nem érő repetíció. Eszünkbe juthat még Kafka Átváltozása, amiben Gregor Samsa egy reggel szelvényezett testű bogárként ébred, a váltakozó szemszög pedig a Nolanéhoz hasonló kérdéseket is boncolgat.
Az idő dimenziója Nolan legtöbb filmjében kitűntetett szerephez jut. A Doodlebugban például az órák kattogásával rájátszik a zene keltette feszültségre, az eltérő időket mutató ketyegőkkel pedig az eluralkodó bizonytalanságot csak még tovább fokozza. A rövidfilmben alkalmazott lineáris történetvezetés viszont épp ellenkezője annak, ami napjainkra Nolan egyik védjegyévé vált. Az idősíkok keverése, összemosása egyik fő mozgatórugóját adja későbbi filmjeinek is.
A mindössze 3 perces alkotás legnagyobb erényét nem a gondosan megkomponált kivitelezés, vagy az aprólékosan megírt forgatókönyv adja. Egyszerűen képes elérni azt, amit rengeteg, dollármilliókért leforgatott társa nem: hogy továbbgondolásra késztesse a nézőt. Nem véletlen, hogy köztudatba robbanása óta minden műve szerepel a valaha készített legsikeresebb filmeket összesítő listákon, hisz Christopher Nolan alkotásai mögött megvan az az alázat és törekvés a különlegesre, ami a legtöbb profitorientált filmesből már a kezdeti lépések után kiveszett.