oscar szobrokSzerkesztőségünk a szavazás közben kicsit fanyalgott – az idei felhozatal nem mérhető a tavalyi kínálathoz. Nincs okunk azonban valódi panaszra – 27 után végre megint van magyar induló a mezőnyben, egy Oscar-díj Nemes Nagy László Saul fia című filmjének biztosan feledtetné minden bánatunk. Addig is, amíg várunk az ítéletre, megtettük tétjeinket: íme a Filmtekercs 2016-os Oscar-díjazottjai.

Legjobb film és eredeti forgatókönyv: Spotlight – Egy nyomozás részletei

Azt hiszem, a Spotlight sikerének legnagyobb – de korántsem egyetlen – titka a forgatókönyvben rejlik. A filmet rendező McCarthy és a forgatókönyvírásban társágul szegődött Josh Singer nagyon jó érzékkel és általában a Hollywoodtól megszokottól eltérően mellőz mindennemű hatásvadászatot, mert tökéletesen tudja: a puszta tények is bőven elegek ahhoz, hogy az ember elszomorodjon és eszméletlenül felháborodjon.

Hirdetés

A film a Boston Globe Spotlight elnevezésű, néhány újságírót mozgató részlegének legfontosabb munkáját mutatja be, melynek során közel kilencven bostoni katolikus papról bizonyítják a pedofília vádját. Mára sajnos igazságtalan és túlzó közhellyé vált összekapcsolni a papokat ezekkel a súlyos bűncselekményekkel, bő 15 évvel ezelőtt viszont különösen nagy hitetlenkedést és megbotránkoztatást keltett. A több mint két órás film egy pillanatra sem enged le, feszült és kiegyensúlyozott tempóban halad az igazság felé, amely korántsem annyira felszabadító vagy megnyugtató, mint azt várnánk. A különböző szálak után menő csapat tagjainak felosztása is csak ráerősít a film egyenletességére. Nagyon emberi, ahogy az áldozatokat látjuk, és ahogy az egyre tisztább kép fokozatosan rombol le valamit magukban az újságírókban is. Mindez pedig erősen párhuzamba állítható a nézői élménnyel.

A Spotlight fontos film, ez vitathatatlan. Nem azért, amit konkrétan bemutat, hanem, amit ezáltal közvetít. Csak Bostonban 87 olyan papot találtak, aki gyerekeket molesztált: és ez „csak” a Spotlight néhány éves munkája. Ha mindezt kibővítjük az egész világra, az elmúlt sok száz évre, tudva azt, hogy a katolikus egyház intézménye hogyan védte ezeket az embereket… Tessék csak belegondolni! (Kajdi Júlia)

Legjobb rendező: Tom McCarthy (Spotlight – Egy nyomozás részletei)

Ugyan a fogadóirodák messze Alejandro González Iñárritut tartják a rendezői díj esélyesének, a mi szavazásunk alapján nemhogy győztesként nem jött ki, de még a dobogóra sem sikerült felkerülnie. Megelőzte Adam McKay (A nagy dobás), George Miller (Mad Max – A harag útja), de a mi abszolút favoritunk Tom McCarthy lett a Spotlight rendezésével. Az ő esélyei azért is tűnnek reálisan nézve csekélynek, mert rendezői pályafutása igencsak rövid és ellentmondásos: hihetetlennek tűnik, de ugyanez az ember jegyzi az alig egy éve bemutatott A cipőbüvölőt is. Ebből kifolyólag lehetetlen életműn belüli tendenciákról és következetességről beszélni McCarthy esetében, a Spotlightot önmagában vizsgálva viszont egy páratlan rendezői munkáról beszélhetünk.

Finoman adagolt, kiegyensúlyozott feszültség, bátor témaválasztás, a hollywoodi szájbarágósságot mellőző történetvezetés és meglepő objektivitás jellemzi ezt a filmet, melynek – szintén Oscar-jelölt – eredeti forgatókönyvét is neki köszönhetjük. (Wehli-Nardai Dorina)

Legjobb férfi főszereplő: Michael Fassbender (Steve Jobs)

Emberré teszi az ikont, akiről négy éve bekövetkezett halála óta ez a második életrajzi film – írtuk Steve Jobsról. Ez mindenekfölött az ikon-embert megformáló Fassbender érdeme. Mágikus játékát élmény volt két órán át a film minden egyes másodpercében, szakadatlanul szemlélni. Egyszerre hozta fel a mélyből a Jobs (filmbéli, valamelyest fiktív) személye mögött rejlő kétségeket, sőt traumákat, mutatta meg a vezető egyéniség dinamikáját és ábrázolt egy évtizedeken át tartó lelki fejlődést.

A filmmel kapcsolatos ellentmondások természetesen a karakter fiktív létéből adódtak. „Steve együttérző oldalát nem ábrázolták” – mondta Edwin Catmull, a Pixar elnöke. „A filmbeli Steve Jobs nem az az ember, akit ismertem. Sorkin [a Steve Jobs írója] kiválogatta és felerősítette a legrosszabb vonásait” – háborodott fel Walt Mossbert újságíró. Ezzel ellentétben Steve Wozniak azt mondta, a filmet látni olyan volt, mintha magát Jobsot látná.

„A film egy festmény, nem egy fotó” – nyilatkozta Sorkin. Ez a válasz a Fassbender-Jobs hasonlóság kérdésére is: nem fényképszerű hasonlatosságot kell elvárnunk (az majd akkor válik lehetségessé, amikor a megteremtik a tökéletes virtuális színészt és egyben elavulttát teszik a legjobb színészek Oscarját): a feladat egy kellően hihető karakter megformálása, egy impresszióé. Michael Fassbender hagyta ebben az évben a legerősebb impressziót a Filmtekercs szerzőiben. (Havasmezői Gergely)

Legjobb női főszereplő: Charlotte Rampling (45 év)

1964-ben kezdődött hivatalosan Charlotte Rampling színészi karrierje, aztán 51 évvel később kapta meg az első szerepét, amelyben az Amerikai Filmakadkémia számára is megmutathatta, mekkora színészi potenciál rejlik benne. A brit színésznő a hatvanas években még ugyan inkább modellként volt híres (nem meglepő, mind a mai napig gyönyörű), aztán lecsapott rá a brit-francia-olasz filmgyártás, Cesar-díjra például már négyszer jelölték. Talán az európai orientáció miatt sem vált ismert színésszé a tengerentúlon, noha filmográfiájában 115 alkotás szerepel (Homok alattUszodaAngyalszív).

Szenzációs alakítása a 45 évben annyira magával ragadó volt, hogy immár egy éve tőle hangos a világsajtó. Andrew Haigh mozija tavaly debütált a Berlinalén, és Rampling már ott megnyerte a legjobb női főszereplő díját. A kamaradrámában ő alakítja a szenvedő alanyt: 45 év házasság után tudja meg, hogy férje életének szerelme nem is ő, hanem az őt megelőző nő volt. A színésznő határozott arcrezdülésekkel, szigorúan villanó tekintettel, máskor pedig szikár tartással uralja a vásznat, az Oscar által imádott nagyjeleneteket, ömlengő drámai pillanatokat azonban nem érdemes keresni – ez nem az a film és ez nem az az alakítás. Pont ezért volt nagyobb kihívás és nagyobb teljesítmény is eljátszani egy ilyen szerepet. (Tóth Nándor Tamás)

Legjobb férfi mellékszereplő: Christian Bale (A nagy dobás)

Christian Bale az őrült zseni, a 2008-as gazdasági világválság előzményeit egyedi módon bemutató film egyik mellékszereplője. Dr. Michael Burry kívülről nézve egyre csúszik a lejtőn: jól menő pénzügyi állásában egyre kiismerhetetlenebb, felesége elhagyta, általában munkahelyén nem szól senkihez, irodájában csutkán hallgatja a metálzenét, a nap 24 órájából 23-ban Excel kimutatásokat olvas. Mielőtt sokan legyintetnénk, hogy ő is csak egy újabb szórakozott professzor, hamar be kell látnunk, hogy ő az első, aki felismerte az ingatlanbumm jeleit; csak mivel nem volt nála a megfelelő öltöny, nem nagyon hitt neki senki. Tökéletes ellentéte a válság jeleit jóval később felfedező, abból mégis nagy hasznot húzó szereplőknek.

Christopher Nolan és mindannyiunk kedvenc Batmanje most lett végre valóban Oscar-kompatibilis. Mert noha a 10-szer jelölt, de egyet meg nem szerző Amerikai botrány főszerepéért már jelölték, de mind a mutatott játék, mind a filmek fontossága miatt sokkal jobban örülnénk, ha most végre megkapná – bár elnézve az elmúlt fél év tendenciáit és a fogadóirodák oddsait, Leonardo DiCaprio mellett erre sajnos idén sem lesz sok esélye. (Sergő András)

Legjobb női mellékszereplő: Kate Winslet (Steve Jobs)

Kate Winsletet ötször jelölték Oscar-díjra míg végül 2009-ben A felolvasóért megnyerte az Akadémia elismerését. Most, hét évvel később megint a jelöltek között van – a Filmtekercs szerkesztősége szerint pedig meg is érdemelné, hogy duplázzon. A Steve Jobs nem könnyű film – az Apple-isten életét nem ismerőknek nehezen követhető a történet, aki azonban az életrajzi adatok helyett a Michael Fassbender által szerintünk szintén Oscar-díjat érdemlően életre keltett guru személyiségének titkaira kíváncsi, Danny Boyle filmjéből izgalmas képet formálhat.

Fassbender tökéletes játszótársat kapott Kate Winslet személyében, aki Joanna Hoffmant patika mérlegen mérve keltette életre. Winslet nem drámázik, nem manipulál: természetessége az, ami teljesen megnyeri magának a nézőt – alakításával tökéletes ellenpontját adja Jobs excentrikus személyiségének, és olyan szimpátiát kelt, amiért bizony kijárna az aranyszobrocska. (Molnár Kata Orsolya)

Legjobb adaptált forgatókönyv: A nagy dobás (Adam McKay, Charles Randolph)

Ki gondolta volna, hogy az fogja a széles közönségnek elmagyarázni, sőt szórakoztatóan elmesélni a 2008-as nagy pénzügyi hitelválság részleteit, aki a Pancser Police-t vagy a Tesó-tusát dirigálta? Gyanítom, hogy senki. Aztán egyszer csak jött Adam McKay, és megtette, ráadásul úgy, hogy közben képes volt értéket is közvetíteni, humort szőni a pénzügyi történetbe, de A nagy dobás még ennél is szélesebb skálán mozgatja a nézők érzelmeit, ugyanis a film a legtöbb barátom szerint van olyan izgalmas, mint egy thriller.

És ez szinte kizárólag Adam McKay és forgatókönyvíró-társa, Charles Randolph erénye. Ők gyúrtak filmes alapanyagot Michael Lewis azonos című könyvéből, ami viszont kifejezetten szakmai jellegű, legalábbis a mozgóképhez képest. Azért A nagy dobás regényként sem egy szakkönyv, de érződik rajta, hogy az író elsősorban a pénzügyek iránt érdeklődő fiataloknak szánta. A fogalmakat nem magyarázza el annyira leegyszerűsítve, a fordulatok sokkal inkább gazdasági jellegűek, mint drámaiak. A pont, ami végül is egy humorra specializálódott rendezőt megfogott az írásban, az volt, hogy Lewis kimondja: a Wall Street dolgozói nem feltétlenül kapzsik vagy gonoszok, egyszerűen csak hülyék voltak: képzetlenek, gyakorlatlanok, szűk látókörűek. Ezt az alaptézist bontotta ki szépen, jó stílusérzékkel Adam McKay és Charles Randolph, és ezért a nagy munkáért megérdemelnék az Oscar-díjat. (Tóth Nándor Tamás)

A legjobb animáció: Amikor Marnie ott volt (When Marnie Was Here)

A kategória nevezettei közé majdnem mindig kerül egy anime, idén Hiromasa Yonebayashi rendező Amikor Marnie ott volt című filmje a jelölt, vagyis egy rejtélyes mese az árván maradt Annáról és képzeletbeli barátjáról.„Marnie-t rajzai és álmai vezetik át egy általa első pillantásra minden szempontból tökéletesnek látszó, éppen emiatt a sajátjától gyökeresen eltérő világba, ahol megismerkedik Annával. Később kiderül, Anna sokkal közelebb áll Marnie-hoz, mint korábban gondolta. Az Amikor Marnie ott volt nem hagyományos gyerekfilm, sőt. Tele van narratív fordulatokkal és rejtett háttértörténetekkel, mégis lágy, költői hangulatvilága, érzelmes, megkapó, tájképekkel tarkított vizualitása minden korosztályt magával ragad – írja Szin Karolina a Ghibli Stúdió legfontosabb filmjeit taglaló cikkünkben. A film történeti jelentősége, hogy a Ghibli Stúdió szünetelése előtti utolsó alkotás. (Keller Mirella)

Legjobb idegennyelvű film: Saul fia

Nemes László legújabb filmje, a Saul fia, elkészülte óta olyan mértékű médiamegjelenést kapott, hogy aki kicsit is nyomon követte a filmmel együttjáró felforgató eseményeket, annak nehéz újat mondani. A film eddigi sikersorozata az Oscar-gála idegennyelvű film kategóriában való jelölésében tetőzik, azonban abszolút nem egyszerű a döntés. Elég csak A kígyó ölelése magával ragadó, kalandos elbeszélését felelevenítenünk, ráadásul a kolumbiai rendező, Ciro Guerra éppen olyan alázattal kezeli a térséget megrázó, rendkívül fontos esemény pszichológiai-társadalomtörténeti hatásait, mint Nemes László a holokauszt kapcsán.

A két film témáját tehát nem érdemes összehasonlítani, hiszen mindkettő releváns és fontos. Egy valami azonban mindenképp a Saul fiát teszi meg számunkra a kategória győztesének, ez pedig a film sokat emlegetett formarendszere. A film keretezése, 4:3 képarányra szűkített, azonosulásra kényszerítő megoldása a történéseket számomra, európai néző számára sokkal inkább átélhetővé, megtapasztalhatóvá teszi, mint adott esetben A kígyó ölelése a közösséget középpontba, egyébként szintén a hagyományostól eltérő, a fekete-fehér színhasználatot előtérbe állító szerkesztése. Nemes László alkotása hiteles, maradéktalanul működőképes és egyazon pillanatban újító, meglepő formai változást hoz létre a film műfajában, amely teljes összhangra talál a film tematikájával, és be kell vallanunk, ez egyre nehezebb és ritkább a filmtörténetben, ugyanakkor hatása a következő művekre és generációkra annál jelentősebb. (Szin Karolina)

Legjobb zene, legjobb hangvágás: Sicario – A bérgyilkos

Az izlandi Jóhann Jóhannsson már tizenöt éve van a pályán, ám hollywoodi karriere mindössze az utóbbi pár évben kapott szárnyra. Az Oscar körül A mindenség elméletével tavaly már ott sündörgő komponistát számos szál köti Magyarországhoz: ő szerezte az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója zenéjét és a Sicario dallamainak nagy részét is egy budapesti stúdióban rögzítették. De nem a hazafiasság vezérelt minket, mikor az utóbbi filmet hoztuk ki a kategória idei győztesének – a Sicario zenéje azzal emelkedik ki a tömegből, hogy egyszerűen más. Jóhann Jóhannsson melódiáiban a vonósok helyett a dobok dominálnak egyfajta fojtogató atmoszférát létrehozva, hogy a Juárez kanyargós utcáin végigvonuló, géppuskaállásokkal ellátott rendőrterepjárók képei örökre beleégjenek az emlékezetünkbe.

Az atmoszféra itt kulcsszó – a Sicario a hangvágás kategóriát is behúzta nálunk, a puskaropogtatások, a járművek morajlása, valamint a drogháború fővárosának zörejei ugyanis a hatásos zenével kiegészülve hátborzongató élményt nyújtanak. (Dobi Ferenc)

Legjobb dal: Simple song #3 (Ifjúság)

Szomorú, de valahol vicces is, hogy az Ifjúságot csak a Legjobb dal kategóriájában jelölték. Egyrészt a tavalyi év egyik legfontosabb, illetve legszebb filmjéről van szó, amelyik legalább ennyire megérdemelte volna a jelöléseket a színészkategóriákban, de az operatőri munka vagy a rendezés is díjazható lett volna. Másrészt a film története (ha egyáltalán van neki) pont akörül forog, hogy a főszereplő nem akarja előadni a szóban forgó dalt. Így természetesen hatalmas várakozás előzi meg a felcsendülését – és mikor végre meghalljuk, teljes a katarzis. A Simple song rengeteget elárul a főhős zeneszerzőről, árnyalja a felesége iránti érzelmeit, és megismétli azt a túláradó, fájdalommal vegyes gyönyört, ami magát a filmet is jellemzi.

Ha az Akadémia – a szerkesztőségünkhöz hasonlóan – ezt a betétdalt díjazná, tulajdonképpen az egész filmet elismerné, hiszen a Simple song az Ifjúság kulcsa, ebből a dalból a teljes film kibontható. (Gyöngyösi Lilla)

Legjobb hangkeverés: Mad Max – A harag útja

Mad Max a maga állandó lendületével, meg nem szűnő mozgásával, egy jeleneten belüli számtalan cselekmény-rétegével és nem utolsó sorban non-stop akciójával a lehető legkeményebb kihívást jelentette a hangok megalkotói és felkeverői számára – írtuk a technikai díjakat elemző cikkünk második részében. Annyi minden történik, gyakran egy időben, oly kevés szünettel, hogy a hangmunka puszta mennyisége is lenyűgöző – és még inkább a minősége: ahogyan hozzájárul az atmoszféra-teremtéshez, ahogy segít világosan felismerhetőnek megtartani a történést, és ahogy az év egyik legjobb filmzenéjét alkalmazza a maga szintén non-stop őrjöngésében.

Csupán példa az elért teljesítményre, hogy a Mad Max – A harag útja sound editora, Mark Mangini járművenként más-más motorzajt komponált, hogy ez is segítsen megkülönböztetni őket (Furiosa harci kamionja például állathangokat kapott). A mix során több mint kétezer csatorna között váltogattak és jellemző a hanggal való manipuláció tudatosságára, hogy a flashback-jeleneteibe még röpke teljes csend is került – kockázatos, de hatásos húzás. Kétségtelen, hogy hasonló érdemeket a többi jelölt is felmutathat, de egyik sem dicsekedhet a hangmunka ilyen elsöprő sodrásával, egyikben sincs ekkora szerepe a vizualitást megtámogató hanghatásoknak. (Havasmezői Gergely)

Legjobb operatőr: Emmanuel Lubezki (A visszatérő)

Emmanuel Lubezki korunk talán legnagyobb operatőre. A fantasztikus látványvilágtól kezdve a hihetetlen technikai bravúrokig több szempontból is mások elé tudjuk helyezni, mindezek mellett pedig filmjében felejthetetlen élményeket kapunk. Nem csoda hát, hogy az elmúlt két évben is elnyerte az aranyszobrot, és véleményünk szerint most sem lehetne máshogy: ahogy a Gravitáció káprázatos űrjelenetei, s a Birdman folyton tekergő, vágás nélküli, kulisszákat idéző csigafelvételei.

A gyakran kritizált Oscar politika itt tényleg esztétikai értéket is kap. Lubezki Inárritu A visszatérőjében mindenesetre egy színt használ, ez pedig a fehér, és ezt variálja mesteri módon. A hó, a jég, a tűz, a víz és a vér generálja azokat a képeket, melyek a film legnagyobb erősségeinek mondhatók. Ha valamiben megérdemli a szobrot a mexikói zseni téli westernje, az mindenképpen és elsősorban képi világa. (Sergő András)

Legjobb látványtervezés, legjobb smink, legjobb jelmez: Mad Max – A harag útja

Van egy nagy különbség a Mad Max és többi jelölt film között e három kategóriában: míg A visszatérőA dán lány, a Kémek hídja vagy a Carol létező történelmi korokat élesztettek fel a vásznon, addig A harag útjának mindössze egy filmtrilógia jelentett előképet. Bár mindegyik felsorolt film kiváló munkát végzett a múlt felelevenítése terén, az új Mad Max nemcsak megidézte a kultikus franchise-t, egy teljesen új világot hozott létre. George Miller alkotásának lenyűgöző látványvilágához nem csak a namíbiai sivatag lélegzetelállító tája és a praktikus effektek dominanciája a CGI-jal szemben járultak hozzá, hanem az elképesztő mennyiségű kreativitás is, amit a produkciós dizájnba, a sminkbe és a kosztümökbe öltek.

A harag útjában az az igazán csodálatos, ahogy a legkisebb elemekig kidolgozott világot hoztak létre – legyen egy karakter vagy jármű mindössze pár snitt erejéig a képen, látszanak a hosszú órák, amit a tervezésre és kivitelezésre fordítottak az alkotók. Ettől lesz a Mad Max világa élő: noha a film cselekménye kimondottan egyszerű, az az érzésünk, hogy itt minden ki van találva és minden kis nüansznak van egy saját története. A harci indulót játszó gitáros ikonikus figurája valószínűleg mindenkiben mély nyomot hagyott, de az igazán lenyűgöző momentumok azok, amikor például egy képkockára feltűnik pár gólyalábon lépegető mocsári ember – ezek mutatják meg, hogy ennek a filmnek minden másodperce a végletekig kidolgozott és gazdag. (Dobi Ferenc)

Legjobb effekt és vágás: Mad Max – A harag útja

Egyetlen idei jelölt sem akkora esélyes a vizuális díjakra, mint a Mad Max: A harag útja – írtuk a technikai díjakat elemző cikkünkben. Mindössze öt filmet jelöltek valaha is egyszerre mind a hét technikai díjra, a Mad Max 4az egyik (egyébként A visszatérő a másik). Így hát igazán meglepő lenne, ha ez a vizuális akcióorgia, ez az évtizedenként egyszer megadatott csemege éppen a legjobb effekt díját nem vinné el. (Ugyanakkor viszont: a film látványáért leginkább a kamera felelt a maga kreatív, örökmozgó lendületével, kevésbé az utómunka; a filmet talán épp vizuális kiválóságának fő letéteményese, az operatőr foszthatja meg az effektek díjazásától.)

Mad Max tett idén a legtöbbet saját műfaja megújulásáért, márpedig talán egyik zsánernek sincs szüksége akkora kreatív forradalomra, mint az akciónak – és éppen a látványkezelés terén. „Mad Max – A harag útja kiváló »véredény« lesz az agyonrángatott kézikamerától és kiöregedett sztároktól elpuhult, hollywoodi akciófilm számára” – írta Kiss Tamás kritikánkban. Ez a felülmúlhatatlan erőszak- és szépség-kavalkád az effekteket és a vágást a forradalom szolgálatába állította: minden trükkjét a láthatóság, az értelmezhetőség érdekében használja, a jelenetek tisztán követhetők maradnak annak ellenére, micsoda akció-forgószél tombol bennük. Külön öröm, hogy ahol csak lehetett, gyakorlati effekteket használ a film a virtuálisak helyett. Semmi önmagáért való trükk, annál több praktikus, az értelmezhető látványt szolgáló tökéletesség: látvány téren ez a film kell győzzön. (Havasmezői Gergely)

, ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments