magyar műhelyA párizsi Magyar Műhely Transzakció címmel irodalmi estet rendezett a Művészetek Palotájában szeptember 26-án, performanszokkal és vizuális költészeti művekkel. Az élményt megpróbáltuk filmes hangnembe transzponálni.

A párizsi Magyar Műhely egy 1962-ben, emigráns magyarok által létrehozott irodalmi folyóirat, amelyet Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor alapított az egységes magyar irodalom fenntartásáért. Nem csak 1956 után külföldre kényszerült költőket, hanem Magyarországon élőket is megjelentettek (pl. Nemes Nagy, Pilinszky, Mészöly, Mándy Stefánia), különösen, ha ők otthon nem kaptak erre lehetőséget. A szerkesztők 1972-ben létrehoztak egy francia testvérlapot is d’Atelier címmel, amelyben több jelentős kortárs francia költő, pl. Jacques Roubaud vagy Bernard Heidsieck írásai is olvashatók, ami a Magyar Műhely renoméjához is hozzájárult (bővebben itt).

Hirdetés

A költészeti est a MüPa és a Budapesti Fesztiválzenekar által szervezett Európai hidak 2016 fesztivál keretében jött létre. Ennek idén a francia kultúra állt a középpontjában. A Magyar Műhely úgy szerepelt a fesztiválon, mint a francia-magyar irodalmi együttműködés évtizedes színtere, mert bár 1989-ben Magyarországra telepítették a szerkesztőséget, a magyar és francia költők között megmaradt a kapcsolat.

Az est egyfajta ízelítőnek tűnt a Magyar Műhelyből. A párizsi évtizedek fontos alkotásaiból és frissebb darabokból is válogattak, az alábbi alkotók közreműködésével: Serge Pey és Chiara Mulas, Ladik Katalin, Sőrés Zsolt, Szkárosi Endre, Papp Tibor, Nagy Pál, Magolcsay Nagy Gábor, Székelyhidi Zsolt, Berka Attila, Petőcz András, Székely Ákos, Szombathy Bálint, Lenkes László. Személyesen nem volt jelen, de két videóval képviseltette magát a francia Julien Blaine is.

A program szerkesztése nem volt különösebben fantáziadús: egy performansz, aztán egy vagy két vizuális alkotás valakitől, így váltogatták egymást. Tettek a megszokott színházi és irodalmi rendezvények megszokott lefolyása ellen  – egy helyben, nyugton –, még ha az elegáns és monumentális MüPa nem is a legkönnyebb terep egy avantgárd estnek. Próbálták a teret belakni, nem csak az est számára kijelölt teremben, hanem az előtérben is láthattunk performanszokat, itt kezdődött és zárult az előadás. Persze, a tény, hogy egy ilyen neves intézmény ad otthont a rendezvénynek, a műhely okkal kiérdemelt kanonizációját is mutatja.

A Transzakció cím utalhat cserére, ahogy bármilyen előadáskor történik előadó és közönség között, vagy általában a művészet közvetítő szerepére stb., vagy a transzra is, mint felfokozott állapotra – a Serge Pey-féle sámánisztikus performanszokra és tágabb értelemben az alkotás-előadás hevére. Az akció szintén ehhez kapcsolódik. Az est folyamán többen is akcióművészetként-akcióköltészetként („poésie action” vagy néhol „poésie d’action”) nevezték meg műsorukat, ami valószínűleg a performansz és a költészet összekapcsolását is jelenti. Bernard Heidsieck hangköltőtől találtam erre meghatározást (Jean-Michel Espitallier Pièces détachées c. antológiájában olvasható szövegében). Szerinte a költői munka három fázisban zajlik: először megírja a szöveget, utána felveszi és kiegészíti egyéb hangeffektusokkal, majd előadja, és a szöveg a közönség előtt, a felolvasáskor lép igazán „akcióba”. Tehát a pillanat is, amikor megvalósul a szöveg, és az interakció is fontos, hogy a jelenlévőknek szól.

Ugyanakkor nem csak egy előadás lehet megismételhetetlen, vagy egy tárgy, ami könnyen elveszti a formáját, mint a homokvárak, hanem rövid életű versek is léteznek. Az előtérben Papp Tibor (19 –) Disztichon alfáját vetítették, az első magyar számítógépes verset. A Disztichon alfa tulajdonképpen verssorozat 16 billió különböző disztichonból – ami bár egy nagyságrenddel kevesebb, még is ugyanolyan beláthatatlanul sok, mint ahány szonettet összerakhatunk Raymond Queneau egy könyvében a (szó szerint fordítva) Százezer milliárd versben (Cent mille milliards de poèmes).

Queneau a francia matematikus-költőkből álló 60-es években induló irodalmi csoport, az OuLiPo tagja volt, akik játékos szabályokat adtak maguknak és azok alapján írtak, és Queneau fenti könyvét tartják a szabályok alapján generált irodalmi szövegek egyik ikonikus példájának. Ahogy Queneau szonettjei adott szótagszám és rímképletek szerint rakhatók össze, Pappnál is fontos kitétel, hogy a számítógép mindig metrikailag jó verset alkosson, hogy megtartsa az előírt formát, azaz minden vers egy hexameterből és egy pentameterből áll és nyelvtanilag is helyes. Egy helyen Papp Tibor leírja, hogy pontosan hogyan hozta létre lépésenként a Disztichon alfát: megalkotta a lehetséges nyelvtani kapcsolatokat sémáit, összesen 24-et, és ezeket töltötte föl beleillő szavakkal (megfelelő szótagszámmal és hosszúsággal).

A 16 billió vers éveken keresztül követheti úgy egymást a képernyőn, hogy nem olvassuk kétszer ugyanazt. A számítógépes vers abban is különbözik egy könyvben olvasható verstől, hogy adott az olvasásra szánható idő, a versek sorrendje és a versek között sem válogathatunk – ennyiből is újdonságot jelent a számítógép az olvasó számára.

Természetesen szót érdemelnének a vizuális eszközökkel nem élő művek is, performanszok és versek, ám ezek nem férnek ennek a kritikának és filmes újságunk a keretei közé. Ezért pusztán a vizuális alkotásokat mutatom be egy-egy bekezdésben.

Papp Tiborral folytathatjuk is a sort, mert két számítógépverset is vetítettek tőle. Ezeket a 70-es évek végén, 80-as évek elején készítette. Az első, angol nyelvűben számítógépes versben változó, de mindig egy színű háttér előtt beúszó betűk, szavak (egy-egy szójáték, mint az ide-odamozgó „travelling” szócska, ami magyarul kocsizást jelent), tükrözés. A következőben négyzetrácsos háttéren jelentek meg képek és rövidebb szövegek. A szerző rövid kommentárt fűzött hozzá, de sajnos az nem derült ki, hogy milyen kitételek határoznak meg egy számítógépes verset, csak annyit mondott, hogy mindig van benne véletlenszerű elem. Emiatt nem valószínű, hogy kétszer pont ugyanazt a művet lássuk. A  performanszhoz ebben is kapcsolódik, vagy tulajdonképpen az improvizációval is dolgozó előadóművészetekhez is, hogy az előadás pillanata nagy hangsúlyt kap. Hiszen nemcsak hogy a vetítés alatt nem tekerhetünk vissza a számítógépes versben, ahogy egy előadásban sem, hanem mindig kicsit más művet láthatunk, ha a számítógép másképp sorsolja ki a véletlen tényezőt.

Az est folyamán ezek volt az egyedüli számítógépversek. Három alkotótól láthattunk videómunkákat.

Székely Ákos (1945–) vizuális költőtől az Egy mással%hangzó anatómiáját (1988) vetítették. Ez bizonyos átmenetet képez a videók és a számítógépes versek között, mert szó szerint a betűkkel játszik. Betűtészta, szakácskönyvlapok és feliratok keveredtek, zenével kísérve. Néhol egy-egy szójátékot is kiadtak a betűk (f-elkeveredünk – fel-hősödünk), vagy csak egy szót, hogy „MA” – mint Kassák egyik folyóirata. Ez a kísérleti kisfilm nem, de egy másik elérhető az interneten:

Nagy Pál (1934–) Autodafé 1 és 2-je már nem betűkhöz, hanem a nyelvhez nyúl. A kétrészes videó szinte végig egy arcot mutat, az alkotó egy francia költő barátjának, Bruno Montels-nek az arcát, kissé föntről és döntött kameraállásban, nagyközeliben. A fogorvosi székre emlékeztet ez a póz, azt a benyomást kelti, hogy a képen látható ember ki van szolgáltatva a nézőnek. Két hangot hallunk. A képen kívüli hang kérdezgeti a képen látható arcot, magyarul a nyelvről, a világról és sajátmagáról. Az illető pedig, mint aki nyelvet tanul, megpróbálja megismételni a föltett kérdéseket, amennyire sikerül. „Ki adja neked a világot? Mit ad neked ez a világ?… Most mit mondok?… Azt mondod, hogy idegen az anyanyelved?” Hallgatva, ahogy Bruno Montels próbál megbirkózni a magyarral, hogy ne jutna eszünkbe Ghérasim Luca dadogása „Passionnément” c. versét olvasva? A küzdelem a beszéddel és a szöveggel. Vagy a mit sem értő visszhang, mint Zilahi Anna videóprojektjében, a Testtelen táncban az idegen nyelven verset olvasók, pontosabban magyar verseket olvasó külföldiek, akik nem beszélik a nyelvet, amelyen olvasnak, vagy a mit sem értő beszélő, aki zavarba jön az eleve roncsolt szöveg láttán. Így járt Jeles András egy amatőr színésze is az Álombrigád egy notórius jelenetében (ugyanis a rendező előre megírta Skoda elvtárs kínos beszédét, de a színésznek fogalma sem volt róla, hogy mit fog fölolvasni). Kivitelezésben pedig filmibb, mint Blaine következő videói, főleg azért, mert Nagy Pál használt kisebb trükköket, ki- és beúszó képeket, feliratokat, ellenben francia költőtársával.

Julien Blaine (1942–) francia költő és performer két videóját láthattuk. Az elsőben Blaine egy francia városban sétál, egy nagy lépcső tetején megáll, néz lefelé. Vágás. Az addigi jobb minőségű kép helyett gyengébb és Blaine az előbb látott alakja gurul lefelé a lépcsőn. Vágás.  A fönt álló figyeli. Amikor leért, újra jobb minőségű kép, lent terem mellette a korábbi, az első és nézi a földön fetrengőt. Aztán ordítani kezd, hogy micsoda nem ő, festő, szobrász stb., mert ő márpedig költő – időközben rátaláltam a videóben is elhangzó szövegre (a Poésie en action c. kötetben), melynek címe: Hommage à Ghérasim Luca. Míg az előző videó Blaine élt bizonyos filmes eszközökkel (plánváltás, kameramozgás, különböző minőségű felvételek), a  második lehet, hogy egyszerűen csak rögzítette Blaine egyik performanszát. Az utóbbi címe Pression (Nyomás) volt, és a szóhoz különféle előtagokat illesztve nagyrészt negatív tartalmú szavakat kaptunk: benyomás (impression), kifejezés (expression), elnyomás (oppression), eltörlés (suppression), megtorlás/elfojtás (répression), válság/depresszió (dépression) stb., Blaine minden kifejezést ordítva közölt, és egy kifeszített vászon mögött egy táncos újra és újra összerándult, egy pillanatra megmerevedett és Blaine ott lefújta festékkel a vásznat. És mire az összes „pression” tövű főnév elhangzott, vége is lett a performansznak.

Blaine egy performansza az 1994-es Budapesten rendezett Polyphonix hangköltészeti fesztiválról:

Petőcz András (1959–) „Tér-Idő performansza három dimenzióban” vegyítette filmes szempontból a legérdekesebb módon az élő performanszot (ha van ilyen) és a videót. Petőcz önmagával kánonban adta elő a versét, az egyik Petőcz a színpadról, a másik a vászonról beszélt, sőt még a vásznon belül is van egy vászon és egy tévé. A Tér-Idő performansz korábbi, 2015-ös változata itt nézhető meg:

„Ha idő volna, ha tér volna, helyben és időben… csak vér van, semmi nincs.” – halljuk. A szuggesztív előadás tehát a „mise en abîme” (mű a műben) és a párhuzamos idősíkok és terek megteremtéséhez használta föl a videót, úgy, hogy más médiummal nem igazán lehetett volna kiváltani – csak hangot alkalmazva kevésbé érzékelhetőek a virtuális terek. (Ez egyébként a filmben teljesen bevett eszköz a terek tágítására és a történetszálak bonyolítására. Jancsó óta mindenképp, pl. Szörnyek évadja (1987).)

Összességében megállapíthatjuk, hogy a Magyar Műhely alkotásai között szerepelnek olyanok, amelyek kitágítják a költészet határait és eszközként (Blaine második videója) vagy alapvető szerepet kapnak bennük a vizuális elemek és kifejezésmód.

Kép: Petőfi Irodalmi Múzeum.

, , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments