Billy_Elliot_800x536px.jpg.1200x630_q85_crop-smart_upscaleA Billy Elliot megunhatatlan csemege, ami minden alkalommal könnyeket csal a szemembe. Nagyon vártam a musicalt, Elton John kellően jó névnek tűnt egy életre szóló élményhez. Sajnos, amit kaptam, igazi vásári mulatság volt, ami messze nem tudta visszaadni azt, amiért a filmet szeretem.

A film, Stephen Daldry első egész estés alkotása (a középső képen) hatalmasat robbant, számtalan díjat, köztük 3 Oscar-jelölést is hozott az alkotóknak, többek között a legjobb rendezésért és a legjobb eredeti forgatókönyvért. Nemhiába: a ’80-as évek angliai bányászsztrájkjainak idején játszódó történet egy egészen különleges felnövéstörténet, amelynek középpontjában Billy Elliot áll, aki ahelyett, hogy bokszedzésekre járna, a balett felé kacsingat. A film valamennyi szereplője szárnyal, de mindnyájuk közül kiemelkedik a főszerepben debütáló Jamie Bell, aki azóta generációjának egyik legnagyszerűbb színészévé vált, és aki már alig 14 évesen is képes volt minden pillanatában uralni a vásznat. Partnerei, a játékáért szintén Oscar-díjra jelölt Julie Walters és a Billy apja szerepében rendkívül érzékeny alakítást nyújtó Gary Lewis szintén páratlan élménnyel ajándékozták meg a nézőket. A film titka abban rejlett, hogy apró rezdülésekkel, finom gesztusokkal, ki nem mondott szavakkal volt képes olyan mélységet kifejezni, amire csak kevés alkotás képes.

Hirdetés

Pont ez a finomság, ez az érzékenység lett oda, amikor Billy a szélesvászonról a világot jelentő deszkákra lépett. Bíztam Sir Elton John jó ízlésében és jó memóriájában – sajnos egyik sem működött. A film zenéjéért felelős Stephen Warbeck remek kis soundtracket rakott össze, olyan nótákat, melyek segítségével másodpercek alatt a nyolcvanas évekbe repülhetett a néző – John, mintha sosem létezett volna ez a korszak, az időszakra oly’ jellemző hangzásvilágot tipikus musical klisékkel helyettesítette, lemondva ezzel az egyik legerősebb hangulatkeltő erőről. Ha csak idáig ér a revüvilág, talán nem lett volna olyan nagy a baj, a gond az, hogy az alkotók jóval messzebb mentek ennél, és számos teljesen idegen elemet is felvonultattak a show kedvéért. Van itt minden, óriás cipőkben parádézó bohócok, a Hattyúk tavából megidézett légtornász mutatvány, a Moulin Rouge színpadára kívánkozó kabarébetét. Kenyeret és cirkuszt, értem én. Látványosnak látványos a produkció – de sajnos öncélúnak is öncélú. Persze van néhány kellemes táncbetét – kifejezetten szellemes például, ahogy a tánctermek és a sztrájkok világát a koreográfia összemossa –, de ettől ez még nem lesz több olcsó (bár valószínűleg igen drága) szemfényvesztésnél.

billy-elliot-billy-elliot-13624678-1280-1024

A szövegkönyv – lévén a filmet is jegyző Lee Halltól származik – szinte jelentről jelenetre követi az eredetit, mégis nehéz benne felismerni a nyersanyagot. Az időről időre felbukkanó zenés részletek elterelik a figyelmet a lényegről: egy kisfiú lelkében dúló harcról, a család egységét is fenyegető sztrájkról, ahol egy apának tulajdonképpen két fia között kell választania. Természetesen mindez megjelenik a történet szintjén, de az olyan fontos közhelyeket aláhúzó dalok, mint hogy légy önmagad, vagy hogy az ember boogie-ra született, egyszerűen súlytalanná és időnként már-már nevetségesen teátrálissá teszi a drámát. Az alkotók célja szemlátomást habkönnyű és könnyen befogadható adaptációt készíteni volt – jelentem, sikerrel jártak.

Az új változatot az sem segítette, hogy bizony az Operaház elkövetett egy szarvashibát. Nem szívesen húzom rá a vizes lepedőt kisfiúkra, de Kökény-Hámori Kamill egyszerűen nem alkalmas Billy Elliot szerepére. Sem énekelni, sem igazán jól táncolni, de leginkább színészkedni nem nagyon tud még ez a szemlátomást egyébként nagyon lelkes ifiúr.  Az általa életre keltett karakternek vajmi kevés köze volt a Jamie Bell által megformálthoz: míg a film Billy-je egy tökös, jófej srác volt, addig Kökény-Hámori egy tenyérbemászóan nyálas verziót tudott csak mutatni. Talán a többi szereposztás szerencsésebb. Az mindenesetre biztos, hogy az augusztus 11-ei előadáson ő volt a leggyengébb láncszem, mind Tóth Sándor az apa, mind Csémy Balázs Tony szerepében kihozta magából a maximumot. A legmeggyőzőbb azonban egyértelműen Gallusz Nikolett volt ezen az estén, az ő játékában már-már felismertem Mrs. Wilkinson karcos, mégis aranyszívű karakterét.

Billy_Elliot_5th_Birthday_Show_2010

A londoni show 5 éves születésnapja

Szögezzük le, valószínűleg nem sokan osztoznak a véleményemben, az Operaház közönsége tombolva tapsolt az előadás végén, miközben én számláltam a perceket, mikor szabadulhatok már végre. Az ember először elgondolkodik, vajon nem az ő készülékében van-e a hiba. Aztán amikor sikerült még egy fanyalgót kiszúrnom a teremben, felmerült bennem az is, talán nem mi vagyunk a célcsoport. Ezt már közelebb állhat az igazsághoz. Egy West End darab borítékolva nélkülözi az érzékenységet és finomságot? Hivatalból harsány és szemkápráztató? Elképzelhető. S bár szemlátomást sokak szívét volt képes elnyerni ez a feldolgozás, én mégiscsak megkockáztatom, hogy ez egy rossz darab. A darab, nem pedig az előadás. Az Operaház társulata szemlátomást tisztes munkát végzett – de hiába tettek meg ők bármit, a lényeg már korábban elveszett…

, , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments