Amikor a kisgyerekek ártatlan, tiszta világa először ütközik a felnőttekével, az mindig érdekes. Novellák, filmek, regények – rengeteg feldolgozása van a témának. Deák Kristóf huszonötpercese, a Mindenki történetben és tartalomban nem lóg ki a sorból – viszont valami olyan aprólékos igényességgel készült, ami ritkaság.
Az „igényesség” sokszor csak annyit jelent, hogy „szép”. Vagyis, egy film esetében, szépek a képek. És szó se róla, Maly Róbert operatőri munkája, a világítás, a fények tesznek róla, hogy ez a film bizony gyönyörűszép. De ennél sokkal többről van szó, amikor igényességről beszélek.
Kezdjük azzal, hogy ez egy zenés film. Egy gyerekkórusban játszódik: a konfliktus az énekelni szerető gyerekek, és a kórust az éneklésnél többnek gondoló felnőttek között feszül. Szerves része van tehát a zenének, és a zeneválogatásra, a szuperül kitalált zenei ötletekre nincs jobb szó, mint hogy „igényes”.
Aztán ott vannak a gyerekek. Jó, nem csak a gyerekek, de Szamosi Zsófiáról tudjuk, hogy nagyszerű színésznő, nem hiába van Jászai-díja is. De az, hogy a gyerekszínészek ennyire jók legyenek, az szinte csodaszámba megy. Nyilván benne van az ő tehetségük is (meggyőződésem, hogy Gáspárfalvi Dorkáról és Hais Dorottyáról is sokat fogunk még hallani), de ahhoz, hogy a gyerekkor szépsége és nyomasztó problémái ilyen erősen üssenek, kiváló színészvezetés is kellett.
Van egy kis nosztalgiafaktor is. A Mindenki abban a korban játszódik, amikor a gyerekek még nem mobiltelefonnal a kézben ütötték el az időt a szünetben, hanem gumikötélen ugrálással és ugróiskolával – de már Bécsből hoztak az anyukák szerencsekarkötőt, és Svédországba utazott az iskolai kórus. Ehhez tökéletesen illő miliőt sikerült kialakítani: a díszletek, a helyszínek, a ruhák és minden apró részlet olyan erős atmoszférát sugároz, hogy az már önmagában is erénye a filmnek. Lehet, hogy ez csak bizonyos korosztálynak ad pluszt – akkor viszont szerencsésnek érzem magam, hogy én pont ez a korosztály vagyok.
Egyszóval egy tökéletesen összerakott filmecskéről van szó, igazi gyöngyszemről, aminek a leggyengébb pontja a történet. Nincs vele probléma, de láttunk már ilyet, amint kirajzolódik a konfliktus, lehet sejteni, mi lesz a vége. Ilyen szinten tehát nem okoz meglepetést, de ez a film nem is a meglepetésekről szól. Hanem arról, hogy hogyan lehet kihozni a lehető legtöbbet egy rövid meséből, odafigyeléssel, igényességgel, gondos aprólékossággal. Ez kell ahhoz, hogy ilyen szívmelengető, szuper rövidfilmek készüljenek.