12923315_1198283290206041_8757955335454477562_nBudapest sokadjára búcsúzott David Bowie-tól, ezúttal Salamon András rendező barátai, színészek és zenészek idézték meg a zenész szellemét – igencsak hullámzó előadásban. Az Ashes to Ashes – Hommage á David Bowie minden erénye és hiányossága egyaránt a teatralitásából fakadt.

David Bowie személyes veszteségem is, osztoztam a gyászban több millió emberrel itt a Földön. Idehaza a zenésztársadalom is egy emberként emlékezett a művészre, aki több mint negyven éves karrierje során számtalan stílusban, megannyi műfajban, a zenén túl a művészet számos más ágában, többek között színészként és festőként is kipróbálta magát. A budapestiek Bowie halála óta többször búcsúzhattak már az ikontól: az indie krémjéből alapított Bowie-tribute zenekar, a The Starmans az énekesért szintén rajongó El Kazovszkijnak szentelt kiállítás eszelős záróbuliján rótta le kegyeletét, a Where Are We Now elnevezésű est pedig a magyar könnyűzenei élet minden szegmenséből hívott meg vendégeket egy-egy dal erejéig. Most elsősorban Thália földi helytartói álltak össze, hogy kiegészülve néhány zenésszel, elmeséljék, hogyan látták múzsájukat.

12670692_1198281856872851_7023186485490083206_n
Hirdetés

Bár koncerten voltunk, a színház mégis az első pillanatától az utolsóig átjárta az eseményt. Letagadhatatlanul ott volt a levegőben a Theatrum Hungaricum, minden hullámhegyével és hullámvölgyével együtt. A színház olyasmi, ami Bowie-nak is jól állt, számtalan alteregóval, számtalan szerepben állt a színpadon vagy a kamera előtt, a manír része volt személyiségének, így egy ilyen megközelítésű hommage több mint alkalomhoz illő. A kérdés csak az volt, képes-e ez a kollektíva a zenészhez méltó muzikális élmény adni – a válasz számról számra változott.

A produkciót nehéz egységes egészként értelmezni, bár a Juhász Gábor (gitár), Nagy Ádám (gitár), Gátos Iván (zongora), Gátos Bálint (basszusgitár) és Kaszás Péter (dob) alkotta kísérőzenekar adott egy koherens hátteret az egész estének, az egyes dalok az előadótól függően voltak mégis hol katartikusak, hol középszerűek, hol vállalhatatlanok. A setlist kifejezetten izgalmas volt, az alkotók képesek voltak választásaikkal túllépni a közhelyeken – természetesen nem maradtak el a legnagyobb Bowie slágerek sem, de a vájtfülű rajongók is kaptak nem egy csemegét: a Kamarás Iván meglepően jó előadásában tolmácsolt Wild Is The Wind, az új lemezről Németh Jucival felcsendülő Blackstar vagy Jordán Tamás magyarul verselt Five Years-e meglepő színeket adtak a best ofhoz.12932979_1198281810206189_8475246557477633975_n

Az este két csúcspontja egyértelműen Gyabronka Józsefnek és Ónodi Eszternek volt köszönhető. Gyabronka elvitte a bulit, a két felvonásban tálalt show mindkét fináléját ő adta a Heroes-zal – rocksztárokat megszégyenítő energiával robbant be a színpadra és táncoltatta meg a tomboló közönséget. Ónodi dalát, a Sound and Vision és a Hello Spaceboy zseniális összegyúrását hallgatva tátva maradt a szám – ez a parafrázis tökéletes megmutatta, mit adott Bowie a világnak: remek nótákat és inspirációt önmagunk felvállalására: ez a feldolgozás egyszerre tisztelgett a művész nagysága előtt és mutatta meg, milyen az, ha néhány zenész tökéletesen elkapja a ritmust.

A műsor adott még pár meglepetést – izgalmas volt például, ahogy Másik János tangóharmonikával kísérte az Ashes to Ashest, Jónás Vera parádésat énekelt a Life on Marsban, Thuróczy Szabolcs bluesra vette az Under Pressure-t, és szerettem Varga Zsuzsa és Hámori Gabi duettjét az Absolute Beginnersben is –, de sajnos az este nem minden pillanata volt ilyen fantasztikus. A mélységek egyikének egyértelműen Für Anikó volt a neve. Az egyébként pont a hangja miatt nagyon különleges színésznő lábbal tiporta a Modern Love-ot, és sajnos nem ez volt az egyetlen dal, ahol komoly kihívások elé állította a zenei hallással rendelkező közönséget – szemmel láthatóan szerette, amit csinált, kedves is volt, csak bitang hamis, ami sajnos az egyetlen dolog, amit egy koncert nem bír el.12717998_1198281863539517_3139237062032397732_n

Szintén a koncert gyengébb vonalához tartoztak Müller Péter Sziámi dalai – a zenész, aki Bowie magyarországi fellépései előtt játszhatott, így azon kevés szerencsések egyike, akik személyesen is ismerhették az idolt, nem tudott kellő erővel jelen lenni, és az egyébként igen pörgős Suffragette Cityből langyos vizet csinált. Igaz ez Kamarás Iván megmozdulásaira is: a színész, mintha maga sem hinné, hogy énekel, kicsit széplelkűre hangolta a rock and rollt. Sajnos a levesben végezték olyan klasszikusok, mint a Starman és a Space Oddity is – a The Starmans szinte tökéletesen tudja eljátszani ezeket a dalokat minden koncertjén, bár tény, hogy ők törekednek a lemezhű interpretációra. Ez a kísérletezés ára: hol sikerül, hol nem. De legyünk érte hálásak, hogy van. Az Ashes to Ashes – Hommage á David Bowie tisztességes program volt, ami néhány pillanatában még arra is képesnek bizonyult, hogy betöltse a tátongó űrt, amit David Robert Jones hagyott maga után.

, , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments