LucBessonLuc Besson a francia mozi fenegyerekéből vált az évek alatt álomgyári iparossá, aki futószalagon szállítja a habkönnyű vígjátékokat és csihi-puhi akciómeséket. Ha soha többet egy jó filmet sem csinál, már akkor is messze többet tett lett az asztalra, mint elvárható, de azért még reménykedünk – pláne, hogy időnként okot is ad rá –, hogy kikerül még a kezei közül egy-egy mestermű. Addig is lássuk, melyik a rendező-forgatókönyvíró tíz legjobb munkája – szerintünk.

10. Vérmesék (2013)

Amikor a sok súlytalan és futószalagon gyártott filmet elnézve már épp lemondtunk volna Bessonról, a direktor villantott egyet. A Vérmesék – bár nem ér fel a művész korai munkáihoz – szellemes és stílusos maffiavígjáték, ami a rendező és a műfaj szerelmeseinek egyaránt elnyerheti tetszését. A tanúvédelmi programban részt vevő egykori keresztapának (Robert De Niro) és családjának nehezen megy a beilleszkedés, a berögzült módszerek hamar felverik a csendes francia kisváros nyugalmát, a ribillió zaja pedig egészen Brooklynig elhallatszik, ahonnan egy kisebb kivégzőosztag indul a família likvidálására.

Hirdetés

A saját forgatókönyvéből dolgozó Besson izgalmas csavarokkal és sok-sok poénnal vonultatja fel a téma közhelyeit, melyeket De Niro egykori szerepeinek ismerete még tovább árnyal. A színész Michelle Pfeiffer személyében parádés játszótársat kapott: a csodaszép színésznő imádnivalóan elvetemült, de nem ő az egyetlen, akinek a kedvéért érdemes megnézni a mester e kései gyöngyszemét. (Molnár Kata Orsolya)

Vérmesék (The Family)

 

9. Elrabolva (2008)

Ha lányod van, ne nagyon akarod megnézni az Elrabolva filmeket. Ha eddig paranoiás voltál, akkor mostantól extra-paranoiás leszel. Pierre Morel 2008-as akciófilmje még csak nem is az a szuperfélelmetes, mint amihez egy közepesen beteg thriller esetén az ember hozzászokik. Nem borzongató, nem sikoltozó, egyszerűen csak természetes. A Luc Besson forgatókönyvéből készült, elég hamar legendává vált film éppen attól tud erős lenni, hogy története mindennél inkább hétköznapi. Az amerikai diáklányok párizsi kiruccanása ártatlan mókának indul, csak a volt ügynök apa aggodalma tűnik túlzásnak. Ismeretlen pasival megismerkedni Párizsban, pillanatok alatt bizalmába férkőzni úgy, hogy észre sem veszed, majd a következő pillanatban a szexrabszolgák kezébe kerülni – könnyen lehet, hogy a borzalom közvetlenül mellettünk kopogtat. A történet annyira hétköznapi, hogy az már hátborzongató. A gyakran pörgős akciófilm viszont leginkább a főszereplő apa Liam Neeson miatt lett legendás. Az időskorára akcióhőssé avanzsált színész kellően nyers stílusa, vérprofi hidegvére további erős ízt ad a Párizsban játszódó amerikai akciófilmnek. Az eredeti történetet két folytatás követte, amelyek színvonala – főleg az utolsó – jelentősen elmarad a széria bemutatkozó darabjától. (Sergő Z. András)

54d46015dd1f0_-_esq-taken-de

 

8. Taxi (1998)

Aki az ezredfordulón élt és mozgott, kizárt, hogy kimaradt volna a Taxiból. Egy életre a retinánkba égett Samy Naceri melírcsíkja és francia öntudatot harsogó Zidane-meze, részben annak köszönhetően, hogy a filmet megállás nélkül ismétlik a tévék. De ezt egy pillanatig se sajnáljuk, mert a Taxi sokkal több egy autótörős, száguldozós akcióvígjátéknál: lelke van. Szokatlanul szellemes, a kisemberek leleményességét és a barátságot élteti, új szintre emeli a sufnituning fogalmát, miközben minden alkalmat megragad, hogy odaszóljon az inkompetens rendőröknek, akik végül mégis megmentik a hazát a galád német bűnözőktől.

Luc Besson néhány hét alatt dobta össze a Taxi forgatókönyvét, miközben arra várt, hogy Az ötödik elemre rábólintson a Columbia stúdió. Az eredmény mégis pályafutása leginkább közönségbarát filmje lett – muszáj volt hát készíteni három folytatást is, de mint oly sokszor, most is az első az igazi. (Gyöngyösi Lilla)

image

 

7. Metró (1985)

Egy parti alatt Fred (Christopher Lambert) kompromittáló iratokat lop egy gazdag és kétes ügyleteket folytató házaspár széfjéből, hogy a gyönyörű feleséget megzsarolva pénzhez juthasson – és hogy ennek ürügyén kettesben találkozhasson vele. A milliárdos Héléna (Isabelle Adjani) megveti a környezetét és lassanként beleszeret a földalatti járatokban rejtőzködő, hidrogénszőke férfiba, miközben a férj emberei könyörtelen hajszát folytatnak ellene a Trauner Sándor kiváló díszletei által létrejött egy ismerős, mégis új földalatti világban.

A 80-as években induló francia rendező második nagyjátékfilmje a Metró hamar kultikussá vált különleges hangulatának és a szép szerelmi történetének köszönhetően. Mint Jean-Jacques Beineix Dívájára (1981) vagy a Leos Carax későbbi Rossz vér (1986) c. filmjére, képi világára jellemzőek az erős színek, kidolgozott fényképezés,  szereplői a társadalom szélére kerülő, sokszor  bűnöző figurák, a cselekményben fontos a szerelmi szál és a zene is meghatározó szerepet tölt be – Besson filmjeiben Éric Serra szerzeményével. (Szatmári Zsófi)

18633_4

 

6. Nikita (1990)

Számomra a Nikita az egyik legszerethetőbb Besson-film. Hozza a Bessontól jól ismert szerzői műfajiságot, hiszen az őszinte, őzike szemű, de annál vagányabb főszereplő (Anne Parillaud) története annak ellenére, hogy jól ismert elbeszélői sémákkal dolgozik, mégis hihetetlenül személyes marad. Nikita választás elé kerül: vagy megölik, vagy elkezd beépített titkosügynökként a kormánynak dolgozni. Az utóbbi választásával elkezdődnek az izgalmas, akciófilmes narratívák: a fiús mozgású, nem túl nőies, vadóc lány a felkészítés végére igazi úri hölggyé változik, miközben harci kiképzésben is részesül. Bob (Tchéky Karyo) személyében a mester-tanítvány viszony is felfedezhető.

Besson filmje azonban más, mint a hollywoodi akciófilmek. Az egyértelmű és nem egyszer egysíkú jellem- és történetábrázolás helyett itt a határokon játszó kettősségekbe botlunk. Nikita gyermeki lelke és nőisége, a szerelmi- és akciójelenetek, műfajiság és szerzőiség nem különíthetők el egyértelműen egymástól. Egymásba gabalyodva, szétválaszthatatlanul mozognak együtt a film zárásáig, ahol egy már előre sejthető csavarral érkezünk el a nyugvópontra. Nikitát mindenki szereti a filmben, a klasszikus igazi francia nő megtestesítője: szexi, vagány és rendkívül okos. Az utolsó akció „takarítója” az a Viktor (Jean Reno), akinek alakját Besson a Leon a profiban fejti majd ki. (Szin Karolina)

tumblr_static_nikita

 

5. Angel-A (2005)

Besson 2005-ös különös romantikus filmje egyszerre érint meg és gondolkoztat el. A szívet melengető történet nem is igazából a szerelem erejéről szól, sokkal inkább azt mutatja be, milyen nem egyedül lenni a problémáinkkal. Amikor az életből kiábrándult férfi, André (Jamel Debbouze) éppen öngyilkosságra készül Párizs egyik hídjáról, hirtelen egy hatalmas csobbanásra figyel fel: másodpercekkel korábban egy gyönyörű és – jóval az ő kategóriáján felül álló – nő (Rie Rasmussen) is hasonlóra adta a fejét. Mit lehet mit tenni, André azonnal utána veti magát és megmenti őt, ezzel nem is sejtve, hogy egy angyalt vett a szárnyai alá.

A helyenként humoros alkotás sokszor vált borongós hangvételbe, amelyre a fekete-fehérbe átültetett képsorok csak még inkább ráerősítenek. Az egyszerű történet szinte kiemeli a két ember kapcsolatát, kettejük kételyeit, csalódásait és végső törekvését valami jobb felé. André megmenti az angyalt, aki aztán megmenti a férfit, hogy az végül ismét – már teljesen más értelemben – megmentse a nőt. Szép film ez kiemelkedő karakterekkel és hatásos megformálásokkal. Debbouze tökéletes a szürke kisember szerepére, aki sokszor szánni való (de sosem szánalmas!), míg Rasmussen a fekete-fehér filmvásznon is tündököl a makacs, vagány és elégedetlen angyal szerepében. És bár az Angel-A nem váltja meg a világot, hangulatosan és gyönyörű képekkel mutatja be, hogy sokszor elég egy másik ember, aki azonban képes erre. (Kajdi Júlia)

Angel-a

 

4. A nagy kékség (1988)

Mostanra kétségkívül kulttá vált A nagy kékség, ahogy a többi korai Luc Besson alkotás is, így nehéz teljesen objektíven elmélkedni az ezerszer végignézett filmről. Mégis nem egyszer nekifuthatunk a megértésének, mivel úgy tűnik, Luc Besson olyat kérdez, amire nincs válasz. Enzo (Jean Reno) és Jacques (Jean-Marc Barr) sorsa gyerekkorukban fonódik össze, és már akkor minden a vízről szól. Később felnőttként versenytársak a tenger fenekén. Jobban ismerik egymást, mint bárki más, mivel ugyanúgy különböznek a többiektől. Ők ketten ugyanis sokkal inkább a vízben élnek, mint a szárazföldön. Ám a vízben nincs élet számukra, mégis mintha a földön annál kevésbé lenne. Hiába szerelem, hiába család, hiába az olasz ételek, a mamma, a zongora, a barátok, mindent felülír a nagy kékség. Vagy csak egyszerűen egy halálos alternatíva a válaszokat nem találók számára, kik megoldás híján alámerülnek a csodálatos kék semmibe. (Keller Mirella)

43922_61

 

3. Az ötödik elem (1997)

Luc Besson Az ötödik elem ötletét két évtizedig érlelgette magában, mielőtt filmet készített volna belőle. Megérte a hosszú rákészülés, a jó és a rossz örök párharcáról szóló futurisztikus mese nem csak nekem vált személyes kedvencemmá. Az archetipikus történet tele van idézhető idézetekkel, felejthetetlen karakterekkel (Gary Oldman sosem volt ennyire imádnivalóan gonosz), megunhatatlan poénokkal és máig megkapó látványelemekkel. Milla Jovovich és Bruce Willis kettőse a filmtörténet egyik legkedvesebb párosa, Chris Tucker pedig ennek a filmnek köszönhetően bizonyította be, hogy a bohóckodást is lehet bizony árnyaltan is csinálni. A ma már szinte kultikus film nem véletlen van folyamatosan a tévék műsorán – aki nem látta, annak kihagyhatatlan, akinek pedig már volt hozzá szerencséje, biztosan szívesen ismétel ezzel a szuperzöld és bizony örökzöld alkotással. (Molnár Kata Orsolya)

Az otodik elem_Bruce Willis_Milla Jovovich

 

2. Élethalálharc (1983)

Egy szokatlan, minimalista és kiábrándult sci-fivel új francia rendezőtehetség mutatkozott be a közönségnek 1983-ban. A hidegháború vége felé már nem számítottak újnak a posztapokaliptikus víziók, de Luc Besson első filmjében olyan eredeti megközelítésmódot választott, amely nemcsak tehetséget, de érettséget is tükröz. A dialógusok nélküli, fekete-fehér képkockákon szinte minden beállítás a világ és az emberiség, de legfőképp a civilizáció elpusztulását hirdeti, a másfél órás játékidő ellenére pedig sokkal velősebb mondanivalóval rendelkezik, mint egy-egy űropera. Az Élethalálharc sikeresen indította el a hírnév és az egyre komolyabb költségvetésű filmek felé Luc Bessont, de legalább ilyen fontos, hogy a francia rendező és az antagonistaként feltűnő Jean Reno barátságának is megágyazhatott. (Rókus Ákos)

28021_57

 

1. Leon, a profi (1994)

Luc Besson karrierjének egyik, sokak szerint „a” legjobb filmje egyben az egyik legfurcsább is: egy melankolikus bosszútörténet, egy szerzői jellegű krimi. A kiskamasz Matildát (Natalie Portman) szomszédja, egy visszhúzódó bérgyilkos (Jean Reno) menti meg a korrupt rendőröktől, és az össze nem illő páros bosszút fogad: már az alapsztori is csavar a szokásokon, merész karakterei és bús hangulata pedig tökéletesen egyedivé teszik a filmet.
Natalie Portman itt robbant be. Tizenkét évesen képes volt eljátszani a filmtörténet egyik legbonyolultabb, néha legkényelmetlenebb gyerek-szerepét és ezzel uralni a vásznat. Jean Reno partner volt: engedte Natalie Portmant dominálni kettejük jeleneteiben. (Ne feledkezzünk meg Gary Oldman egyik legjobb alakításáról sem – a gothami felügyelő és az angol kém tökéletes ellentéte a szerep.)
A lényeg azonban Luc Besson rendezése. A film egyszerre nyugodt, szinte békés, és mégis kirobbanó helyenként, egyszerre melankolikus karakter-dráma és akció-bosszú-bűnfilm, ami pedig mind tökéletesen illik az ártatlan és mégis véres bosszút álló 11 éves lány karakteréhez. Furcsa, nagyon egyedi film, auteur-nyomokkal egy sablonokkal terhelt zsáner közepén, kimagasodva az egyenetlen életműből. (Havasmezői Gergely)
leon a profi

 

, , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments