Több arcát is ismerhetjük; az olasz-amerikai identitásával küzdő Little Italy-lakosét, a mozgóképes hitpróbákkal jelentkező „papnövendékét”, a gengszterkarrierek tüzetes közvetítőjét, a pszichotikus karakterek megingathatatlan boncnokáét vagy éppen a rock&roll elkötelezett rajongójáét. Megannyi, egymásnak ellent is mondó személyiségdarabka adja ki a „mozifenegyerek” címét legelkötelezettebben betöltő rendező képét, aki bő négytucatnyi mozgóképpel a háta mögött is megmaradt éppoly őszinte filmrajongónak, mint az olasz neorealizmus és a klasszikus Hollywood televíziós kombinációja által meghatározott gyerekkorában. S ahogy a 70 éves(!) Martin Scorsese A leleményes Hugóval térhatású szerelmi vallomást intézett a mozi iránt, úgy fejezné ki tiszteletét a Filmtekercs is egy példaértékű direktori életmű előtt. Következzenek hát a szerkesztőség kedvencei, s örvendjünk együtt, hogy Martin Scorsese nem is pap és nem is gengszter, hanem a hollywoodi filmtörténet egyik meghatározó ikonja lett! (Kiss Tamás)
(Figyelem! A toplista a szerkesztőség demokratikus alapokon nyugvó, szubjektív véleménye!)
10. New York bandái (2002)
Scorsese méltatlanul keveset emlegetett filmje a New York bandái, a mi toplistánk utolsó helyére mégis sikerült felkúsznia. A történelmi köntösbe bújtatott, kosztümös gengszterfilm nem pusztán azért emlékezetes, mert az életművét tudatosan építő rendező gengszterfilmjeinek egyik legegyedibb darabja, hanem azért is, mert sztárparádé a javából: Leonardo DiCaprio első kollaborációja a mesterrel, Daniel Day-Lewis briliáns visszatérése a vászonra (ami végül BAFTA-díjat jelentett számára), hogy a mellékszerepekben felbukkanó Liam Neesonről, John C. Reily-ról és Brendan Gleesonről ne is beszéljünk. Az 1863-ban, az amerikai polgárháború kellős közepén játszódó történet bandavezér hősei, mit sem törődve az országon egyre inkább elhatalmasodó kaotikus helyzettel, területi csatározásokat folytatnak, és hatalmuk védőburkába húzódva vígan élik mindennapjaikat. Nagy ívű, az Egyesült Államok múltját karcolgató bosszútörténet ez egy fiúról, aki csupán apja meggyilkolását akarja megtorolni. A New York bandáival Scorsese rendezői Golden Globe díjat nyert, mi, nézők pedig egy kiváló filmélményt, minden idők egyik legepikusabb csatajelenetével a nyitó képsorokban. (Hancsók Barnabás)
9. Cape Fear: A rettegés foka (1991)
Martin Scorsese készített folytatást (A pénz színe) és remake-t (A tégla) is, de az adaptációs variáns sem maradt ki a szórásból. John D. MacDonald regényét úgy sikerült mozgóképre álmodnia, hogy miközben – Robert Mitchum, Gregory Peck és Martin Balsam szerepeltetésével, valamint Bernard Herrmann hátborzongató score-jának átvételével – az 1961-es földközeli feldolgozás előtt is lerótta tiszteletét, a rendelkezésre álló alapanyagot a Jó és a Rossz elemi összecsapásává duzzasztotta. A mérlegképes Max Cady (Robert De Niro) ördögi zaklatásának leküzdését követően Sam Bowden (Nick Nolte) is csak hiábavalóan moshatja kezeit a zavaros folyóban. Az alkalmi pedagógus és a kacér kamaszlány (Juliette Lewis) pedofil flörtje pedig méltó párdarabja az indián (Harvey Keitel) és a prostituált (Jodie Foster) fülledt erotikájú násztáncának a Taxisofőrből. (Kiss Tamás)
8. Casino (1995)
Egy gengszternarrálta karriertörténetnél már csak egy halott gengszter által narrált karriertörténet az izgalmasabb. Nos, a Casinot egyből két (kvázi) hulla maffiózó (Robert De Niro, Joe Pesci) ragozza kendőzetlenül végig: tündöklésük és bukásuk bemutatása közepette, nosztalgikus modorban Las Vegas nyolcvanas évekbeli mindennapjait is kivesézve. Amikor még a szakszervezeti maffiának akkora hatalma volt, hogy a megfigyelésre kiküldött FBI-os repülőgépekből még az érdemleges információk megszerzése előtt kifogyott az üzemanyag. Amikor a kaszinófőnöknek a napi bevétel összege mellett még lényegesnek tűnt, hogy „ugyanannyi áfonya legyen minden fánkban.” Amikor még mindenki figyelt mindenkit a kaszinók világán belül, mégis könnyedén folyhatott az alamizsnáért való spicliskedés. Csupán a bizalom személyére kellett ügyelni; vagyis ne kezdjünk olyan született kurvával (Sharon Stone), akinek a pénz a mindene, mert könnyedén a sivatagi gödrök rejtette problémák között találhatjuk magunkat. (Kiss Tamás)
7. Aljas utcák (1973)
Az Aljas utcák talán az életmű legjátékosabb, s egyúttal legrétegzettebb darabja. Amikor Scorsese jelen filmet készítette még valódi zsonglőrként viselkedett a filmtörténeti hagyománnyal. A helyét kereső, mégis utazás-fóbiával küzdő Charlie alakjával az európai modernizmus előtt adózik, improvizatív jelenetei Cassavetes-sugallatra utalhatnak, míg cselekményvezetésében a klasszikus gengszterfilmek hatása mutatkozik meg. Mindeközben nagyfokú személyesség mentén igyekezett feldolgozni önnön identitás- és vallási ellentmondásokból fakadó válságát. A filmtörténeti tisztelgések és az önvallomások felfejtése közepette pedig biliárdszalon-béli hobbi-verekedésbe vagy éppen egy pulton fetrengő (David Carradine) holtrészeg fickó nehézkes elhalálozásába ütközhetünk. Akárhogy is, Scorsese egy kordokumentumként is felfogható New York-filmet forgatott, félig-meddig Hollywoodban; de még az éjszakai élet nosztalgikus és fülledt megjelenítése okán sem engedi meg az életmű két jellegzetes alakjának, az önjelölt megváltónak (Harvey Keitel) és az öntörvényű különcnek (Robert De Niro), hogy az olasz-amerikai életmóddal szórakozzanak. (Kiss Tamás)
6. Viharsziget (2010)
Jó látni, hogy a legnagyobb rendezők idős korukra sem felejtik el a szakmájukat. A Viharsziget minden tekintetben remek darab, amit akármikor újranéz az ember. Jó azt is látni, hogy ami a fiatal Scorsese-nek De Niro, az az idősnek Leonardo DiCaprio. A páros négy filmben is együtt dolgozott, amelyből három is tízes listánkon szerepel. A Dennis Lehane-adaptáció egy elmegyógyintézetet rejtő, külvilágtól elzárt szigeten játszódik. DiCaprio egy rejtélyes szökés után nyomoz, ám a dolgok egyre kevésbé tűnnek normálisnak. Egy kérdés maradt hát: a rácsnak ki melyik oldalán áll? (Sergő Z. András)
5. Krisztus utolsó megkísértése (1988)
Mel Gibson A Passiója mellett talán Scorsese készítette minden idők legvitatottabb vallási témájú filmjét. Azonban míg Gibson az evangélium véresen szabadon vett változatával operált, Martin mester Nikos Kazantzakis azonos című, nagy vitákat kavart regényét vitte vászonra, valódi remekművet hozva létre. Nem csoda, hogy az egyház több helyütt (köztük nálunk is) sokáig nem engedte bemutatni Scorsese művét: az erős kételyekkel gyötrődő Krisztus (Willem Dafoe már arcberendezésével is totális ellentéte a szokványos hollywoodi Jézus-ábrázolásoknak) a történet szerint – legalábbis egy pillanatig- enged a Sátán csábításának, hogy megszabadulhasson a keresztről. A Marokkóban forgatott film talán Scorsese legfilozófikusabb műve, olyan alapvető kérdéseket boncolgat, melyeket az európai művészmozi is megirigyelne. Számos egyéb dolog mellett érdemes még megemlékeznünk Harvey Keitel erős Júdás-alakításáról, David Bowie-ról (!) mint Pilátusról, illetve a főként Jarmusch-filmekből ismert lounge zenész, John Lurie és többek közt A birodalom visszavág rendezőjeként számon tartott Irvin Kershner felbukkanásáról. (Rudolf Dániel)
4. Dühöngő bika (1980)
A legjobb sportfilmeket összesítő listákon rendszeresen felbukkan Scorsese Jake La Mottáról forgatott mozija. Tegyük hozzá: nem ok nélkül. A rendező a figura mélyéig hatolt, igazi pszichológiai realizmussal ábrázolva a bronxi bikát. Egy fékezhetetlen erőnek, tomboló állatnak mutatja be, a ringen kívül és belül egyaránt, akit szétfeszít saját erőszakossága, ami a győzelem felé hajtja ugyan, de végül teljesen felemészti. A tragédiája, hogy nyugodt pillanataiban Jake is tisztában van mindezzel, de nem tud kibújni a saját bőréből. A mindennapok szikár képei váltakoznak a bokszmeccsek stilizáltságával. Óh, azok a bunyók! A stadionok füstfelhőben úsznak, mintha a düh köde ereszkedett volna le rájuk, La Motta támadásra készülő bikaként köröz ellenfelei körül, a tömeg őrjöng, a vér pedig sugárban spriccel. Scorsesénél talán csak a Jake-et megformáló Robert De Niro dolgozott keményebben, félelmetes az azonosulása a szereppel. A fiatal, kezdő bokszolótól a szétvert képű, elhízott nightclub-tulajdonosig minden stációt eljátszik, elképesztő beleéléssel és átalakulásokkal. A mellékszereplők pedig remekül asszisztálnak neki, Joe Pesci-vel frenetikus veszekedéseket produkálnak. De Niro A keresztapa 2 után második Oscar-díját vihette haza teljesítményéért. (Horváth Balázs)
3. A Tégla (2006)
Scorsese szigorúan nem remake-je a hongkongi kultfilm, a Szigorúan piszkos ügyek amerikai verziója. Zseniális sztori, mesteri rendezés, sztárparádé és fülbecsengő filmzene – felejthetetlen filmélmény.
(Molnár Kata Orsolya kritikája itt olvasható bővebben.)
2. Nagymenők (1990)
A mester legjobb filmje a kilencvenes évekből. Sokan azt mondanák, a legjobb filmje úgy egyáltalán. Scorsese a szigorúan hierachikus olasz maffia alsóbb rétegéből választotta hőseit, akik azért még így is tisztességesen kaszáltak. A gengszter-minieposz bő 30 évet ölel fel a főszereplők, Henry (Ray Liotta), Jimmy (Robert De Niro) és Tommy (Joe Pesci) életéből az ötvenes évek közepétől egész a nyolcvanas évek végéig. Történetük egy sajátos amerikai álom megvalósulása és lassú szétfoszlása. A film tele van idézhető helyzetekkel és párbeszédekkel, kevés filmben volt a gengszterszakma ennyire kívánatos, mint a Nagymenőkben. Ne feledkezzünk meg a fantasztikus zenekínálatról sem, Dean Martintól és Bobby Vintontól a The Crytals-on, Shangi-Las-on keresztül a Rolling Stones-ig és Sid Vicious-ig. Scorsese megtanította, hogy a barátság ugyan nagyon fontos, de azért mindig nézzünk a hátunk mögé. Anyukánk főztjét pedig nem utasíthatjuk vissza, még akkor sem, ha épp egy hullától kellene megszabadulnunk. Joe Pesci Oscar-díjas alakításával. (Horváth Balázs)
1. Taxisofőr (1976)
Avagy szerelem első látásra. Úgy gondoljuk, a film történetének vannak ihletett pillanatai, s a Taxisofőr ezek egyike. Vannak fontos párosai, és a Scorsese – De Niro páros vitathatatlanul az egyik legnagyobb. Dolgoztak már együtt korábban is (a listánkon már említett Aljas utcákban), de a Taxisofőr a kiváló rendezői és az egyedülálló színészi munka miatt is kiemelkedik. Travis Bickle (De Niro), a Vietnamot megjárt veterán taxisofőrnek áll, s mint a Földre küldött angyal közvetít köztük és köztünk, s nyit meg újabb világokat minden éjszaka. Egy ember, aki igazságot hoz – szólt az üzenet elemi erővel közvetlenül a vietnami háború befejezése után, teremtve ezzel (is) kultuszt a film köré. A kultusz talán legjellemzőbb sajátja De Niro visszatérő kérdése: “Are you talking to me?” A film nemcsak a főszereplő, hanem a fiatalkorú prostituáltat alakító, ekkor 14 éves Jodie Foster miatt is érdekes. Egy későbbi nagy színészkarrier első állomása ez. (Sergő Z. András)
