Nincs kategorizálva

Videó és érdekességek Az állampolgárról

Az állampolgár három főszereplője – Dr. Cake-Baly Marcelo, Arghavan Shekari, Máhr Ágnes – más-más kultúrából érkezett, a bőrszínük is más, de itt élnek mellettünk Magyarországon: a guineai származású, közgazdászból budapesti villamosvezetővé vált hatvanas férfi, a gyönyörű, fiatal, iráni jógaoktató óvónő és a miskolci színésznő.

 

 

Dr. Cake-Baly Marcelo

„Bissau-Guineából jöttem, 1958-ban születtem. Ma Budapesten élek, forgalomirányítóként dolgozom. Amikor egy afrikai vén kecske vezeti a villamost, az vagyok én.

Anyám tanító volt, édesapám – európai kifejezéssel élve – békítő bíró feladatot látott el a törzsi társadalomban. Vitás esetben hozzá fordult a falu. Talán a magyaroknak nem egyértelmű a törzsi társadalom jelentése. Bár az ország ötszáz éven át nyugatosított portugál gyarmat volt, bizonyos népcsoportok, például a balanta törzs tagjai a saját kolóniájukban maradtak vidéken, és a tévéből jól ismert, afrikai falvakban éltek, szalmával fedett házakban.

1962-ben kitört a függetlenségi háború Bissau-Guineában a portugálok ellen, akkor lett vége a gyerekkori idillnek. Abban a törzsi társadalomban, amiben éltem, nem volt szegénység. Önellátó gazdálkodások voltak, nem a pénzt gyűjtötték. A háború alatt két részre vált az ország. A portugál városok lakóira és függetlenségi szimpatizánsokra. A gerillák az erdő felé menekültek, köztük az én szüleim is ott húztak fel egy bódéházat. Egyik nap délelőtt jött négy portugál repülőgép, szétbombázták a falut. A közvetlen szomszédságban az egész családot megölték. Volt egy három éves kisfiú, akinek a bőrt leszakították a fejéről. Súlyosan megsérült, de láttam, hogy még él. Felkaptam az ölembe, és elszaladtam vele a függetlenségi partizánok vöröskeresztes táborába, ott ellátták, csökkentették a fájdalmat. Mondták, hogy a bőrrel nem tudnak mit kezdeni, csak Szenegálban, a függetlenségi kórházban van erre felszerelés.  Akkor, ott, 16 évesen pontosan tudtam, hogy ezt a gyereket el kell juttatnom minél hamarabb Szenegálba. Négy napig cipeltem a hátamon, egy Duna-méretű folyón is átjutottunk valahogy, de sikerült.

Akik a bombázásokat túlélték, titokban megszervezték az életet maguk körül. Például a partizánok az erdőkben elindították a saját iskoláikat, amelyekben guineai történelmet tanították, nem az államilag kötelező portugál történelmet. Az analfabetizmus felszámolását is megkezdték. Én is, négy évesen fogtam a táskát, elmentünk egy nagy fa árnyékába, csináltunk helyet és ott lett az iskola. Általános iskola nyolcadik osztályos szintig tanítottak. Tizenkét évig tartott a háború, nem csitult, 14 éves korában minden fiú beállt az önkéntes hadseregbe. Én is. ’73 vége felé létrejött Szenegálban egy internátust, egy bentlakásos iskola a tehetséges fiataloknak, én is odakerültem. Ott nevelték ki azokat a diákokat, akik kikerültek Európába ösztöndíjjal. 1974-ben, a háború után, hazamehettünk Guineába, a függetlenség front átszervezte a régi portugál iskolákat, és akkor ott folytattam a tanulást. A háború után ajánlottak egy mezőgazdasági mérnöki ösztöndíjat Németországba, de mire jelentkeztem, már csak Magyarországra volt hely. 1976-ban, 18 évesen jöttem ide, a szüleim tanácsára, a bizonytalanságból. A Hámán Kató Közgazdasági Szakközépiskolában letettem az érettségit, közben kollégiumban laktam, Zuglóban. Hárman jöttünk Bissau-Guineából, még hárman Közép-Afrikából, összesen hatan voltunk külföldiek az egész iskolában a 3-400 gyerek között.  Semmiféle rasszista megjegyzés, verekedés nem volt. Letettem az érettségit, majd felvételiztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre.

Kollégista voltam, nagyszerű barátaim lettek. A barátnőim is hazavittek bemutatni, a családok szeretettel fogadtak. Diploma után eredetileg haza akartam menni, hogy a hazámat támogassam a tudásommal, de közben itt megismerkedtem a leendő feleségemmel, aztán megszületett a fiam.

1985-ben egy nagy magyar banknál helyezkedtem el. Szerettek a kollégák, de a jogi osztály folyton kifogásolta, hogy külföldi nem dolgozhat magyar pénzzel. A főnököm elnézést kért, kirúgott, aztán elhelyezett egy ingatlankezelő cégnél a gazdasági igazgató mellett. Akkoriban még nem jutott eszembe az állampolgárságot is kérvényezni. A szocializmusban nem nagyon volt kirekesztés, csak a bürokratikus, hivatalos kirekesztés. Volt munkavállalási engedélyem, tartózkodási engedélyem, letelepedési engedélyem, diplomám – nonszensz volt az egész helyzet. A bürokrácia bugyrai – nekem Az állampolgár c. film erről is szól.

1988-ban eldöntöttem, hogy hazamegyek, megbeszéltem a feleségemmel, hogy megnézem, milyen körülmények vannak otthon, el tudnék-e helyezkedni a szakmámban. De otthon már senki nem ismert, a vezetői állásokat kiosztották a haveroknak, hasonló volt a helyzet, mint Magyarországon. Akkor beiratkoztam a brüsszeli szabadegyetemre, hogy honosítsák a magyar diplomát. Reggel nyolcra elmentem egyetemre, déltől pedig feketén dolgoztam egy étteremben estig, ez ment három évig, a családom nélkül, aztán visszajöttem.

A rendszerváltás után ért pár megaláztatás is, főleg a munkakereséseknél. Nem nekem szóltak személy szerint, inkább a bőrszínemnek, a származásomnak, de attól még nehéz volt feldolgozni. Naponta küldözgettem a szakmai önéletrajzomat és a diplomámat különböző közgazdász pozíciókra, be is hívtak, de ha személyesen megjelentem, akkor már megváltozott a szemlélet. Vagy kiröhögtek, vagy diszkréten megmondták, hogy a végzettségem megfelel és a magyar nyelvvel sincs probléma, de ők magyarokat keresnek. Szereztem könyvelői diplomát is, hátha segít, de azzal sem kellettem. Volt olyan hely – ez már 2000 után történt –, ahol a szemembe megmondták, hogy ne viccelődjek itt, és miért nem tettem fotót az önéletrajzomra.

Pedig 1995 óta már magyar állampolgár is vagyok. A filmbeli állampolgársági vizsgához képest az én vizsgám könnyebben ment, hiszen a magyar történelmet én már az egyetemen megtanultam, de az állampolgárság ügyintézése 4 évig tartott.

2003-ban újra megnősültem, 2004-ben megszületett a lányom, a fiam akkor már a Műszaki Egyetemre járt. Anyagilag csődben voltam, nem tudtam a végzettségemmel elhelyezkedni. Akkor találtam egy hirdetést, hogy a BKV metróvezetőt keres. Bekopogtam az ajtón, hogy, jelentkeznék. Rám nézett az ügyintéző, és azt mondta, hogy maga úgysem tudja ezt megtanulni, és az ajtóra mutatott. Bementem a központba, ott mondták, hogy villamosvezetőnek jelentkezhetek. Most tizenkettedik éve vezetem a villamost közgazdász diplomával.

Akkor jött a film az életembe. Az állampolgár. Vranik Roland utánam futott az utcán, nem volt valami bizalomgerjesztő, éppen kopaszra volt borotválva a feje, kapucnis pulcsiban volt, lihegett és megkérdezte, hogy menekült vagyok-e. Nem volt túl könnyű az első 5 perc, de aztán nagyon megszerettük egymást. Nagy bátorság volt Rolandtól egy senki által nem ismert, hatvanéves, afrikai amatőrre bízni a címszerepet, ezért külön szurkolok a filmnek, bízom benne, hogy szeretni fogják és abban is reménykedem, hogy esetleg kapok még egy szerepet.”

A szereplőkről

Az állampolgár címszerepét Dr. Cake-Baly Marcelo alakítja, aki a rendszerváltás előtt, egy törzsi társadalomból, Bissau-Guineából, a polgárháború elől menekült Magyarországra. Az egyetem elvégzése után közgazdász lett, magyar nőt vett feleségül, családot alapított, ma forgalomirányítóként, villamosvezetőként dolgozik Budapesten.

Szerepe szerint az ötvenes évei végén járó afrikai Wilsont alakítja, aki politikai menekültként él Magyarországon. Évek óta biztonsági őrként dolgozik, és legfőbb célja, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, ehhez azonban le kell tennie az alkotmányos alapismeretek vizsgát, melyen folyamatosan megbukik.

Az állampolgár másik főszereplője Máhr Ágnes színésznő, aki 1979 óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Az állampolgárban Marit, a magyar-történelem szakos tanárnőt játssza, aki segít felkészülni Wilsonnak az állampolgársági vizsgára. A vizsga a magyar állampolgároknak is nagyon nehéz lenne, bonyolult történelmi, vallási, kulturális és politikai kérdésekre kell felelni. Tanulás közben mély szerelem szövődik köztük, és Mari hatalmas döntést hoz, elhagyja családját és a fekete férfihoz költözik. Wilson élete megoldódni látszik: társra talál, úgy tűnik, az állampolgársági vizsgája is sikerül, így hamarosan minden tekintetben magyarnak mondhatja magát.

Az állampolgár harmadik főszerepét játszó Arghavan Shekari pár évvel ezelőtt, Iránból érkezett Magyarországra. A gyönyörű, fiatal, perzsa divattervező ma óvónőként, jógaoktatóként dolgozik Budapesten. Dr. Cake-Baly Marcelo mellett neki is ez az első filmszerepe, ő épp a forgatás alatt kapta meg a magyar állampolgárságot.

A filmben Shirint, a tragikus helyzetben lévő menekült lányt alakítja, akinek egyetlen esélye a túlélésre, ha névházasságot köt egy magyar állampolgárral. Wilson szolidaritásból a Marival közös lakásukban bújtatja Shirint, de a helyzet tarthatatlanná válik: a férfi választás elé kerül, döntenie kell a menekülttárs iránt érzett felelősség és a szerelem között.

„Bár a történelemben Magyarország átjáróházként van elkönyvelve, az én életemben ide sehonnan nem jött senki. Párizs, London, Amszterdam tele vannak bevándorlókkal, különböző státuszú menekültekkel, de mi azonnal kikészültünk, amikor egyszer megtelt a Keleti. Egészen biztos voltam benne, hogy mi magyarok annyira borzalmasan előítéletesek vagyunk, hogy ezek a szerencsétlenek semmiképp nem szeretnének hosszú távon Magyarországon maradni. Ennek a szellemében interjúztam az utcán a szembejövő menekültekkel. Megállítottam őket a Blahán, a Keletiben, az Üllői úton a járdán, és akkor egyszer csak kiderült, hogy nem értik a sztereotípiáimat a magyarokról. Hiába provokáltam őket, hogy így a skinheadek, úgy a verekedés, meg intolerancia, mindegyik azt válaszolta, hogy neki kifejezetten nagyon jók az itteni tapasztalatai, élményei, és én tévedésben élek, mert a magyarok befogadó és roppant segítőkész emberek. Akkor aztán végleg eldőlt bennem, hogy erről a témáról szeretnék filmet készíteni.” – idézi fel a kezdeteket Vranik Roland rendező. – „Míg egyénileg mi magyarok kedvesek és segítőkészek vagyunk, az állam nem tud együttműködni az idegenekkel, a bürokrácia hatalmas és kiismerhetetlen. Nincs hagyománya, hogy mit kéne kezdenünk egy menekülttel, vajon hogyan integráljuk a társadalomba, hiszen eddig soha nem csináltunk ilyet.”

Vranik Roland számára az is kiderült, hogy az elhagyatottság, a kitaszítottság, a gyökértelenség univerzális érzések, ahogy a szerelem is, mindegy, hogy Magyarországon történik, vagy bárhol máshol a világban, minden embernek saját magát kell integrálnia a társadalomba.  „A nyitott társadalom csak egy mítosz” – állítja. – „Jófej a szomszédod vagy sem. Befogad vagy sem. De ez rajtatok, kettőtökön múlik. Az állam annyiban tud integrálni, hogy nem enged kiesni a szociális hálóból, munkát ad és orvosi ellátást.”

Vranik Rolandtól nem idegen a magunkra maradottság filmes feldolgozása.  Előző játékfilmjében – Adás (2009) – elképzelt egy világot, ahonnan eltűnt a kép a képernyőkről. Az embereken először az elvonási tünetek jelentkeztek, majd alternatívákat kerestek a megbénult városok infrastruktúrájának újjáélesztésére. Első játékfilmje – Fekete kefe (2005) – megnyerte a Filmszemle fődíját. A történet tobzódott az egyéni sorsok ironikus és mégis megértő ábrázolásában, az ügyeskedő kéményseprők, a krisnások, a katolikusok, a kecskeürüléket szívók,  a főnök fitneszőrült felesége, az amerikaiak és a mongolok szempontjai keveredtek össze. Legújabb alkotása ezt a megkezdett utat folytatja. Lendületes, formabontó és tabudöntő forgatókönyv, mely a valóságon alapszik, mégis az élet írta át, például azzal, ahogy a rendező rátalált a főszereplőkre.

„Vranik Roland utánam futott az utcán, nem volt valami bizalomgerjesztő, éppen kopaszra volt borotválva a feje, kapucnis pulcsiban volt, lihegett és megkérdezte, hogy menekült vagyok-e. Nem volt túl könnyű az első 5 perc, de aztán nagyon megszerettük egymást.” – idézi fel Dr. Cake-Baly Marcelo afrikai származású főszereplő a szerepfelkérés meglepő történetét. – Nagyon-nagy bátorság volt Rolandtól egy senki által nem ismert, hatvan éves, afrikai amatőrre bízni a címszerepet, ezért külön szurkolok a filmnek, bízom benne, hogy szeretni fogják.”

„Vranik Rolandnak egy ismerősöm mutatott be, amikor híre ment, hogy egy közel-keleti nőt keres amatőr színésznek a filmjébe. Amikor meglátott, azt mondta, ez te vagy és nem lehet senki más, csak te. Utólag már én is pontosan így érzem.” – meséli meghatottan az iráni Arghavan Shekari, aki soha nem akart színész lenni, de életre szóló élményt jelentett filmbeli karakterének megformálása. „Miattam írták át a forgatókönyvet, eredetileg a magyar állampolgárságra vágyó lány afgán származású lett volna. Az első találkozásunkkor elmondtam Rolandnak, hogy én igazából semmit nem tudok arról, hogy milyen egy afgán lány, az egy egészen más kultúra. Viszont én tudok mesélni Iránról, így lecserélték a karakter egy iráni lányra.”

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com