Vannak azok a csodálatos együttállások, mikor egy ötletből és számtalan ember együttműködéséből valami egyszeri és megismételhetetlen születik, melynek művészi értéke megkérdőjelezhetetlen, ráadásul tömegeket gyönyörködtet. Mikor 141 évvel a Das Rheingold ősbemutatója után az utca embere szakadó esőben ülve nézi végig a két és fél órás előadást a Times Square-en, nem beszélve a több ezer emberről, akik a világ legkülönbözőbb pontjain és időzónáiban élőben követik ugyanezt az előadást – ilyesmire megéri éveket várni, megéri egy csaknem negyvenöt tonnás színpadi díszletet bekommandózni a Met-be, és pláne megéri róla dokumentumfilmet forgatni.
A Robert Lepage-féle Ring-ciklus
2006-ban Peter Gelb a Metropolitan Opera igazgatója fejébe vette, hogy némi koncepcióváltással és nemzetközi összefogással, felborzolva az operarajongói kedélyeket, újra a zenei élet központjává teszi az intézményt, megújítva az addigra kissé fáradt, elavult repertoárt. Gelb egyik nagyszabású, egyben legnagyobb kockázattal járó terve egy látványosabb, formabontóbb Wagner-rendezés volt, mellyel felkeltheti mind a kritikusok, mind rajongók tömegeinek figyelmét.
Ennek megvalósítására a kanadai Robert Lepage-t, a kortárs színházi szféra elismert művészét kérte fel, aki nemzetközi hírnevét leginkább egy Las Vegasban újra és újra bemutatásra kerülő Cirque du Soliel shownak köszönhette, ugyanakkor Berlioz operáját, a Faust elkárhozását is színpadra vitte már a Met-ben – korábban mind a magaskultúrában, mind a mainstreem szórakoztatóiparban bizonyított. Az eredeti Wagner-partitúrát a Lepage-féle látványvilágra alkalmazva, a legnevesebb operaénekesek közreműködésével, nagy eséllyel indultak neki az alkotók egy minden korábbi Wagner-interpretációt felülmúló, valóban a nagyközönségnek készülő előadás megvalósításának.
A wagneri életmű egyik csúcsa minden kétséget kizáróan a négy operából álló A Nibelung gyűrűje, más néven Ring-ciklus, melyet a szerző évtizedeken át írt, majd a teljes (megközelítőleg tizenöt és fél órás) mű bemutatására operát építtetett Bayreuthban. Wagner annak idején nem volt megelégedve a Ring 1876-os bemutatójával, tovább akarta fejleszteni azt. Elképzeléseit a Gesamtkunstwerk koncepciójába bontakoztatta ki, melyben a korábban háttérbe szorult, esetleg nem használt művészeti elemek – szöveg, hangok, zene, előadásmód, koreográfia és díszlet – egyszerre lépnek működésbe, szintézisük révén egy totális és katartikus élménnyé válik a mű egésze.
A germán, illetve skandináv mítoszok és népmesék elemeiből építkező Ring-ciklus színpadra vitelének terve 2004-ben kezdődött, mikor Lepage egészen a gyökerekig ásva, az Edda-énekek helyszínére, Izlandra utazott, hogy ihletet merítsen. Az ottani látvány – láva és jég egymásmellettisége és kölcsönhatásai – egy tektonikus földmozgásokat idéző, stilizált díszletbe oltva jelent meg előtte, így jöhetett létre a több ezer kilogrammos, egymás mellett elcsúszó alumínium elemekből álló Ex Machina (A Gép) elnevezésű díszlet-együttes. A messziről nézve egyszerű és letisztult, a valóságban több ezer kilogrammos, részleteiben végtelenül komplex díszlet minden egyes eleme összefügg egymással, egyben tökéletes vetítő felület, amely további rétegeket és látványelemeket teremthet a műnek. Az Ex Machina folyamatosan jelen van a színpadon, mégis, mint a wagneri Leitmotif jelenetről jelenetre, operáról operára változik. A hatalmas díszlet nem csupán az alkotókat, a szereplőket is kihívás elé állította, hisz Lepage, mintha artisták volnának, időnként szabályosan a levegőbe lógatta operaénekeseit.
A „Lepage, Levine és Gelb Ring” néven elhíresült interpretáció (Maestro James Levine a Met korábbi vezető karmestere, aki egészségügyi állapota miatt csupán az első két előadást vezényelhette, a másik kettőért Fabio Luisi felelt) féléves szünetekkel 2010 és 2012 között került bemutatásra. Dokumentumfilm készült a premierekről és annak előkészületeiről Wagner álma címmel, a HD vetítések különböző kivetítőkön, televízióban és Blu-ray lemezen is megjelentek. Hogy élőben vagy vetítve élvezetesebb az előadás, nézője válogatja, mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai, de a hangzás és az élmény tekintetében talán továbbra is jobb bent lenni, mint odakint.
Wagner álma
Susan Froemke filmje köztudottan jót tett a Lepage-féle Ringnek, hiszen az előadás mögött rejlő erőfeszítések meggyőzték a szkeptikusokat is, akik korábban fenntartásokkal figyelték a Met újító törekvéseit. A filmben a legelső elvetett magtól (Lepage izlandi útjától) egészen, míg Az istenek alkonya végén le nem megy a függöny, a kulisszák mögül izgulhatjuk végig az eseményeket, bepillantást nyerve a részletekbe – , hogy az egyik sellő miként küzdi le tériszonyát a nyolc méter magas díszleten, vagy a Brünnhildét alakító Deborah Voigt hogyan botlik meg első színpadra lépése során a Rajna kincse premierjén. Ám ezeknél az egyébként izgalmas részleteknél fontosabb, hogy a film miként jeleníti meg az eközben zajló lelki folyamatokat, hogy hány ember alázatos és kitartó munkáján keresztül valósulhat meg egy ilyen nagyszabású projekt. Közelről ismerhetjük meg a főszereplőket – kit és pályája melyik szakaszán ért a felkérés, illetve hogyan nő fel egy-egy énekes az általa alakított szerephez, mind az előadásmódot, mind hangját illetően.
Az előadás megvalósulását a legapróbb részletekig végigkövető dokumentumfilm, egy különálló műalkotás. Túlmutat, elemelkedik tárgyától, hiszen nem csupán egy Wagner-interpretáció előkészületeit mutatja be, hanem egy csapat rendkívül tehetséges embert, akik miközben óriási nyomás alatt állnak, együttesen építenek valamit. Innentől szólhatna akár a piramisépítésről, akár a Marsra szállásról, ha akkora beleélést vált ki a nézőből, mint ez a film, akkor univerzálissá tudott válni – többről és másról is beszél, mint a konkrét projekt.
Wagner álma (Wagner’s Dream)
színes, amerikai dokumentumfilm, 115 perc, 2012
rendező: Susan Frömke
operatőr: Don Lenzer
vágó: Bob Eisenhardt