Ha valami 35 évvel elkészülte után is jó, akkor biztosak lehetünk benne, hogy maradandó művészeti értéket képez. Nos, A nyolcadik utas: a Halál most minden kétséget eloszlatva bebizonyította, hogy a legnagyobbak közé tartozik.
Tizenhárom évesen láttam először a bátyám szobájában. A tesóm videókazettán kölcsönözte ki a közeli tékából az Alien 4: feltámad a Halál közelgő megjelenése miatt. Nagyon fiatal voltam, alig mertem odanézni, a film döntő részét a takaró mögé bújva hallgattam, de persze egyes jelentek így is olyan élénken élnek az emlékezetemben, mintha tegnap láttam volna. Pedig tegnap, amikor tizenöt év után újra megnéztem, éppenséggel az döbbentett meg, hogy bizonyos jeleneteket mintha még soha nem láttam volna. Erről valószínűleg a takaró tehet.
Akár emlékszem rá, akár nem, azóta rengeteget változott a világ, és rengeteget változtam én is. Talán ezért is döbbentett meg annyira, milyen elképesztően jó sci-fi, és mennyire jó horror A nyolcadik utas: a Halál.
Bár ez a bejegyzés nem erre hivatott, muszáj kitérnem arra, milyen végtelenül feszült, nyomasztó, bátor, egyszóval remek film is ez. Az időkezelése tökéletes, nincs benne egy szemernyi töltelékjelenet sem, a vágások pedig mindig pont akkora időszakot ugranak át, ami a feszültség fenntartásához kell. A díszletek lenyűgözően részletesek, a maszkmesterek munkái még ma is megállnák a helyüket. Viszont a vizuális trükkök szupergagyinak tűnnek.
„…végtelenül feszült, nyomasztó,
bátor, egyszóval remek film.”
Az űrben játszódó jelenetek mondjuk A galaxis őrzőihez képest rémesen gyengék, a hangok kifejezetten bántóak ilyenkor. Volt honnan fejlődni. Pont ezért volt nagyon furcsa azt tapasztalani, hogy amennyit segített a digitális technológia az űrnek, éppen annyit ártott a zöld háttér a díszleteknek. „A díszletek lenyűgözően részletesek…” – és azért nyűgözött le, mert ezeket, vagyis az űrállomás falát, szobáit, bútorait és gépeit még tényleg legyártották vagy felállították a film kedvéért. Sokkal életszagúbb, mert lehet bármilyen aprólékosan kidolgozott manapság egy űrhajó, azt a mi szemünk már nem tudja feldolgozni. És máris itt a kérdés, akkor meg minek gyárt a Sony olyan kamerát, amelynek képeit már nem tudja a szemünk befogadni?!
Mégsem gondolom, hogy Hollywood elfelejtett valamit, amit 1979-ben még tudott – ez hirtelen nosztalgiából elkövetett igazságtalanság lenne. Hiszen mennyit tanultak A nyolcadik utas: a Halálból! Nem létezne A dolog, a Ragadozó, de még a Csillagközi romboló sem. A tegnapi vetítésen azt kívántam, bárcsak úgy nézhetném most, hogy az időközben az Alien hatására elkészült milliónyi filmkockát ne láttam volna. Az idő kereke ugyanúgy visszafordíthatatlan, mint ahogy egy ember első horrorélménye megismételhetetlen. És mégis most, az évforduló kapcsán valamiben biztos első lesz mindenkinek az élmény: moziban most látható először a rendezői változat. És az ilyen nagy filmek esetében ezek az apróságok is hatalmas különbséget jelenteken.
Végre visszakerült az Alien oda, ahová való: a szélesvászonra. Jó szórakozást hozzá!
